Kórság vakációra megy

 

Kórság vakációra megy

Kórság mélyen selyempárnás fotelébe süppedve kavargatta kolera-koktélját és közben látványosan unatkozott.

Az elmúlt közel egy év igen egyhangúan telt számára. Néhány rutinszerű influenza-fertőzés télen, egy-két kellemes hasmenés az aluljárós gyros élvezőinek, s kőkemény migrén az időjárás változásának kijelölt hírnökeinek. Ezek rég nem szórakoztatták. Lehet hibáztatni? Aligha. Pármilliárd év alatt bárki ráunna a folyton ismétlődő munkára.
- Hajh! – sóhajtott keservesen. Nyúzottan nézett végig szerény kuckója falain. Minden egyes pókhálót, valahány repedést a tapétán tökéletesen ismert. Ebből jött rá, hogy bizony vészesen hosszú ideje el se hagyta a lakását… Leszámítva azt az egy bizonyos esetet, mikor elugrott Kínába 3-4 éve, mivel késett a megrendelt integetős macskája…de azt igazán nem illik számítani!
- Nekem vakációra kell mennem – tört rá a felismerés. – Arra van szükségem, némi levegőváltozásra.
Már épp nekilátott volna pakolni, mikor kezébe akadt egy zöldpecsétes levél. Fintorgott. Megismerte Idő bélyegzőjét.
- Mit akarhat? – morogta. – Már segítettem neki legutóbb az akvarista bankárkisasszony padlóra küldésénél. Most találjon más ősi betegségszellemet, akit ugráltathat…
Idő leveléből azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy esze ágában sincs. Kórságot akarja látni, mégpedig sürgősen.
- Milyen vicces – bosszankodott. – Sürgősen… Mintha nem te lennél maga az idő…
Útra kelt hát. Szerencsére Idő komor kastélya nem állt messze Vár-óteremtől, Kórság erődítményétől. Persze ennek megvolt azon hátránya, hogy nem jutott elég ideje (Milyen meglepő! – gondolta utólag), hogy csípős és szellemes köszöntést találjon ki örökké sztoikus nyugalomba merülő kollégájának. Így mikor bevágtatott annak toronyszobájába, csak annyit mondott:
- Remélem, időben érkeztem.
- Ez kétezer évvel ezelőtt is szánalmasan gyenge volt, és nem vörösbor, hogy az évek megérleljék – felelte higgadtan, felé se fordulva Idő. – Nem csoda, hogy Humor sikítva menekül és három hétig csak kínzásra alkalmas favicceket bír kinyögni, ha meglát téged.
- Én legalább próbálkozom! – nyelvelt Kórság. – Azt mondd inkább, mi ilyen sürgős? S ha lehet, igyekezz, mert fontos dolgom van.
- Nocsak? Idén májusban indul az influenzaszezon?
- Nem éppen.
- Akkor kicsit rotálod a rotavírust?
- Nem…
- Megtanítod ugatni és csaholni az ebolát?
- Nem, és ha még egyszer burkoltan arra utalsz, hogy jobb tréfamester vagy nálam, a következő osztálytalálkozóra vérhasbaktériumokat keverek a puncsba!
- Nyugalom – csitította Idő. – Nem kell így nekem támadni. De az valóban érdekel, hogy ugyan mi sürgős dolgod akad?
