Nürnbergi útinapló 2.

 

Nürnbergi útinapló
Második rész: A borongós ég alatt

Nagyjából hét óra az út Nürnbergig átszállással, kalkulált késéssel, tokkal-vonóval. Délután négy fele jár, mire begördülünk a Hauptbahnhofra. Lábunk elgémberedett a hosszas ücsörgéstől, de az érkezés miatti izgatottság feledteti. Az út egy szakasza véget ért, érdemi része kezdődik.

Ha a Bécsi Főpályaudvar hasonlít egy reptérre, nürnbergi társa mintha az lenne. Város a városban, több étteremmel, üzlettel, sőt, a környék legnagyobb szupermarketje is területén található. Ez utóbbit eszembe vésem, hisz amint lerakodjuk a csomagokat, vásárolnunk kell némi enni-innivalót.

Az aluljáróból kivergődve szembesülünk a ténnyel, hogy rázendített az ég. Testes zuhé kerekedett, kövér, hideg cseppeket könnyezik a szürke felhőfátyol mögé bújt özvegyasszony, az ég. S unokabátyja, a hűvös leheletű Aiolos se rest, serényen küldi ránk a négy égtáj dermesztő szeleit. A németeket láthatóan nem zavarja a csöppet sem nyárias időjárás, pólóban, rövidnadrágban lófrálnak. Engem azért ennyire kemény fából nem faragtak, s azt se kívánom, hogy fényképezőgépem megázzon, így előkapom összecsukható esernyőmet, s magamra kanyarítok egy pulóvert. Az otthoni kellemes időre tekintettel térdnadrágban vágtam neki, azzal tenni nem tudok mit, bízom benne, nem csap be a Google Térkép útvonaltervezője, s valóban tízpercnyire van a szálláshelyünk az állomástól.

Széles úttesten kell áthaladnunk először, annak túloldalán kezdődik az Óváros – ezt hirdeti a velünk szemben magasló vár is. A túloldalról visszafordulva készítek pár képet a pályaudvar díszes épületéről. Igazán impozáns látvány, számos szobor tarkítja. Kőbe vésett mítoszok.

Az Óvárosban vár az apartmanunk, s erre a területre autóval nem igazán lehet bejönni, pár utcába csupán. A régies hangulatot ez, s a majdnem minden járófelületet beborító kékesfekete macskakövek, ódon házak, díszes, középkorból itt maradt építmények biztosítják. Az ember úgy érezheti, kicsit visszautazott az időben.

Az eső továbbra sem áll el, s igen nehéz három táskával és egy esernyővel manőverezni úgy, hogy senkit és semmit ne lökjek fel, ne ázzak el se én, se a dolgaim, s lehetőleg a jó irányba tartsunk. A masszív sporttáska most nem előnyös; húzza a vállam, állandóan cserélgetni kell, melyik kezemben fogom, kilóg az ernyő alól, átnedvesedik. Megfogadom, legközelebb bőröndöt hozok, akkor is, ha a vonaton nehezen férek el miatta,

Egyszer eltévesztjük az egyik kanyart, rossz utába fordulunk, de Boti megmenti a helyzetet. Nem kezd el ide-oda szaladgálva azon töprengeni, vajon merre, bekapcsolja a Térképet, s arról mindjárt leolvassuk, merre tovább (egyébként az egész utazás alatt ő forgatta javarészt az útvonaltervezőt, s igen profin elnavigált minket mindenhova – rá is ragasztottam a MapGuy becenevet).

Azt még otthon elolvastam, hogy ez a szálláshely kontaktmentesen működik. Szállásadónkkal nem fogunk találkozni, egy kis trezorban hagyta a kulcsot, melynek nyitókódját emailben küldte. Menetrendszerűen megy minden: megérkezünk a háztömbhöz, melynek néhány lakásában működik apartman, a kulcs (valójában egy chipes kütyü) az írt helyen, s viszonylag gyorsan megtanuljuk értelmezni. Az ajtók melletti panelhoz kell érinteni, akkor nyitja. Felcaplatunk az emeletre a szűk lépcsőházon át, megküzdünk a két kézzel is alig nyitható, ellenálló ajtókkal (a szobánk bejáratánál lévő különösen makacs, csomagokkal a kezünkben alig bírjuk belökni, s kétszer is bevágódik az orrunk előtt, mire végül bejutunk). Mint a Mount Everestet meghódító Edmund Hillary, győzedelmesen tesszük le táskáinkat s nézünk körül.

A helyiség nagyjából egylégterű, a fürdőszobának van csupán külön ajtaja. A konyha az ajtóval szemben, elég felszereltnek tűnik, a hely szűkös csupán. Balra az ágy, asztal, ruhásszekrény, jobbra a fürdő. Minden patyolattiszta, patinás rendezett. Nagyobb, mint vártam. Határozottan elégedett vagyok vele.

