A trubadúr gyászdala

 

A trubadúr gyászdala
– Berislo Tarpentin története –

Éjfélre járt az idő. Rezdug lakóinak döntő többsége régen aludt már, a város sötétbe burkolódzott, csak a csillagok és a hold adtak némi fényt. Hang se hallatszott, leszámítva a legárnyasabb sikátorokban csattogó lépteket. Valaki menekült, mert üldözték.

Az illető csuklyás köpenyt öltött, hogy arca ne látszódjon. Kezében apró olajlámpást szorongatott, mely épp annyi világosságot adott, hogy ne essen orra a ferde macskaköveken és síkos pocsolyákon. Hátra-hátrapillantva leste, űzői nyomában vannak-e még.

Jó oka volt futni. Veszélyben forgott az élete. Nem másokat haragított magára, mint a Vérhold Szövetkezetet, Mistaria legnagyobb hatalmú bűnbandáját. Kémkedéssel, információszerzéssel tartotta el magát, s e sötét ügyletek gyakran megkövetelték, keresztbe jelentsen megbízóinak. S ahogy arra többen figyelmeztették, eljött a nap, amikor lebukott.

Átkozta magát ügyetlensége miatt. Ha csak egy picit gyorsabban vág az esze, nem fogják szaván, kimagyarázza magát. Kár a múlton bánkódni – gondolta idegesen. Bajba jutott, hát kimászik belőle. Csak nem tudta, pontosan hogyan.

Újabb utcán fordult be, s itt észrevett egy kapualjat. Rövid hezitálás után elfújta lámpását, s elrejtőzött ott. Erősen fohászkodott az Ősökhöz, hogy üldözői ne vegyék észre.

Egyre hangosabbak lettek a döngő léptek s a dühödt mormogás. Martalócok, emberek és törpék közeledtek éles késekkel felszerelkezve. Ők nem igyekeztek rejtve maradni, két lobogó fáklyával világították meg útjukat. Megtorpantak az utcánál, ahol elrejtőzött. Gyanakodva néztek a kapualj felé. Az egyik már-már elindult volna, mikor valaki megszólította őket:

– Segíthetek valamiben, uraim?

Ezt a szerencsét! – gondolta megkönnyebbülten az üldözött. Nagyobb biztonságban érezte magát így, hogy nincs egyedül.

– Keresünk valakit – köpte az egyik haramia a jövevénynek. – Csuklyás köpenyt visel, kicsit rongyosabbat, mint te. Helyre kis fiatal legény. Titoklopó néven tevékenykedik, ha ez mond neked valamit.

– Ismerem a hírét – felelte az. – Ártott valamit nektek?

– Meglehet. Elintéznivalónk van vele, elég, ha ennyit tudsz.

– Hm. Mindenképp szólok, ha látom. Azonban nem hiszem, hogy erre járt. Ezen a sarkon pihentem meg a kocsmából hazafele tartva, s minuták óta senki se járt erre.

– Devlacrast! Meglógott az ősökverte nyikhaj. De nem bujkálhat örökké… Te pedig, ha megtudsz róla bármit, értesítsd a Vérhold Szövetkezetet. A nyomravezető busás jutalmat kap, ellenben, aki segít neki, az halál fia.

– Nem nehéz választani, azt hiszem.

A martalócok morogva-puffogva odébbálltak. A kapualjban lapuló fiatalember halkan fújta ki a levegőt. Csodával határos módon megmenekült! Még vár néhány minutát, aztán…

Egy kéz markolt a vállába, majd valaki a falhoz nyomta. Halk mormogás, és apró fénygömb gyúlt. Egy mokány, tizennyolc-húszéves fiatalember állt előtte. Fekete haja a vállát verdeste, sötétbarna szemével őt fürkészte. Éjszínű, csuklyás köpönyeget viselt, amit hollós csat fogott össze. Halkan szólította meg:

– Az Ősök kísértek utadon, Titoklopó! Miután megköszönöd, hogy megmentettem az életed, mondj egy okot, miért ne kábítsalak el, s citáljalak a Vérhold színe elé?

Az ördög hasított patájára! – szitkozódott magában. Hatalmas kulimászban volt. Elfogója várakozón nézett rá.

– Be is mutatkozhatnál akár, a Titoklopó bizonyára álnév.

– Miért tenném? – vonta össze a szemöldökét. – A tudás hatalom, s te már így is épp eleget bírsz felettem.

– Igazad van. De hogy lásd, kivel van dolgod, kezdem én: a Hollós Ember vagyok.

– Nem mondod? Ki nem találtam volna – bökött állával a köpenyt összefogó hollóra.

– Gúnyolódj csak. Nem én vagyok az egyetlen alak ilyen csattal. A türelmem azonban fogy. Áruld el a neved, s hogy mit tudsz ajánlani az életedért cserébe.