- Kiveszem a szokásos, erre a negyedévezredre eső kötelező szabadságot.
- Olyan nem is létezik – vonta össze szemöldökét Idő. – Amióta Erőszak berúgva tollaskígyónak öltözött és rávette az aztékokat, hogy embert áldozzanak a tiszteletére, megszüntettük a szabadságolási rendszert.
- Tényleg? – pislogott ártatlant mímelve Kórság. – Nem emlékszem ilyesmire.
- Akkor panaszkodj Feledésnél. De a lényeg ugyanaz: nem mehetsz. Te is pontosan tudod, micsoda katasztrófákat szülhet, ha bármelyikünk elhagyja ezt a szférát és lemerészkedik a világokba. S csak igen finoman jegyzem meg, legutóbbi kiruccanásod következménye egy világméretű járvány lett.
- De nem küldték időben az integetős macskámat!
- És erre az a válasz, hogy kísérleti vírust pakolsz egy denevérbe, s megeteted a késedelmes szállítóval?
- Az Bosszú ötlete volt – védekezett. – Különben se tépje nekem a száját az, aki egyszer hagyta el a posztját, s azóta is csak négyévente van február 29.
- Az csak egy szerencsétlen véletlen volt – vörösödött el Idő.
- Mégse szökhettél meg a szökőévek elől! – replikázott Kórság, s nagyon elégedett volt magával, hogy végre neki is összejött egy elfogadható szóvicc.
- Rendben, ezt aláírom. De a te rovásodon több van. Ott a spanyolnátha.
- Csak meg szerettem volna kukucskálni közelről a háborút!
- Na és az 1831-es kolerajárvány?
- Csak véletlen egy kútba ejtettem a pezsgőmet!
- Az ír burgonyavész?
- Utálom a krumplit!
- A pestis?
- Az nem az én hibám, hanem Rudié! Meg akartam tanítani beszélni, mert a patkányok annyira okosak, de megszökött a hálátlan kis dög, pár…hm…szokatlan beltartalmú bolhával a bundájában.
- Akármeddig ragozzuk, valahányszor az emberek közé merészkedsz – és igen sokszor tetted meg, ne tagadd –, annak sírás és fogcsikorgatás a vége.
- Becsszó, ezúttal nagyon óvatos leszek!
- Nem nekem kell fogadkoznod, én nem vagyok a főnököd. Csupán egy jó barátod. De ha már úgyis kiruccansz… Hozz már nekem kérlek valami szép svájci órát. A legfrissebb 1845-ös és félek, már kiment a divatból. Ezért az apróságért cserébe hajlandó leszek…mondjuk úgy, áthívni Felejtést teára. Mit szólsz?
- Öreg haver, Idő! Tudtam, hogy benned bízhatok! Keblemre! – rikkantotta Kórság, ám Idő elhárította közeledését.
- Nincs ölelkezés! Ennek legutóbb is tüdőhurut lett a vége. Úgy meghűltem, hogy tévedésből téli szeleket küldtem áprilisban… Elfagyott majdnem az összes barack. Részegség azóta is haragszik rám, amiért kevés pálinka tétettetett el abban az évben.
- Ahogy érzed. Akkor majd jövök, addig is legyen jó időd!
- Ez olyan gyenge volt, hogy Erőtlenség fél kézzel kaphatná fel.

