A garabonciások csatája

 

A garabonciások csatája

– Egy történet Öregtárnából –

 

A hajnali égalja sötétvörös színt öltött. Az alvadó vért juttatta azok eszébe, akik korán keltek, s megpillantották. A halál sok ajtón fog ma kopogtatni, s erőszakkal ragadja magához, akit vinni akar – gondoltak sokan az ismert mistariai babonára. Nem alaptalanul.

Két sereg nézett egymással farkasszemet a Zordon-fennsík egyik lakatlanabb részén. Hetek óta tartó feszültség kényszerítette egymással szembe a hadakat. Az egyik dombon várakozók a Mator-család zöld gyíkkal díszített zászlaját emelték a magasba, a környék egyetlen városa, Öregtárna előtt gyülekező Kertensky-zsoldosok pedig a két nyíllal átlőtt alma jelképét emelték a magasba.

A két, kisebb befolyással bíró előkelő család között elmérgesedett egy területi vita. Képtelenek voltak dűlőre jutni, melyiküket illeti Öregtárna, s az azt övező, bányakincsekben gazdag vidék. Az egyre hevesebb szóáltásokat végül tettek követték: a Kertenskyk katonákat küldtek Öregtárnába, mire a Matorok fosztogatni kezdték a bányákat. Ezt hadüzenet követte a nyíl és alma családjától, majd elkezdtek gyülekezni a seregek. Aki hallotta az események hírét, úgy sejtette, nem fog nagy nyomot hagyni Mistaria történelmében ez a csata. Egyik fél se elég módos gigászi hadak felállításához. Pártucat, legfeljebb száz-száz zsoldos méri össze erejét, s egy nap alatt eldől a győztes.

Egy dologra nem gondoltak csupán: nem csak zsoldosok bérelhetők fel, hanem mágusok is, például garabonciások. S az ellenfelek nem haboztak élni e lehetőséggel. Zsoldos valóban nem sok várt csatára aznap – összesen ha voltak száznyolcvanan. Ám mindkét oldalon sokat látott, agyafúrt varázshasználók reméltek csengő aranytallérokat, ha győzelmet aratnak. Sokkal több pénzt, mint amennyire általában számíthatnak. Ezért fogják minden tudásukat latba vetni.

***

Ede Foireg ujjait ropogtatva szemlélte Öregtárna falait. Pár nappal ezelőtt azt se tudta, hogy ez a koszos kis bányaváros (vagy inkább falu) a világon van – ma elfoglalni készül. Nagy úr a pénz, a legnagyobb.

Mikor Nicu Mator felkereste, hogy vesse be varázserejét a Kertenskyk ellen, Ede kapva kapott az alkalmon. Nemrég nyerte el a garabonciási címet, még jóformán érezte talpa alatt pörögni a Szerencse Kerekét, s hallotta a mélybe hulló társa sikolyait. Nincs nagy neve egyelőre, nem bérelné fel senki, Mator nagyúr mégis hozzá fordult. Ritkán adódik ilyen szerencsés helyzet.

Nagy dobást tervezett. Emlékezetessé akarta magát tenni. Nem egyszerűen elfoglalni szándékozta Öregtárnát, meghódítani. Látványosan, lélegzetelállítóan.

Felharsantak a kürtök. A Mator-sereg megindult. Kezdetét vette a csata. Ede kézbe vette varázskönyvét, s türelmesen várt. Mindjárt eljön az ideje.

***

A két hadoszlop hamar találkozott. Villantak a kardok, lándzsák, pendültek az íjak, harsantak a kiáltások. Pár minutáig átlagos harcnak tűnt. Aztán elkezdtek repkedni a tűzgolyók.

Ede megdöbbent. Öregtárna falai mögül érkeztek a pusztító, csóvát húzó gömbök, s tűpontosan csapódtak az ostromlókba. Pillanatok alatt megtizedelték őket, a sereg rendje felbomlott, rémülten széledtek szét.

Velük is van valaki – gondolta bosszúsan. Az átkozottak…

Nem akart ilyen hamar közbeavatkozni, de muszáj lesz, tudta. Meg kell kezdenie a varázslatot. Ahhoz viszont nyugalomra lesz szüksége. Intett a közelében várakozó garabonciástársainak:

– Intézzétek el azt vagy azokat, akik velük vannak! Addig végrehajtom a varázslatot.

Azok bólintottak, majd a szelet meglovagolva elindultak Öregtárna felé.

***

Erdőkerülő elégedetten mosolygott. A Mator-zsoldosok sikoltozva, lángba borulva futottak, amerre láttak. Sokuk szörnyű halált halt, de hát az élet nem veszélytelen. Ők döntöttek így. Övék a felelősség.