Titoklopó habozott. Jól ismerte a Hollós Embert: az Avilág legügyesebb bűnözője volt, öntörvényű, titokzatos és pénzéhes. Megbízhat benne? Az esze azt súgta, nem. Ugyanakkor, ha a vérdíjra fájna a foga, nem kezd el beszélgetni vele, csak leüti, s átadja a Vérholdnak. De nem tette.

– Beris Tarpentin vagyok – mondta, mielőtt meggondolta volna magát. A Hollós Ember bólintott.

– Előkelő családból származol. Hogyhogy az utcán tengődsz, kétes alakok besúgójaként?

– Jövedelmezőbbnek tűnt, mint vitézkedni – vont vállat. Nem ez volt a teljes igazság, de azt nem akarta egy efféle kétes alak orrára kötni.

– De veszélyesebb is.

– A veszély az élet sava-borsa.

– S egyben hóhérja. Nagyon sokszor.

– Szócsatát kívánsz vívni? – dörrent fel Beris. – Azt máshol is megtehetjük.

– Valóban – gondolkodott el a Hollós Ember. – Megmondom, mi lesz: velem jösz a fogadóba, ahol megszálltam éjszakára. Elbeszélgetünk hajnalig, s ha pitymallatkor úgy ítélem meg, hasznomra válhatsz még, segítek elmenekülnöd. Ha pedig nem, egyszerűen lehunyom a szemem pár minutára, esélyt adva neked, hogy önerőből eltűnj Rezdugból.

– S ha nem bízom benned?

– Akkor próbálj most elszökni.

Beris beharapta ajkát. Nem volt választása. A fickó láthatóan tud varázsolni (mi magyarázná a fénygömböt?), játszi könnyedséggel elbánna vele. Kénytelen az ő szabályai szerint játszani.

– Mutasd az utat, Hollós Ember!

Az végre elengedte, s arcán ravaszkás mosollyal intett, hogy kövesse. Pár utcán vágtak csak keresztül, Beris mégis rettegett, hogy üldözői észreveszik. Ide-oda kapkodta a szemét. Csak akkor nyugodott meg, mikor beléptek a fogadóba, majd ott a Hollós Ember szobájába, s az kulcsra zárta az ajtót.

– Most pedig szeretném hallani a történeted – fordult felé.

– Miért érdekel téged ennyire? – forgatta a szemét Beris. A Hollós Ember a szobában álló asztalhoz lépett, s bort töltött két kupába. Egyiket vendégének nyújtotta.

– Nem fér a fejembe, hogyan keveredik egy előkelő család sarja ennyire sötét utakra. Kíváncsi vagyok.

Beris hallgatott, a boroskupára meredt. A Hollós Ember múltjának oly szegletéről faggatta, amiről gondolkodni se szeretett. Túlzottan szégyellte magát. Ha eszébe jutott, mart, tépázta. Mi történne, ha beszélne róla?

Talán feloldozást nyernék – gondolta. Azzal, hogy megosztom valakivel a történetem, elismerem, kimondom, micsoda féreg vagyok, nem fogok ennyire undorodni magamtól. A szégyen lassú és csendes gyilkos. Meg kell tőle szabadulnom.

– A Tarpentin-család jelképe a mentalevél és a tölgyfa – kezdett beszélni hirtelen. – Azt az üzenetet hordozzák, mint a jelmondatunk: az erény útját járjuk. Valaha én is igazi Tarpentin voltam. Trubadúrnak, vitézlő költőnek tanultam. Zöldszalagos vitézzé avattak tizennyolc éves koromban. Fényes jövő várt rám, de megrészegített a pompa és csillogás. Rossz barátokat választottam, korhely életet éltem. Lezüllöttem: a pénzt tékozoltam, annyit jártam bordélyházakba, hogy névről ismertem az örömlányokat, tombrusoztam, ittam. Nem éltem vitézhez méltó életet. Apám egy nap maga elé hívatott és megdorgált. Bár nem tagadott ki a családból, de azt mondta, számára meghalt a fia, s addig nem támad fel a holtak közül, míg vissza nem tér az erény útjára. Haragra gyúltam kemény szavaitól, s dúlva-fúlva otthagytam. Mivel pénzre tőle többé nem számíthattam, munka után kellett nézzek, így süllyedtem kétes alakok besúgójává. Berislo Tarpentin meghalt, s Titoklopó megszületett azon a napon.

Gyorsan megitta a bort. Keze remegett, a múlt árnyai torkát szorongatták. A várt megkönnyebbülés elmaradt.

Mert nem mondtál el még mindent! – súgta egy hang a fejében. Beris keze ökölbe szorult.

– Van egy lantod? – kérdezte a Hollós Embert. Az elsötétült szemmel nézett maga elé, mintha őt is kísértenék a múlt szellemei. Lassan tekintett fel.