De Kórság erre már nem figyelt. Kiviharzott Idő kastélyából. Az mindkettejüknek csak jóval később jutott eszébe, hogy igazság szerint csak arról nem esett szó, amiért a betegségek ura kegyeskedett odafáradni. Talán mondanom se kell, ez csak Időt zaklatta fel. De őt se túlzottan. Vagyis hát, tudja a kánya, ugyanolyan arcot vágna a fia diplomaosztóján, mint a felesége temetésén. De ez nem is igazán lényeges – ha mégis, az még idejében kiderül.

***

Verőfényes napsütés, hajladozó pálmafák, hullámok csobogása… Igazi idilli, paradicsomi táj. Kikapcsolódáshoz egyszerűen tökéletes – már amennyiben létezik.

Kórság igen marcona arccal nézett maga elé nyugágyából, miközben ujjaival sörösüvegén dobolt. Sokféleképp képzelte el vakációját (leginkább a fenn vázolt módon), no de így, ahogy megvalósult, még tévedésből se (amely állítást maga Tévedés is megerősíthet: a Tévedési Hivatalban nyoma se volt ilyesféle kósza gondolati formanyomtatványnak).
Egy bizonyos szemszögből nézve, a kívánt tényállás számos eleme megvalósult: napsütés akadt, bár igaz, patikamérlegen lehetett volna mérni; akadt olyan szél, hogy még a mamutfenyők is kecses táncosnő módjára ringtak volna (hát még a parton sorakozó szomorúfüzek); csobogtak a hullámok is rendesen, volt finom itala, kényelmes nyugágya, egész emberes adag ebédje. Ám az az egy aprócska hiányoság, ami hibádzott, első világháborús német tengeralattjáróként torpedózta meg Kórság jókedvét, nevezetesen: a folyamatosan szakadó eső.
Agyrém – gondolta. – Mintha a Felső Szféra szellemei szomorúfilm-néző klubot alakítottak volna és alakuló gyűlésük lenne.
Úgy gondolta, méltán reménykedhet benne, hogy ilyentájt a magyar tenger már neki is lehet a Riviéra (az igazi Riviéráról kitiltották, mivel gyanúsan megnőtt a szifiliszesek aránya ott-tartózkodásának ideje alatt). Ám sajnálatos módon csalódnia kellett: a lángososok és hekksütők még téli álmukat aludták, az igazán jó strandok kapuin méretes lakat, nyugágyhoz is csak úgy jutott, hogy valaki az utcára hajított egyet. De ezen még talán túl is tette volna magát, de a meg nem szűnő eső… Na az teljességgel kikészítette.
Érezzünk együtt vele egy kicsit: ha a Kedves Olvasó kikapcsolódni utazna el, ám ott munkahelyére emlékeztető hangulat fogadná, mennyire tudna önfeledten üdülni? Valószínűleg kevéssé. Nos, Kórságunk is így volt ezzel: mert mikor a legvirgoncabbak a különböző kórokozók? Helyes válasz, nyirkos, esős időben. Amilyenbe keveredett.
Megtehette volna, hogy továbbáll, de ahhoz túl makacs volt. Ha ő a Balatont választotta, csak azért is jól fogja magát itt érezni.
