Nürnbergi útinapló 5.

 

Nürnbergi útinapló
Ötödik rész: A rejtőzködő állatok ösvénye

Már csak egy, nagyobbacska kanyar van hátra az állatkertből. Igaz, számos leágazást, egymásba futó ösvényt tartalmaz ez az útszakasz, de nagyban-egészben egy irányba lehet haladni, így vehetjük egy szakasznak.

A hópárduc után újabb himalájai lakos köszönt minket, egy igen eleven vörös panda. Nevével ellentétben semmi köze a fekete-fehér medvéhez, ő a mosómedve rokona – s úgy is néz ki, csak bundája színe más. Állatkertben gyakran tartják, ám ritkán annyira mozgékonyak, mint ez itt. Szabályosan parádézik, fel s alá szaladgál az ágakon, alig lehet lencsevégre kapni.

Ezután patások következnek, zebrák, Przsewalszkij-vadlovak (melyek az egyetlen igazi vadlovak, ellentétben a musztángokkal, amik elvadult házilovak), amerikai bölények, utánuk pedig a gyönyörű tollazatú pártás darvak. Ezek egyik faja hazánkban is fészkel, de nem ez a faj, ez ázsiai.

Innen a tenger és jég világa következik. A Delfin-lagúnánál is látott oroszlánfókáknak az intézmény e pontján is áll egy medencéjük, itt egy bájos fókabébit is sikerül lencsevégre kapnom. Szemben velük pingvinek és borjúfókák, kicsit odébb pedig jegesmedvék. Hárman vannak: egy anya a már majdnem kifejlett bocsával, s tőlük elkülönítve egy hím. Fenséges állatok, s igen kíváncsiak. Közel jönnek a kifutójuk széléhez. Remekül alakították ki, nem üvegfalon át láthatjuk a medvéket, hanem árok választja el őket a publikumtól. Így nem zavar be a vízköves, napfényt visszatükröző üveg, gond nélkül tudom fotózni a pancsoló, játszadozó ragadozókat. Érdekesség, hogy hihetetlenül jó úszók, annyira vízhez kötöttek, hogy tudományos nevük is azt jelenti, tengeri medve – mintha meg akarnák hazudtolni, hogy ők a legnagyobb szárazföldi ragadozók.

Ezután a ragadozó madarak felé vesszük az irányt, s útba esik köztük a gepárd s egy úgynevezett alpesi bemutató. Ez utóbbiba be lehet menni, s rácsok nélkül csodálhatja meg az ember az Alpok jellegzetes növény- és állatvilágának néhány képviselőjét. Számomra a legemlékezetesebb a mormota. Sose láttam még élőben ezt a pufók, szőrmók rágcsálót, mókás fizimiskáját egyből szívembe zárom. Persze a szakállas saskeselyűknek is örülök, őket is lelkesen fotózom, különösen a fiókát. S mielőtt bárki meglepődne, miért tartják egyhelyütt e ragadozó madarat a rágcsálóval, a saskeselyű dögevő, nem bánt élő állatot. Különösen kedves csemegéje a velőscsont, amit úgy tör fel, hogy karmai közé ragadva magasra száll vele, majd leejti, hogy az a sziklákra zuhanva felnyíljon, s a tápláló velő hozzáférhetővé váljon.

Elérünk a ragadozó madarak röpdéihez, ahol két rekorder nyűgöz le minket leginkább. Az egyik a hárpia, az amazonasi esőerdők majomevő sasa. Gigászi méreteit akkor fogja fel az ember, mikor élőben látja: szárnyfesztávolsága két méternél is több lehet, öt-hat kilót nyomhat, pengeéles karmai többcentisek. Igazán fenyegetően, ugyanakkor elegánsan néz ki szürke tollkoronájával és csíkos hasával. Botinak egyből új kedvence lesz, őszintén csodálja a pompás madarat.