– Minek az?

– Bár régi életemnek búcsú mondtam, teljesen nem vethettem le. Azokon az éjjeleken, mikor a Setét-szurdoknál is mélyebb feketeségben éreztem magam, s úgy mardosott a szégyen, mint egy éhező vadállat, dalt írtam, egy balladát, mely bukásom meséli el és óva int mindenkit, hogy maradjon az erény útján. Szeretném eljátszani neked. Még senki se hallotta.

– Hm – mormogott a Hollós Ember, majd elővett egy kis könyvet, és varázsigét mormolt. Tehát garabonciás – gondolta Beris. Keserűen elmosolyodott közben. Lám, még mindig Titoklopóként viselkedik: megfigyeli környezetét, információkat gyűjt, amit pénzzé tehet.

Füstfelhő kerekedett, melyből egy lant formálódott. Egyenesen Beris kezébe repült. Az egykori trubadúr felsóhajtott. Idejét se tudta, mikor fogott utoljára hangszert a kezében. Lágyan cirógatta, ahogy a kedvesést szokta az ember. Majd előjel nélkül, mielőtt meggondolhatta volna magát, a húrok közé csapott.

Bár évek óta nem játszott, úgy művészkedett a lanton, mintha tegnap tette volna le. Fájdalmas, szomorú hangokat csalt elő, s halkan, finoman énekelt hozzá. A dal egy fiatalemberről szólt, akit elcsábított a nagyvilági élet. Egy utat ismert, s másikra volt kíváncsi, ám az ingoványba vezetett, melyben eltévedt vezető nélkül. Ahogy süllyedt a mélybe s fordult ki korábbi önmagából, úgy nőtt lelkében a szégyen és az önutálat. Hogy e két testetlen hóhért távol tartsa magától, nem gondolt korábbi életére, elméje legmélyebb zugába űzte azt; megölte Berislo Tarpentint, végzett magával, hogy új néven születhessen meg, Titoklopóként. S mert teljesen senki se gyomlálhatja ki magából a múlt erős gyökerű virágát, megírta ezt a dalt. A trubadúr gyászdalát. Önmaga temetési énekét, sorsának tragédiáját.

Mikor az utolsó hang is elhalt, Beris könnyebbséget érzett. A szorító kín enyhült. Továbbra se békült ki teljesen önmagával, de az első lépést megtette: szembenézett a hibáival.

A Hollós Ember még mélyebben hallgatott, mint eddig. Szeme elfelhősödött, mintha nem ezen a világon járna. Nagy sokára szólalt meg:

– Vannak, akik letérnek a helyesnek mondott útról. Sokan. Egy ponton túl mind menthetetlennek érzik magukat, pedig sokszor nem azok. Amíg nem adja fel az ember, amíg nem vakul meg belül, rálelhet a hazavezető ösvényre. Azt hiszem, neked ma kinyílt a szemed.

– Meglehet – vont vállat Beris. – S jól sejtem, benned is felidéztem… emlékeket?

– Többet, mint gondolnád. De az én utamat nekem kell bejárnom, neked elég a sajátod. Egyet viszont tehetek érted: megóvlak a Vérholdtól. Egyet viszont neked is meg kell ehhez tenned.

– Mit?

– Ők Titoklopót keresik, nem Berislo Tarpentint. Végezz hát a besúgóval, s támadjon fel hamvaiból a trubadúr! Légy újra az, aki egykor voltál!

Beris beharapta ajkát. Vajon megteheti? Visszafogadná apja? Minden bizonnyal, de a szégyen… Önmagát emésztené fel.

Csak annak van hatalma feletted, aminek erőt adsz, amit táplálsz! – dörrent rá egy belső hang. Szembenéztél a gyarló oldaladdal, hát fogadd is el! A részed, mint bárkinek. Fogadd el, s a szégyennek nem lesz hatalma feletted!

Beris elmosolyodott. Kezdte úgy érezni, tényleg nem reménytelen a helyzet.

– Mondd a terved, Hollós!

– Hagyd itt a köpenyed! Megszaggatom, s összevérezem, mintha meggyilkoltak volna. Azt juttatom el a Vérholdnak. Rád pedig Álcát bocsátok, melynek rejtekében elmenekülhetsz Rezdugból. Utána élj belátásod szerint!

Beris bólintott. Jó tervnek tűnt.

– Örökké az adósod vagyok, Hollós Ember! – nyújtott kezet. – Bármikor szükséget szenvedsz, hozzám fordulhatsz, sose árullak el, fivéremnek fogadlak! Erre vitézi szavamat adom!

– Vitéz vagy hát újra? – kacsintott rá.

– Igen. Titoklopó meghalt. Berislo Tarpentin újra él. A trubadúr ismét a húrok közé csap.