Nos, három napja próbálkozott kőkeményen, a siker legapróbb morzsája nélkül. S kezdett nagyon, nagyon bosszús lenni.
Boldognak lenni elhatározás kérdése, mi? – gondolta mérgelődve. – Még egy hasonlóan ostoba motivációs idézet, Pozitivizmus, és rajtad tesztelem le a jövőévi influenza-fészekaljat.
Dühében egy hajtásra itta ki sörét, s pillanatok alatt eltűntette a sarki közértben vásárolt, elázott készételt. Nem lett jobban, rosszabbul is csupán azért nem, mert esze ágában se volt hasmenést adni saját magának.
- Ezer nyúlláb és lóhere, olyan életundor süt az arcodról, Kórság, hogy kishíján összetévesztettelek Utálattal! – harsant hirtelen egy kiáltás a semmiből, pontosabban a háta mögül. Egy kisebb tornádó sebességével pördült meg. Szeme elkerekedett a csodálkozástól.
- Szerencse? Te meg mit keresel itt? – kérdezte meghökkenve.
A csillag alakú napszemüveget, kanárisárga cilindert és öltönyszettet, valamint királykék inget és bíborlila nyakkendőt viselő, behízelgően vigyorgó fickó nagyot csapott kollégája hátára.
- Kész szerencse, hogy erre jártam, ugye? Mert különben mi lenne veled? Itt unnád el magad, míg lejössz teljesen az életről… Nem szabad azt, nem szabad. Annyi remek szórakozási lehetőség akad, kár búsulni, ha az egyiket elmossa az eső.
- Mire célzol? – kérdezte óvatosan Kórság. Jól tudta, Szerencsével nem árt óvatosnak lenni, ugyanis épp olyan, amilyennek az emberek leírják: kiismerhetetlen, kérlelhetetlen, hebrencs, nagyratörő és legfőképp forgandó (ez utóbbit a szó legszorosabb értelmében kell venni: a legváratlanabb helyzetekben kezd cigánykerekezni, hemperegni, össze-vissza forogni).
- Ahogy elnézlek, nem éppen szorgos munkálkodás közben csüccsentél le egy pillanatra, hogy megpihenj. Sokkal inkább úgy festesz, mint aki pihenni akar, kicsit kiszakadni a szürke hétköznapokból, ám terveidet sajnálatos módon keresztülhúzza Idő járása.
- Azt mondod, ez az ő műve?
- Drágám, ki az időjárás nagyfőnöke?
- Lehet, csak a munkáját végzi – dörmögte nagyjából annyi meggyőződéssel Kórság, amennyi túlélője volt a brémai pestisjárványnak.
- Persze, minden bizonnyal – kuncogott Szerencse. – Ám ez nem akadályozhat meg téged abban, hogy szórakozz kicsit. Gyere velem! Megmutatom, hol és hogyan érzik jól magukat a nagykutyák!
- Legutóbb Humor használta ezeket a szavakat és elvitt egy kisállathotelba, úgyhogy ne vedd sértésnek, ha szkeptikus vagyok.
- Ó, ez sokkal jobb lesz, mint egy sekélyes tréfa. Én megmutatom neked az éjszakai életet: a kártya, a rulettkerék, a koktélok és a mesés gazdagság világát!
- Hát, jobb mint bőrig ázni – mormogta halkan Kórság, s elindult a szélesen vigyorhó Szerencse nyomában.