Lepakolunk, s egy rövid szusszanás, valamint az „Épségben megérkeztem.” üzeneteket követően nekivágunk a városnak. Rövid egyeztetés után úgy döntünk, előbb megvacsorázunk, aztán vásárolunk, ne kelljen szatyrokkal étkezdét vadászni. Kinézünk magunknak egy tőlünk alig ötpercnyire lévő Five Guys gyorséttermet, amit még unokatestvéremék ajánlottak.

Aki nem ismerné ezt az étteremláncot, a McDonald’s-hoz hasonló, ám csak hamburger, krumpli, innivaló és shake kapható benne. További lényeges különbség, hogy háromféle burgerük van csupán, ezeket azonban számtalan módon lehet személyre szabni. Rendelés során az ember egy hosszú listáról választhat, hogy a nagyjából húszféle feltétből mit kér bele. A grillezett gombától a csemegeuborkán át a különböző szószokig rengeteg különlegességből lehet válogatni. Ráadásul az ételek látványkonyha-szerűen az ember szeme láttára készülnek, a hamburgerek oly vaskosak, hogy aljától tetejéig félbeharapni lehetetlenség, a burgonyán érezni, hogy nem műízű, agyonsózott, hanem valódi alapanyagból való.

S az újratölthető italautomatáról még nem is szóltam! Egy cseppnyit futurisztikus, gigászi gépet kell elképzelni, ahol érintőképernyőn választat az ember több tucatnyi italból – számtalan olyanból is, ami idehaza ismeretlen. Már az is meglepett, mikor láttam, hogy csak kólából és jegesteából van vagy nyolc-tíz ízesítés (az áfonyástól a vaníliáson át a málnásig), de mikor csak kíváncsiságból végignéztem-kóstolgattam a többit is, akkor hidaltam le igazán a mennyiségektől. Kezdtem megérteni, miért drága ez a hely egy gyorsétteremhez képest. Az ár-érték arány teljesen rendben van, a hamburgerrel kiválóan jóllakik az ember, s ha csak két-három ital kóstolására van vágya, már megtérül az is (s egyébként a pohár korlátlanul újratölthető, tehát tényleg csak az ember gyomra szab határt).

Sokat ültünk benn, s az eső továbbra is szemerkél, mikor kijövünk, a levegő egyre hűvösebb. Most felkészültebbek vagyunk, a szálláson átöltöztünk, így fázni nem fázunk, de abban is egyetértünk, hogy nem érdemes nagy városnézést rendezni ilyen időben. Célirányosan a pályaudvar Lidl-je felé vesszük az irányt. A csendesedő zivatar közben alábbhagy, majd eláll, így legalább azon nem kell izgulnunk, hogy visszafelé megáznak a vásárolt dolgok.

Nehezen leljük meg az üzletet, sokat bolyongunk, mire rábukkanunk. Ennek oka, hogy bár hirdetőtábláját láttam megérkezésünkkor, de pontos helyét nem, s ezúttal a térkép is megtréfál minket. Az se egyszerű, hogy a sok szint között közlekedjünk. A lépcsők és mozgójárdák számomra illogikus módon, olykor egyes szinteket kihagyva visznek egyik helyről a másikra. Végül bejutunk, s több-kevesebb sikerrel megkapunk mindent (egész baráti áron). Veszünk háromfajta német sört is, olyanokat, amik odahaza nincsenek. Kóstolás után döntjük majd el, melyikből vigyünk ajándékba haza.

A visszaút komótosan telik. Nem sietünk, be-benézünk az útba eső könyvesbolt, LEGO-üzlet kirakatába, egy-egy fotó erejéig megtorpanok. Lesz egy egész napunk várost nézni, tudom, de sosem lehet tudni, eszembe jut-e majd pont azt a szobrot, kutat, templomot lencsevégre kapni akkor. Jobb biztosra menni. Főképp az olyan „kuriózumokkal”, amik nem azért érdekesek, mert híresek. Ilyen a vasúti aluljáróban, üvegfal mögött sorjázó LEGO-kiállítás (többek közt öcsém kedvenc Ninjago figuráival és egy Nürnberg-makett-tel), valamint a könyvesboltban egy kötet, melyről kiderül, hogy a húgom s általam igen kedvelt, Egyikünk hazudik című krimisorozat alapjául szolgáló, terjedelmes regényfolyam egyik része, mely mint kiderül, eredendően jóval hosszabb, mint a netflixes adaptáció.

Visszatérünk a szállásra, mindent a helyére pakolunk. Egy tervünk van már csak: elkezdeni a háromnapos Gyűrűk Ura-maratont. Ezt legalább olyan hamar megbeszéltük, mint magát az utazást. Nekem nagy kedvencem, rég láttam, Boti még soha – hát most művelődik. Ahogy a Nap hanyatlani kezd és a borongós ég lassan fekete gyászruhát ölt, felcsendülnek a jellegzetes dallamok, a Gyűrű Szövetsége útnak indul, mi pedig feltett lábbal, félig fekve kísérjük őket.