Biztosra vette, hogy tíz garabonciás játszi könnyedséggel megvéd egy ekkorka települést olyan jelentéktelen előkelőktől, mint a Matorok. Nem tévedett. Alig tíz minuta alatt fényes győzelmet arattak. Szó szerint fényeset – kuncogott magában.

A mosoly azonban pillanatokon belül arára fagyott. Az ellenséges sereg ugyan szétszéledt, de az égen alakok közeledtek. Nem seprűn, nem mozsárban, mint a boszorkányok; a szelet lovagolták meg.

Garabonciások – jött rá. Az ellenség is felbérelte párukat.

Ha számított is erre, nem gondolta komoly fenyegetésnek. Ám hogy ez így is maradjon, cselekedniük kell. Úgy számolta, majdnem kéttucatnyian vannak. Többen, mint ők. De ez nem jelenti azt, hogy eszesebbek, ügyesebbek.

Füttyentve szólította levegőbe társait, akik pontosan tudták, mi a dolguk. A seregek második hulláma, a tizenhárom iskolát végzett varázstudók megindultak egymás felé. Kezdetét vette a garabonciások csatája.

***

Azt beszélik, ha két mágus összecsap, felrobban körülöttük a világ. Ha mágusok serege csap össze, az ég és a föld helyet cserél, miután darabokra szakadtak.

A természet minden dühe szabadult el Öregtárna körül. Szélvész, jégvihar, tűzeső, homokfúvás, perzselő nap… A garabonciások minden tudásukat bevetették egymás ellen, mert tudták, amelyik fél veszít, az nem számíthat fizetségre, s az életét is elvesztheti.

A gyilkos, ám igen látványos fény- és hangorkán messziről látszott, hallatszott. Többen hagyták abba a környéken a munkát, s kövülten nézték, s nem hitték, amit látnak. Ám akik az események közepén voltak – a katonák s a városlakók –, rémülten, kiáltozva igyekeztek biztonságosabb helyre – nem sikerült mindenkinek.

Ede akkor lélegzett csak fel kicsit, mikor mindent előkészített a varázslathoz. Számbeli fölényük szerencsére előnyükre vált; társai kitartottak. Többen hulltak alá ugyan szívükbe fúródott jégcsappal vagy irányítást vesztve, homoktól elvakulva, de az ellenség garabonciásaiból több veszett oda. Négy tartotta már csak vissza a tizenötöt.

Kezdjük – gondolta Ede.

Hosszú, bonyolult varázsigét kezdett mormolni az Ősök Nyelvén. A maga köré helyezett gyűrűk és medálok, melyek bűvös energiát rejtettek, felizzottak. Nem hétköznpi varázslathoz készült: ki akarta szakítani a várost és a hegyeket a helyükből, s odébb tenni, hogy a Mator-földek szívében legyen. Akkor esik csak le a Kertenskyk álla!

Annyira koncentrált, hogy nem vette észre a mögé lopakodó Erdőkerülőt. Elsők közt hullt alá, de tompította az esést, így túlélte. Ott vette észre Edét. Nem gondolkodott sokáig, mit tegyen.

– Fulgatorix! – kiáltotta, mikor elég közel ért. Villám csapott Edébe, aki ordítva zuhant a földre. A varázslat megtört. A lehető legrosszabb pillanatban.

A lüktető ékszerek egyre hevesebben fénylettek, szikrák pattogatk belőlük. A levegő felhevült. A mágikus áramlás épp olyan erő, mint a víz: ha megindul, nem lehet útját állni.

Az utolsó dolog, amit Ede Foireg és Erdőkerülő életükben láttak, a hófehér fény volt. A következő pillanatban hamuvá égtek.

***

A varázslat végül nem egészen úgy sült el, ahogy Ede tervezte. Öregtárnát s a környéket valóban odébb tette, ám nem a Mator-birtokra. Egy hatalmas szelet Mistariából az álca túloldalára került. Akik túl közel voltak az ernergia forrópontjához, nem élték túl. Másokkal a hirtelen helyváltozás végzett: egyensúlyukat vesztve törték be fejüket, szegték nyakukat. Egyetlen személy maradt sértetlen, egy köpenyét szarvasagancsokkal összefogó, tizennyolc-húszévesnek látszó fiú. Bosszúsan nézett körbe.

– Kellett nekem pont most táltosfát ültetnem ebbe a koszos bányavárosba! – morogta.

Az említett fa erejét is felhasználva Álcát bocsátott a környékre. Jó nagy Álcát. Ennél többet nem akart tenni. Miért mindig a Vadon Varázsójának kéne rendet tennie mások után.

– Ha a meredélyi barlangomnál bevált, itt is működni fog – dörmögte maga elé, majd útra kelt a legközelebbi szökőkapu felé, vissza Mistariába.