Mindeközben párszázezer fényévvel arrébb Idő egy igen cifra és szabatos káromkodással illette Kórságot és Szerencsét. Valóban ő szakajtotta nyaraló barátja nyakába az esőt, de úgy érezte, azzal egyértelműen utalt rá: azonnal vissza kell térnie, mert baj van (meg talán egy kicsit arra is, hogy előtte föltétlenül ugorjon be Svájcba azért az óráért).
- Hihetetlen, hogy mindent nekem kell csinálnom – sóhajtott ingerülten, majd szekrényéhez lépve pakolni kezdett, hogy Kórság után eredjen.

***

Ha Szerencse öltözékének körülírására az extravagáns a megfelelő szó, mutatós kis bűnbarlangja a feltűnési viszketegség és ízlésficam frigyének debil kiskölyke.

Méterhosszú vörös szőnyeg vezetett a bejáratig. Mellette elefántok álltak sorfalat, ormányukban LED-fényszórókat szorongatva. Az ablakokból időnként csimpánzok lőttek fel tűzijátékot az égig, a valaha egyszerű fehér falakat pedig a hely gazdájának gyilkosbálna-méretű portréi díszítették.
Nem tudom, sírjak, nevessek, hányjak, vagy rettegjek – futott át Kórság fején. Valahogy nem akaródzott már bemennie ebbe az…akármibe.
- Na, mire vársz? – vigyorgott rá Szerencse. – Az őszinte kikapcsolódás csupán egy karnyújtásnyira van tőled!
- Meg három évezredre, ha nem vigyázol magadra – dörrent rájuk egy hideg hang. Meglepve fordultak oda. Csodák csodája, maga Idő állt ott karba tett kézzel. Szerencse összevonta a szemét.
- Te? Mit keresel itt? Talán csak nem szabadságra jöttél? Azért van május közepén olyan hideg, mintha valaki mamutrezervátumot akarna létesíteni, s olyan sok eső, mintha valaki leszerződtette volna a fellegeket egy második özönvízre?
- Az erőtlen humorodnál csak az ízléstelen öltözéked hoz le jobban az életről – jegyezte meg Idő. – Megnyugtatlak, a rossz idő nem hanyagság eredménye. Így kívántam jelezni Kórság barátomnak, hogy sürgősen haza kell térnie.
- Jellemző! – fakadt ki Szerencse. – Miért kell mindig ilyen ünneprontónak lenned? A két évvel ezelőtti céges karácsonyunkat húsvétozássá változtattad, mikor szaloncukros szerencsejátékot hirdettem! Miért utálsz ennyire?
- Semmi személyes, papagájjelmezes barátom, csak tudod… Volt már egy-két necces húzásod, ami nem kompatibilis a semlegességi szabállyal, melyhez ragaszkodnunk kell.
- Mindjárt megmondom neked, hova helyezd igen mélyre a semlegességi szabályodat, te…
- Szereted az ókori Asszíriát?
- Mi… Mi van? – pislogott Szerencse dühös indulatát vesztve.
- Csak mert oda terveztelek visszaküldeni, ha tovább neveletlenkedsz. Vedd óvó intelemnek.
Majd Kórsághoz fordult:
- Velem jönnél?
Mivel a betegségek kozmikus urának emlékeiben élénk képek éltek az ókori Asszíriáról (ahol a fejletlen higiénia miatt hihetetlenül sok munkája akadt), egy nem kifejezetten őszinte sajnálattal telt grimasszal búcsúzott Szerencsétől és Idő nyomába eredt. Mikor kellő távolságra értek a bizarr öltözékű entitástól, feltette a bögyét kaparó kérdést:
- Tulajdonképpen miért jöttél utánam?
- Két szó: svájci óra.
- Ez igazából négy…
- Hol akarod folytatni a vakációd: Svájcban vagy a pestises középkori Brémában?
- Azért nem kell nekem esni rögvest – morgott Kórság. – De nem értelek. Tényleg azért hoztál ide rossz időt, hogy rábírj, menjek tovább és hozzak neked órát? Egyszerűbb lett volna postapatkányt küldeni.
- Postapatkányt?
- Hát ne is galambot. Azok rém buta állatok. Úgy billeg a fejük, mintha minden lépésnél izomból bele akarnák vágni valamibe. Nem jók semmire a madárinfluenza terjesztésén kívül – arra is csak akkor, ha irányba állítom és fenékbe billentem egy határozott rúgással.
- Nem lennék a háziállatod… De nem csak erről van szó. Fontos az az óra, de tudod, hogy önös érdekből nem szórakozok a hivatásommal…
- Akkor bombázhatlak szóviccekkel, nem fogsz a spanyolnátha évébe zárni szobafogságra! – vigyorodott el Kórság.
- Az közérdek lenne.
- Én meg hóvirág…
- Nos… Ha engednéd, hogy befejezzem… Mikor magamhoz hívtalak, volt egy fontos mondandóm, amit az események hevében elfelejtettem említeni. Nevezetesen: azt észleltem, hogy a jövőben…
[E ponton görcsös rángatózásba kezdtek izmaim, s egy szenvtelen hang azt mondta: A jövőről nem írhatsz, azt senki se ismerheti meg rajtam kívül. Ha mégis megteszed, postapatkánnyal küldetek neked pestist egyenesen az 1300-as évekből – vagy téged pottyantalak oda. Úgyhogy sajnálom, de nem tudjuk meg, mit látott Idő. És én is kezdem elfelejteni. Átkozott demencia…]
- De azért előtte még befejezhetem a vakációmat? – érdeklődött Kórság.
- Tehetek ellene bármit?
Kórság úgy vélte, nem is keveset, de inkább nem adott ötleteket Időnek.
- Akkor hát útba ejtem Svájcot! Nem felejtem el az órát.
- Igazán rendes tőled, Idő.

Végül a dologból nem lett semmi, ugyanis a betegségek kozmikus ura rossz Svájcot talált. Olyannyira szívélyes kapcsolat fűzte Akvarisztán egykori bankárnőjéhez, hogy a GPS-e tévedésből hozzá vezette. Zavarában elejtett egy tekintélyes tasaknyi megfázást, amit ott is hagyott ajándékba kedves barátnéjának. Az már csak a hazaúton jutott eszébe, hogy az órát elfejtette. Bosszúsan megfogadta, hogy Feledést különösen virgonc influenzával bolondított macaronokkal lepi meg szülinapján, majd hazatérve azt javasolta Időnek, menjenek együtt Svájcba óráért.
De ez már egy másik történet.