A hatalom hívása

 

A hatalom hívása

– Arnold Tork története –

 

– Mi tesz naggyá egy embert, Arnold? – hangzott el a vén tanítómester kérdése. A Tork-család legénykorú sarja szálegyenesen, nyugodtan ült helyén. A nádpálca sújtásai és a pofonok belénevelték, hogy jól rejtse el valódi érzéseit s véleményét. Aki ránézett, azt hihette, érdeklődve issza a bölcs öreg szavait. Valójában egyáltalán nem érdekelte mindaz, amire az apja, Deines Tork parancsára okította. Egyedül a hadakozás, a fegyverforgatás izgatta a lánglelkű ifjút.

– A tettei?

– Ne kérdezz, felelj! – mordult rá az öreg. – És fejtsd ki jobban a válaszod!

– Az ember attól lesz nagy, hogy sokan hallanak róla, dicsérik, emlegetik, erényeit elismerik. Ehhez pedig megfelelő tettek kellenek. Hadi sikerek, gazdag földek és bányák okos kihasználása, példamutató élet.

– Ostoba vagy. Amiket mondasz, nem elegek. Mindezt elérheted, gazdag leszel, sikeres, talán elismert, de elfelejtik a neved, amint távozol a Másvilágra. Igazán naggyá csak a hatalom által válhatsz. Aki arra szert tesz, parancsol, utasít. S mit gondolsz, min nyugszik a hatalom?

Majdnem rávágta, hogy a katonai erőn, de időben visszafogta magát. Tudta, mennyire becsmérli a tanítómester a „kardagyú barbárokat”, akik mindent erőszakkal oldanak meg. Nem remélte, hogy jó választ tud adni, de igyekezett valami okosabbat kiötölni.

– Gazdagságon, úgy vélem – mondta végül. A vénség horkantott.

– Nem teljesen ökör gondolat. Pénzzel sok mindent meg lehet venni. Bizalmat, szimpátiát, javakat. De mit sem ér a vagyon, ha nem tudod jól kínálni. Ez a kulcs: a szavak és a tudás. E kettőn nyugszik a hatalom. Hogy mit tudsz, s miként csűröd-csavarod a mondatokat azzal kapcsolatban. Aki valamilyen fontos ismeret birtokába jut, s a megfelelő fülekbe suttog a megfelelő időpontban, többet nyerhet, mint bármelyik hadúr vagy kereskedő. Ezt jól jegyezd meg, fiú.

Arnold megköszönte a tanítást, s elhagyta a könyvtárszobát. A várudvarra igyekezett, hogy tovább csiszolja kardforgató tehetségét.

A vénember szavain gondolkodott. Sosem izgatta különösebben a hatalom. Hódítani akart, csatákat vívni, megsokszorozni a Torkok által igazgatott területet. Ugyan bányáik révén az egyik leggazdagabb család voltak Mistariában, a befolyásuk alá tartozó területen kevés haszonnövény termett. E tekintetben ki voltak szolgáltatva más családoknak, főleg az Elsiemettereknek. Egy rövid villámháború mindent megoldana. Pár dús legelőt és kövér szántót elfoglalnak, s többé nincs gondjuk erre. Ráadásul a dicsőség…

Tudta azonban, apja sose menne bele egy ilyen vállalkozásba. Tartana tőle, mit szólna hozzá a többi befolyásos család. Ha úgy ítélik meg, a Torkok veszélyt jelentenek rájuk is, nem haboznak szövetségbe tömörülve törni ellenük – akkor pedig esélyük se lenne. Ezt Arnold is belátta, bár valószínűtlennek tartotta, hogy akármelyikük a füle botját mozdítaná olyan konfliktus miatt, ami nem az ő befolyási területén zajlik. Tett bárki bármit, mikor a Marothanok területére betört a Kopó Királyság serege? Legfeljebb a Doranskyk törték kezük-lábuk, de csak mert világi jó cimborák a családfők.

