Cserni András szerzői felülete

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...

  A trubadúr gyászdala – Berislo Tarpentin története – Éjfélre járt az idő. Rezdug lakóinak döntő többsége régen aludt már, a város sötétbe burkolódzott, csak a csillagok és a hold adtak némi fényt. Hang se hallatszott, leszámítva a legárnyasabb sikátorokban csattogó lépteket. Valaki menekült, mert üldözték. Az illető csuklyás köpenyt öltött, hogy arca ne látszódjon. Kezében apró olajlámpást szorongatott, mely épp annyi világosságot adott, hogy ne essen orra a ferde macskaköveken és síkos pocsolyákon. Hátra-hátrapillantva leste, űzői nyomában vannak-e még. Jó oka volt futni. Veszélyben forgott az élete. Nem másokat haragított magára, mint a Vérhold Szövetkezetet, Mistaria legnagyobb hatalmú bűnbandáját. Kémkedéssel, információszerzéssel tartotta el magát, s e sötét ügyletek gyakran megkövetelték, keresztbe jelentsen megbízóinak. S ahogy arra többen figyelmeztették, eljött a nap, amikor lebukott. Átkozta magát ügyetlensége miatt. Ha csak egy picit gyorsabban vág az esze, ne...

  Üveg mögött Kékes fényben derengő folyosókon járva a tenger ezer színét szemem elé tárja: sok-sok pompás korall kavalkádja irizál, halrajoknak kecses tánca szivárványszín bál, csikóhalak, furcsa rákok, víg macskacápák s lusta teknősök az élet dalát dúdolják. Zöldbe hajló árnyékok között elhaladva esőerdőt látok, mely ősi, vad és buja, az ágak közt kígyók, a vízben fürge gyíkok, madár- s majomfüttytől hangos édenkert-birtok, hol kajmánok és pókok és zúgó rovarhordák nappal s este az élet dalát dúdolják. Bíborszínű, jégcsapos alagúthoz érve a sarki széltől megborzong az ember vére. Jégmező és hűvös víz karnyújtásnyi távra teljes téli pompájában nekem kitárva, és a jégtáblák között pingvinkolóniák kánon-kórusban az élet dalát dúdolják. Mennyi üde szépség ujjnyi üveg mögött! Látom, s el nem érem… E tudat kemény rögöt, súlyos kérdést görget lelkemben nap nap után: a láthatatlan nagy fal állná útját csupán, hogy élmények nagy kelyhéből csitítsam szomjam s ne...

  A reményvesztett férfi balladája Föld mélyén, hova a nap se süt be, zúgó fémsín-testek ölén semmibe mered egy férfi szeme. Életéről gondolkodik. Fejében borongó felhők úsznak, életkedve lelohadt rég, nem áll ellen a vehemens cúgnak, mert a reményt elvesztette. Kicsi gond vagy nagy? Nem tudja senki… Erről csak álmában beszél, napközben, akár egy vidám verkli, azt dalolja, minden rendben. Bírta, amíg csak lehetett ésszel, s ma reggelre holtpontra ért. Visító kerekek között vész el, amint a metró érkezik. Gyűlik a tömeg, mert kora reggel mind igyekszik valahova, de nem számolnak a kínzó perccel, mikor a napsütés kihuny. Mert zúg már a metró, fényszeme ég, a férfi teste megfeszül; kerekek tánca a keserű vég, utána káosz, döbbenet. Véres a sín és véres a metró, iszonyat ül az arcokra. Csámcsog az étkén az acélhernyó, orruk halálszag tölti meg. Eltűnik a tragédia nyoma az állomásról másnapra, de emlékében annak, ki látta, egy életen át megmarad. ...

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...