Cserni András szerzői felülete

  A hatalom hívása – Arnold Tork története –   – Mi tesz naggyá egy embert, Arnold? – hangzott el a vén tanítómester kérdése. A Tork-család legénykorú sarja szálegyenesen, nyugodtan ült helyén. A nádpálca sújtásai és a pofonok belénevelték, hogy jól rejtse el valódi érzéseit s véleményét. Aki ránézett, azt hihette, érdeklődve issza a bölcs öreg szavait. Valójában egyáltalán nem érdekelte mindaz, amire az apja, Deines Tork parancsára okította. Egyedül a hadakozás, a fegyverforgatás izgatta a lánglelkű ifjút. – A tettei? – Ne kérdezz, felelj! – mordult rá az öreg. – És fejtsd ki jobban a válaszod! – Az ember attól lesz nagy, hogy sokan hallanak róla, dicsérik, emlegetik, erényeit elismerik. Ehhez pedig megfelelő tettek kellenek. Hadi sikerek, gazdag földek és bányák okos kihasználása, példamutató élet. – Ostoba vagy. Amiket mondasz, nem elegek. Mindezt elérheted, gazdag leszel, sikeres, talán elismert, de elfelejtik a neved, amint távozol a Másvilágra. Igazán naggy...

  Csokor Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá; a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá, mielőtt kocogni kezd; galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt; éjjel a csillagok andalogva sétálnak, vissza-visszanéznek – valakire várnak… Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább? Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább. A sarokban gyertya pislákol szerényen, egy plusz teríték az asztalon, mellettem, a tükrön elmaszatolódott ujjnyom… Hogy vagyok? Még nem tudom. Néhány hírnek idő kell, hogy érjen az ember lelkében, míg fel tudja fogni a felfoghatatlant: téged takar be nemsokára e hant. Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött, s a csendes távozás hangtalan léptei mögött nem maradt, csak üresség. Megtölteni semmi se lenne elég. Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál, bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál, bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád, bárcsak ezt a verset is elolvashatnád, bárcsak… bárcsak…...

  Van egy híd… Van egy híd a ködös óvárosban, minden oldalról deszkák veszik körül, kintről ne lássák, ki lépte koppan, mikor egy ítélet villámként dördül. Mielőtt belép, lehet még bárki, történetének hangos mesélője, a hídon kénytelen mássá válni, átöltözni a rászabott szerepre. Csuklyával takarják el az arcát, és éles bárdot adnak a kezébe. Aki ránéz, embert többé nem lát, ő a sors megtestesült Erünnisze. Nincsen választása, ezt tudja jól: elvégzi a rászabott feladatot, és mikor hajnalban a kakas szól, levetheti a kényszerű alakot. S csak jönnek-mennek a hídon folyton, magukra öltenek száz titkos csuklyát, örök körforgás, örök s monoton, s a híd őrzi örökké mindük titkát.   2025. 08. 09.

  Nürnbergi útinapló Nyolcadik rész: Dürer, kolbász, Hóhér Hídja Nürnberg leginkább a második világháború hozzá kötődő eseményeivel szerzett kétes hírnevet magának. Való igaz, a hitleri birodalom egyik legszennyesebb tette kötődik e városhoz, s a világégés végeztével itt mondtak ítéletet a főbűnösök felett. Van azonban egy másik, kevésbé ismert történelmi vonatkozása is. Az 1500-as években élt egy nürnbergi, aki vaskos betűkkel véste bele nevét a legnagyobb művészek közé. Az illető nem más, mint Albrecht Dürer. Talán nem mindenkinek ismerős e név, de nevezetes rinocéroszos metszetét, valamint nyúlportréját valószínűleg látta mindenki egyszer-egyszer. Én ennél többet is hallottam róla, tekintve édesanyám lelkesedését a festészet iránt. Sokat hallottam Dürerről az évek során, így nem volt kérdés, mikor megtudtam, Nürnberg szülötte, hogy felkeresem a hozzá kötődő helyeket. Ez a következő úticélunk óvárosi barangolásunk során. A mester szülőháza túlélte az évszázadok viharát, s ...

  A második kendergócpusztai közjáték A zártosztály vagányai A Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet harmadik emeletének C szárnyának celláiból halk blugy-blugy-blugyok szűrődtek ki. Ez igencsak meglepte Teperős Lacit, aki tizenkét éve volt az intézet lakója. Naponta kétszer (nevéhez híven), azaz bekerülése óta 8766 alkalommal végigmasírozott a teljes épületen pincétől padlásig, ám egyszer se hallott ilyesféle hangokat. Lehet, kezdek megbolondulni? – gondolta. Logikusnak tűnt, elégre elmegyógyintézetbe zárták. Kényszere és kíváncsisága eposzi küzdelmet vívtak. Nem akarta megszakítani útját, hisz bármilyen szélsebesen teper, nem ér az étkezőbe vacsorára, ha sokat vacakol itt, akkor pedig lemarad a dejós tésztáról, ami messze a legjobb étel a hónapban. Ugyanakkor egyre jobban fúrta oldalát a tudni vágyás: ugyan mik adják ki ezt a hangot? Gyorsan körülnézett, s mikor látta, nincs a közelben a rettegett Kakadu, se a Szőke Amazon, a legvérmesebb ápolók, halk füttyszóva...

  Megkövülve Még nem tudta a napsugár, mikor aznap reggel sudár karját a Föld felé nyújtotta, hogy délre valakinek szívét adja oda. Lassan kapaszkodott fel a láthatatlan létrán, közben merengett a tájon mélán. Rátekintett az óvárosra: tegnap éjjel tóvá mosta egy hirtelen vihar. Pusztított a zivatar. A sugaracska elkezdte feltörölni a könnyeket, megszárította a köves köpenyeket és melegséggel töltötte meg a kihűlt utcákat, ne legyen egy ház vagy híd se bánatos, bágyadt. Mikor azt hitte, végzett, észrevett egy tépett fűcsomót két macskakő közé szorulva, ki a levegőt zihálva kortyolja és szenved, küzd, hogy túléljen, de gyökere nincs elég mélyen. A napsugár szíve megesett rajta, s ha így érez, hát nekiadta, arany szívét oltotta bele, s erejét is átadta vele… Sóhajtott, majd a fű mellé ugrott a földre, hogy ott maradjon aranyló porrá kövülve. 2025. 07. 11.

Nürnbergi útinapló Hetedik rész: A bájos óváros Lassan indul a reggel, de nem baj, ma egyáltalán nem vagyunk időhöz kötve. Ezen a napon a várost tervezzük bejárni, anélkül, hogy bárhová bemennénk. Nem kell a nyitvatartási rendet nézni vagy rohanni. Csak kellemes séta és a város ezernyi arca. Mivel van időnk, s már rég ettem bundás kenyeret, csinálok egy adagot – miután befejeztük A két tornyot . A megvett tojás alig fele, az olajnak negyede se fogy el rá, így már most eldöntöm, másnap rántottát sütök – nehogy pocsékba menjen. A kiadós étkezés után összeszedelődzködünk és nyakunkba vesszük Nürnberget. Unokatestvéremék javaslatára az Óváros felé vesszük az irányt, mely fél sarokra tőlünk kezdődik (vagy talán a szállásunk utcája is része; nem vagyok biztos benne). Kifordulunk az utcánkból (mely egy térbe torkollik, ahol hatalmas, gótikus stílusú templom áll), majd balra kanyarodunk. Rögtön nem várt látványosság fogad minket: egy élő szobor. A fickó varázslónak öltözött, s bronzsz...