A lényeg tehát: a hódítási ötlete jó, csak senki nem fogja meghallgatni. Senki se figyelne rá. El kell érnie, hogy meghallgassák, komolyan vegyék. Ehhez pedig hatalomra van szüksége.

Ez is csak eszköz, mint a kard vagy a csatacsillag – gondolta. És a segítségével elérhetem, amit akarok.

Kezébe vette kedvenc harci kalapácsát. A legjobb gondolatai akkor támadtak, mikor ezt forgatta.

***

Ulrik Harlentord, a Trok-család szolgálatában álló, vén tanítómester remegve markolta boroskupáját. Fáradt volt, s ilyenkor szükségét érezte, hogy igyon egy keveset (vagy sokat), különben képtelen koncentrálni.

Napról napra jobban irtózott az itteni élettől. Az ő hatalmas tudásának megalázó volt, hogy nyegle kölyköket kell okítania. Akadémián lenne a helye, vagy egy előkelő mellett álló tanácsadói székben. Mennyit számít, ha az ember a legrosszabbkor szegényedik el!

Fanyarul gondolt arra, hogy a bamba képű legény szóba hozta a gazdagságot. Nos igen, a pénz valóban megkönnyíti az életet. S nem kell sok idő, hogy az ő élete lényegesen gondtalanabbá váljon.

Nagyjából két esztendővel ezelőtt eszelte ki tervét, hogy fog észrevétlenül meggazdagodni Deines Tork rovására. A nagyúr kosztért-kvártélyért tartotta, indokolt kiadásaira időnként adott némi pénzt, de elég szűkmarkúan. Egy dolgon nem spórolt soha, fia taníttatásán. Így valahányszor Ulrik megemlítette, új könyv került ki Kywere-ék nyomdájából, melynek ismerete elengedhetetlne Arnold számára, szép összegeket kapott, hogy azonnal csapjon le rá. Látszólag ezt tette: a vaskos kötetek gyűltek s gyűltek a polcokon. Ám ezek hevenyészett bőrkötésbe hányt üres lapok voltak csupán – pár garasért készíttette őket. A maradék pénzt (főképp ékkövek formájában) gondosan gyűjtötte. Úgy számolta, még pár hónap, s elég vagyona lesz, hogy elmenjen innen, s békében töltse öregségét valamely város módosabb negyedében.

Újra akarta tölteni a kupáját, ám az üveg kiürült. Szolgát hívott, de nem felelt senki. Mérgelődve tápászkodott fel.

– Mindent nekem kell csinálnom? – mormolta. A pince felé vette az irányt. Útközben elhaladt a könyvtárszoba előtt. Fél szemmel látta, valaki a polcok körül nézelődik. Megriadt. Igyekezett jól elrejteni a hamis köteteket, de annyi gyűlt össze, hogy sajnos könnyen lehet, véletlen pont azt veszi le valaki. Jobb megelőzni a bajt – gondolta, s belépett.

– Harlentord tanító – emelte rá szemét a bent tartózkodó.

– Arnold? – döbbent meg Ulrik. – Mit keresel itt?

– Gyakorlatozás közben eszembe jutott, hogy pár hónapja érkezett egy lexikon a mistariai mágikus növényekről. Abban akartam utánanézni valaminek, mivel órán valamiért nem került még elő.

– Majd beszélünk arról is.

– Nehezen hiszem – mosolyodott el hidegen a fiú. Szögletes arcán olyan volt, mint egy penge karcolta vájat a kemény sziklában. – Ugyanis a kötet, amit találtam, teljesen üres. S nem csak az, sok másik is. Roppant különös, nem?

Ulrik verejtékezni kezdett. Ez a kis pernahajder tönkreteheti a tervét. Sose érdekelte, amit tanít neki, a könyvek meg pláne. Miért pont most lett hirtelen kíváncsi?

Légy észnél! – parancsolt magára. Van kiút minden slamasztikából.