– Ha drogbáró lennék, fixen tartanék egy ilyet az irodámban, s a kellemetlenkedő ügyfeleket széttépetném vele – jegyzi meg, miközben a másik óriás, az andoki kondorkeselyű felé haladunk. Ő a legnagyobb röpképes madár, háromméteres szárnyfesztávolsággal és tizenöt kilós tömeggel. Méreteiről első kézből bizonyosodhatunk meg, ugyanis egy épp kifejlett fióka repülni tanul, szárnyait próbálgatja, fel-alá ugrál-röppen volierében.

Az ezután következő szakasz egyik pillanatban ad, másikban elvesz. Különleges állatok élnek itt is, a jól ismertek kifutója pedig figyelemreméltó. Mégse őszinte az örömöm, mert néhány ritkaság, amiket soha nem láttam, vagy csak ritkán, s szerettem volna útitársamnak megmutatni (s természetesen lencsevégre kapni) elbujdokolnak. Így járok a hím babirusszával (amit Londonban se volt szerencsém megfigyelni), az indiai tapírral (otthonuk renoválása épp akkor zajlott), a halászmacskával (amekkora dzsungelt telepítettek méretes kifutójába, nem is csoda), illetve a sörényes farkassal (amit már láttam ugyan, de csupán egyszer). Hosszan keresgélem őket, különösen a macskát, de nem járok szerencsével. Ezen az ösvényen sportot űznek a Tiergarten lakói a rejtőzködésből.

Akad azért persze, amik megmutatják magukat. A hím ugyan nem, de a nőstény babirussza és cseperedő csemetéje a kifutó széléhez egész közel tetszeleg, az árokban turkálnak. Ezek a disznófélék veszélyezetetett, különös állatok. Testüket szőr nem borítja, a hímek agyara pedig háromszor-négyszer akkorára is megnőhet, mint a vaddisznóké – igazán látványosak. Délkelet-Ázsiában honosak, a dzsungelben élnek.

Az oroszlánok és tigrisek férőhelye a modern állatkertek atyját, Carl Hagenbecket idézik. Ő találta ki azt, hogy ne rácsokkal, hanem természetes választékokkal szeparáljuk el egymástól a látogatókat és az állatokat. Vizesárkok, korlátok, vermek, természetesen nagy férőhellyel. A nagymacskáknál ez érvényesül. Árokrendszer, s mellkasig érő fal áll köztük és köztünk, így zavartalanul figyelhetjük őket. S van mit: az oroszlánok egyszer csak morogni, majd játszani kezdenek. Hosszasan birkóznak, majd elfáradva a fák árnyékában huppannak le, kiváló fotótémát nyújtva.

Egy-két állat maradt már csak ki. Az egyikük, egy fenséges hiúz, pont akkor bújik elő, s tetszeleg hosszan a kamerának, míg Boti mosdóban van – szerencsére addigra sem bújik el, mire visszaér. Csoda, hogy észrevettem, ugyanis e bojtos fülű macskának is hatalmas, vadregényes férőhelyet biztosítottak.

Útitársam nélkül valószínűleg a sárgatorkú nyesteket se látom soha. Ő fedezi fel a fa ágán gubbasztó, igazak álmát alvó menyétféléket. E veszélyezetett fajt is először látom, így buzgón fotózom.

Legvégül a kijárat felé fordulva az egyetlen olyan kanyart vesszük célba, ami kimaradt. Egy mediterrán bemutató kapott itt helyet, ez túl sok izgalmat nem tartogat, utána egy lapátfülű kutya (egy apró, barnás-feketés rókára hasonlít ez a lény s termeszeket eszik), mely természetesen ürege mélyén pihen, a legutolsók pedig, akiket a Nürnbergi Állatkertben megtekintünk, a galléros páviánok. Ezzel bejártuk az egész létesítményt, minden állatot megtekintettünk, amelyik előbújt.

Elégedetten, feltöltődve lépdelünk ki a főkapun, a villamos irányába. Tartalmas nap volt ez, rengeteg életreszóló élményt adott. S még nincs vége! Mivel fiatal az idő, gyorsabban végeztünk a tervezettnél, belefér egy esetlegesen mára kijelölt program is: a Zeppelinfeld meglátogatása.