Nürnbergi útinapló 7.


Nürnbergi útinapló
Hetedik rész: A bájos óváros

Lassan indul a reggel, de nem baj, ma egyáltalán nem vagyunk időhöz kötve. Ezen a napon a várost tervezzük bejárni, anélkül, hogy bárhová bemennénk. Nem kell a nyitvatartási rendet nézni vagy rohanni. Csak kellemes séta és a város ezernyi arca.

Mivel van időnk, s már rég ettem bundás kenyeret, csinálok egy adagot – miután befejeztük A két tornyot. A megvett tojás alig fele, az olajnak negyede se fogy el rá, így már most eldöntöm, másnap rántottát sütök – nehogy pocsékba menjen.

A kiadós étkezés után összeszedelődzködünk és nyakunkba vesszük Nürnberget. Unokatestvéremék javaslatára az Óváros felé vesszük az irányt, mely fél sarokra tőlünk kezdődik (vagy talán a szállásunk utcája is része; nem vagyok biztos benne). Kifordulunk az utcánkból (mely egy térbe torkollik, ahol hatalmas, gótikus stílusú templom áll), majd balra kanyarodunk.

Rögtön nem várt látványosság fogad minket: egy élő szobor. A fickó varázslónak öltözött, s bronzszínűre festette magát. Egy különös szerkezet segítségével azt a látszatot kelti, mintha lebegne a mellette ágaskodó unikornis fejével egymagasságban. Elsőre azt hittem, valódi szobor, míg rá nem integetett két kíváncsi turistára.

– No, Gandalfot is láttuk – jegyzem meg.

– Tényleg! – feleli Boti. – S milyen érdekes, hogy pont most, mikor láttuk a filmet.



Az Óvárosnak vannak nevesített látnivalói, mint a piactér, a Hóhér hídja, a vár. Ám a kevésbé ismert s nem nevesített részek, helyszínek is különleges hangulatot árasztanak. Minden második házon régi címerek, cégérek, domborművek figyelnek – mitológiai és bibliai jelenetek, állatok, növények, vízköpők. Mindet nem győzöm fotózni, csak a legszebbeket igyekszem.

Az egyik különösen megfog. Régen bíróság vagy könyvtár lehetett talán, ugyanis számos antik istenség szobra díszíti. Négy tümpanonra támaszkodik két-két alak. Attribútumaik alapján felismerni vélem Hádészt és Athénét, de az egyik kifejezetten törökösen néz ki; megzavarodom, hogy vajon ki lehet. Azóta se jöttem rá, megőrzi titkát az épület.



Minden utcát macskakövek borítanak, ide autóval nem lehet behajtani. Szabadon lehet csellengeni. Visszautazunk az időben, egyik sarok a középkort, másik az 1800-as éveket idézi. Bájos házak, bájos utcák.

Folyó szeli ketté a várost, s ezen a részen is átfolyik. Az egyik hídnál hosszan fotózkodunk, s megcsodáljuk a pilléreket díszítő ökröket is – mintha a Lánchíd kőoroszlánjai lennének nürnbergi kiadásban.

A túlparton először egy groteszk szobor fogad minket. Hajót formáz, melynek utasai naturalisztikus nyíltsággal ábrázolt, rongyos emberek, egy kutya, s a halált jelképező csontváz. A feketés fémalkotás az armageddont, az özönvizet, a nagy katasztrófákat juttatja eszembe. Részletesen kidolgozott, élethű munka, talán épp ettől annyira groteszk.

A következő, amit látunk, a legnagyobb templom a városban, a Szent Lorenz székesegyház. Beleillik a városrész ódon hangulatába barnás téglakülsejével, sokcsúcsos tornyaival, bélletes kapujával Bizonyára belülről is szép, de sajnos fizetős, így csak az utcáról csodáljuk, majd megyünk tovább.


Hamisítatlan német hangulata van az utcáknak. Szorosan egymás mellett álló, pasztellszínű házak néznek farkasszemet a kockaköves út két oldalán. Az utcanévtáblák nélkül nem lenne semmi, ami korunkhoz kapcsolja ezt a látképet.

Áthaladunk a piactéren, ahol (minő meglepő) piaci forgatag fogad minket. Később tervezünk itt hosszabban elidőzni, ugyanis dél körül harangjátékot lehet innen nézni és hallgatni, valamint a „lacipecsenyésektől” venni harapnivaló gyanánt egy kis nürnbergi kolbászt. Visszatérünk majd ide, addig felkapaszkodunk a várhoz.



Mély egyetértésben döntöttünk úgy, hogy egyikünket se hozza nagyon lázba a huszadik ugyanolyan páncélgyűjtemény, így csak körbejárjuk a meredek domboldal tetején álló épületegyüttest – ezt szerencsére ingyen megtehetjük. Narancsvörös és barna téglákból emelt, jó állapotú vár. A kaptató még itt is meredek, de megéri feljebb mászni, mert szép a kilátás. Rálátni az egész városra, s élesszemű útitársam kiszúrja a város legmagasabb épületét, a TV-tornyot is. Őt felcsigázza, mikor olvassa, fel lehet menni a tetejére, de elsápadó arcom láttán végül úgy dönt, van máshol is kilátó, majd felmegy rá egymaga. A tériszonyom hálásan köszöni meg neki.

Csatangolunk kicsit a várfalak között, látunk pár mókust, madarat. Mikor megunjuk, visszafordulunk arra, amerről jöttünk, de még nem vesszük az irányt a piactér felé. Előbb valami mást tekintünk meg. Nürnberg egyik leghíresebb szülöttének emlékhelyét.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy virág kérése

Nürnbergi útinapló 1.

Tündérerdő