– Valóban furcsa – mímelt értetlenkedő homlokráncolást. – Csak arra tudok gondolni, hogy valaki ellopta azokat az értékes köteteket, s összefércelt hamisítványokkal cserélte ki őket. Azonnal jelentem apádnak.

– Ne olyan sietősen, tanító úr – intette le Arnold. – Maga hangoztatta sokszor, hogy ne rohanjunk fejjel a falnak, vizsgáljunk meg minden eshetőséget. Különös, hogy akkor felejti el a saját bölcsességét, mikor az egyik, számba se vett esély igen rossz fényt vet magára. Mert lehetséges, hogy ezek maguk az „eredeti” könyvek. Érti, mire gondolok?

Ulrik keze remegni kezdett. A dolgok kicsúsztak az irányítása alól. Ha fiatalabb lenne, kereket oldana vagy a kis vakarcsra rontana, de az ilyesmihez már túl öreg. Az eszével kell győznie.

– Beismerem, én vagyok a ludas – mondta óvatosan. – Felteszem, akarsz tőlem valamit, másképp már rohantál volna atyádhoz a felfedezés hírével.

– Valóban van valami, amit megtehet értem – töprengett el az ifjú. – Közölje apámmal, hogy átadott minden tudást, amit lehet, s úgy véli, stratégia és hadvezetés terén különösen gyümölcsözőek a képességeim. Ha maga mondja neki, elhiszi, s végre adni fog a szavamra.

Ulrik majdnem felkacagott a megkönnyebbüléstől. Ez a kérés semmibe se fog kerülni neki. Ráadásul ezzel lehetőséget kap, hogy végleg eltűnjön. Kevesebb lesz a vagyona, igaz, de inkább ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Nem tartotta valószínűnek, hogy a kis vakarcs szavára bárki adni fog többet ezen túl, de az már nem az ő gondja lesz.

– Azonnal intézkedem – felelte, s továbbállt. Korábbi szándékától, miszerint iszik még egy-két kupa bort, nem állt el, sőt. Erre a nagy izgalomra muszáj megöntöznie a torkát. Utána majd beszél Deinesszel.

Az Ősök azonban máshogy akarták. Mikor felbattyogott a pincéből, kezében szorongatva egy pókhálós palackot, a Tork-család feje várta karba font kézzel, két strázsa kíséretében.

– Tanítómester – köszöntötte hidegen. Ulrik fejet hajtott.

– Tork nagyúr! Épp magához indultam…

– Talán megszólalt a lelkiismerete, és színt akar vallani? Azzal kicsit elkésett.

Ulrik elsápadt. Mi történt, amíg odalent keresgélt?

– Nagyúr? – kérdezte, mire Deines leintette.

– Megbíztam magában, az otthonomba fogadtam, s maga becsapott! A fiam taníttatására szánt pénzből akart meggazdagodni. Kihasznált, átkozott szélhámos!

– Nem tudom, mire gondol…

– Elég! A fiam mindent elmondott, s megmutatta a hamis könyveket. Én címeres bolond, hagytam magam megvezetni! Csak egyszer lapoztam volna bele. Hol az a pénz, vénember?

Ulrik nem akarta feladni. Mentette a szénáját.

– Valóban volt, hogy más kötetet vettem, ócska utánzatot, de ebben a fia is partner volt. Ő tervelte ki az egészet. A pénznek már nyoma sincs. Italra és rossz nőkre költötte. Megfenyített, hogy amennyiben beszélek, akkor…

Eddig jutott, mikor Deines pofonvágta őt. A nagydarab előkelő szeme szikrát szórt.

– Tudja még tetézni? Képes bemocskolni a fiam becsületét mindenféle rágalmakkal? Patkány! Az maga, nem a tudás őre. S most a fajtája közé kerül, ott lesz ideje gondolkodni.

A két strázsa megragadta Ulrikot, s elvonszolták a vártömlöcbe.

***

Arnold Tork csendben osont a lépcsőn. Nem akarta felriasztani az alvókat. Bár a vár ezen szegletéből az elkínzott sikolyok se hallatszottak messzire. A kínzókamrát s a várbörtönt vaskos téglák határolták.

Gyorsan kiforralt terve szélsebes sikert hozott. Büszke volt magára. Elérte, amit akart. Már csak az kellett a teljes diadalhoz, hogy a vénember orra alá dörgölje.

Megállt Ulrik Harlentord cellája előtt. Az öreg tanító hunyorgott, bántotta a szemét Arnold fáklyájának fénye. Mikor megismerte, felhorkant.

– Miért jöttél? – kérdezte.

– Köszönetet mondani – felelte a fiú. – Maga nélkül sose sikerült volna a tervem.

– Talán pillanatok alatt nagy hadvezérré lettél?

– Ó, nem. Bár ami késik, nem múlik. Egyelőre teljesen elégedett vagyok annyival, hogy a sorozatos sikkasztása miatt apám nem akar többé tanítót látni a várban. És a gaztett bravúros leleplezése folytán nem kételkedik éles eszemben. Még pár hasonló húzás, és komolyan ad majd a szavamra. Addigra eleget tanulok a hadviselésről, hogy garantáltan sikert arassak a csatamezőkön.

– Sok szerencsét – köpött a földre Ulrik. – Honnan jött az ötlet, hogy belelapozz a könyvekbe? Eddig nem tetted.

– Valóban, s bár akkor hamarabb rájövök a turpisságra, a mai lecke híján nem használtam volna ki megfelelően. Megragadott, amit a hatalomról mondtál. A tudás és a szavak erejéről. Gondolkodni kezdtem, miként tehetnék szert hatalomra, hogy elérjem, amit akarok. Arra jutottam, ha terhelőt bizonyítanék valakire, abból előnyt tudnék kovácsolni. Számba vettem a lehetőségeket, s mint egy isteni szikra, elkapott a felismerés: mennyi könyvet szerez be a vén Ulrik, de sose abból okít. Vajon miért? – tartott egy kis szünetet, amíg hidegen elmosolyodott. – Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom.

– Valóban felesleges – legyintett a tanítómester. – Már csak azt nem értem, miért kezdtél el alkudozni velem, ha úgyis azt tervezed, szólsz apádnak?

– Mert maga egy ravasz róka, s ha tudja, veszélyben van, kifundál egy tervet. Azt akartam, ne legyen erre ideje. Higgye csak, hogy könnyen megúszta. Ez lett a veszte. Alábecsült engem.

– Egyszer mindenki elbukik. A boldogulást keressük, ki pénz, ki siker, ki hatalom által. Ám amit eszközként használunk, egy idő után ránk telepszik, gyeplőt fog a képünkbe és rabszolgává alacsonyít. Az eszköz lesz a cél, s ez a pillanat, amikor bálványként átveszi az irányítást az ember élete felett, ez a bukás előórája. Jól jegyezd ezt meg, Arnold Tork! A hatalom szava édes, de a vesztedet fogja okozni, ha nem vigyázol. S ha nem az, majd más. Mindenki elbukik, te is el fogsz. Vedd ezt az utolsó leckének, amit tőlem kapsz.

Azzal a fal felé fordult, s nem nézett többé az ifjúra. Arnold egy darabig nézte, majd visszatért oda, ahonnan jött. Nem sokat törődött az erőtlen fenyegetéssel. Bukás? Az a gyengéket jellemzi. Akik nem tanulnak mások s a saját hibáikból. Ő nem lesz ilyen. Diadalmas, nagy ember lesz, akire évszázadok múlva is emlékeznek majd. Kedélyes mosoly ült arcára, ahogy szeme előtt a rá váró diadalok képei lejtettek táncot, s mézédes ígéreteket súgott a fülébe a csalfa szeretők császárnője, a kurtizánlelkű hatalomvágy.