Nürnbergi útinapló 1.

 

Nürnbergi útinapló
Első rész: Vonatok, falvak, fenyvesek

Párnázott, barna széken ülök, az ablak mellett. Jobbom felől suhanó táj, balról útitársam, Boti. Az előttem álló ülésen függő zsebben brossúrák, lábam közt egy serpát megszégyenítő mennyiségű táska, kezemben reggelim. Hallani, ahogy a kalauz „Gutten Morgen!”-t köszön. Németország felé zakatolunk. Az úticél Nürnberg.

Nagyon szeretek utazni, s életem eddigi bő két évtizedében sok helyre volt szerencsém eljutni, többek közt Rómába, Londonba, Krakkóba. Mindegyiknek megvan a maga története, s a néha egészen szokatlan apropója. A jelenlegivel sincs másképp.

Bár ezelőtt nem jártam Németországban, s ebből kifolyólag a bajor városban sem, nem ez volt az elsődleges ok, amiért választásom erre esett. Még csak nem is a jogi és történelmi tanulmányaim során többször hallott hírneves pereknek otthont adó bírósági épület jelentette a fő vonzerőt. Hanem az állatkertje.

A természet világa régtől elbűvöl. Sokáig akartam zoológus, vagy etológus lenni, s bár erről letettem, az állat- és növényvilág tisztelete és csodálata megmaradt (többek közt ezért kapnak oly nagy szerepet az erdei vadak a Sötét sorsokban). Emellé társul egy másik szenvedély, a fotózás szeretete. Igyekszek minél több ritka, érdekes fajt megörökíteni a lehető legkülönfélébb helyzetekben. Erre nagyszerű lehetőséget adnak az állatkertek. Oly élőlényeket láthat itt az ember, melyeket vadon talán soha, a különleges tematikus gyűjtemények, újszerű tartási megoldások pedig az igazi hozzáértőknek jelentenek élvezeti értéket. Én e csoportba tartozónak vallom magam. A témában írt könyveket (KalandoZOO, Állatkert – 150 év 150 történet, Állatkertek) és az Állatvilág magazin híreit, szakcikkeit, recenzióit nagy élvezettel fogyasztom a mai napig. Az említett újság a „ludas” jelen utazás kapcsán is.

A kéthavonta megjelenő periodika hasábjain rendszeresen jelennek meg „állatkertészek” élménybeszámolói egy-egy (jellemzően külföldi) létesítményről. Az egyik ilyen cikk többek közt a Nürnbergi Állatkertet vette górcső alá. Sok jót írtak róla, de ami igazán megragadott, hogy tartanak palackorrú delfineket. Eddig úgy tudtam, ezeket a tengeri emlősöket jobbára csak óceanáriumokban lehet megtekinteni. A szerző is hangsúlyozta, hogy ez általában valóban így van, de akadnak kivételek, ráadásul a nürnbergi Tiergarten a hozzánk legközelebb eső, ahol megfigyelhetők e bájos tengeri emlősök.

A GoogleMaps segítségével gyors útvonaltervet néztem, s legnagyobb örömömre arra jutottam, hogy az út autóval is vállalható, de tömegközlekedéssel se vészesen drága vagy hosszú. Örömhíremet egyből megosztottam családommal, akik elnyúló arccal fogadták, hogy ismét egy (elmondásuk szerint az előzőekhez megszólalásig hasonló) állatkertet tekintsünk meg a családi nyaralások egyike során – ugyanis az elmúlt években végiglátogattuk Magyarország összes, s a környező országok jónéhány zoo-ját.

– Mindegyikben ugyanazok a dögök vannak – jelentette ki a húgom.

– Lehet felőlem ott maga a jeti, én egy huszonezredik állatkertre nem vagyok kíváncsi. Főleg nem ilyen messze – így édesapám.

– Elég nagy vagy már, hogy ne mindenhova együtt utazzunk. Keress útitársat – javasolta édesanyám.

Hát így tettem. Kerestem útitársat, s találtam egyik közeli barátom, Boti személyében. Őt elsődlegesen az motiválta, hogy még nem járt Németországban és (hozzám hasonlóan) minél több helyre el akart jutni. Az állatkerttel szemben se volt ellenvetése, úgyhogy megállapodtunk a részletekben (utazás hossza, időpontja, módja, hasonlók), majd szállást foglaltunk. Ment minden, mint a karikacsapás: áprilisra már csak a helyi belépők hiányoztak (ezeket annak idején Londonba menet keresztanyámmal előre megvettük, ám itt nem éreztük szükségét; Nürnberg nem annyira népszerű város, valószínűtlennek tűnt, hogy bárhová ne jutnánk be a tömeg miatt; ellenben az utazással nem kockáztattunk, jó előre, tavasz közepén, két és fél hónappal indulás előtt beszereztem a kedvezményes StartEurópa vonatjegyeket). A programot is nagyban-egészben eldöntöttük: egy napot szántunk az állatkertre, egyet az óváros bejárására (amit unokatestvérem javasolt; egy évvel azelőtt férjével együtt jártak ott, így számos hasznos tanácsot tudtak adni a helyi tömegközlekedéstől a kihagyhatatlan látnivalókig), s egyet a Germán Nemzeti Múzeumra. A programok keresése közben döbbentem rá arra, hogy ebben a városban született Albrecht Dürer, akinek én s édesanyám is nagy kedvelői, csodálói vagyunk. Bíztam benne, a múzeumban látunk majd tőle néhány festményt, metszetet.

Ez volt tehát az utazás apropója. Ez vezetett oda, hogy egy RegioJet vonaton ülök (mely ezerszer kényelmesebb a hazai MÁV-szerelvényeknél) és Bécs felé zötykölődöm, majd ott átszállva tovább a bajor föld szíve, Nürnberg felé.

***

Jártam már korábban a Bécsi Főpályaudvaron, amikor (minő meglepetés) az osztrák főváros Tiergartenjét tekintettem meg, s vonattal tettem meg az utat. Ismerős a terep, mégis meglep, mennyire különbözik Kelenföld posztapokaliptikus hangulatú egyszerűségétől. Nem a méretbeli különbség elsősorban, arra számítottam. A számtalan üzletre, hömpölygő tömegre s a rengeteg fémpadra nem.

– Pont olyan, mint egy mini repülőtér. Város a városban – jegyzem meg.

– Én még olyanon nem jártam, de elhiszem, ha te mondod – feleli Boti.

Az a padsor, ahol helyet foglalunk, amíg a csatlakozásra várunk, teljesen Ferihegyet idézi. Hatalmas kijelzők előttünk, rajta az induló szerelvények, mindenütt bőröndöket és táskákat hordozó emberek, mindenfele boltok a vegyeskereskedéstől az ékszerészig. Nincs a Budapesten megszokott aluljáró-hangulat. Nem kell győzködnöm magam, hogy utazok.

Bécsig közlekedő vonatunk nem késett, így a csatlakozásig sok időnk van. Én persze aggodalmaskodom, nehogy lekéssük, így negyedórával érkezése előtt a peronon állunk. Egész pontosan érkezik. Megkeressük helyünket, majd ki-ki elmerül a maga foglalatosságában: Boti A számolás joga című filmben, jómagam Cassandra Clare által írt Árnyvadász-könyvben, a Gonosz fortélyok 1.: Éjfél kisasszony-ban.

Gyorsan telik az út, időnként pillantok csak fel (például amikor ebédelek). Eközben a tájat nézem. Tudni akarom, mikor lépjük át a német határt, mikortól járok olyan földön, amin korábban nem.

Változatos vidékeken haladunk. Ismerős s ismeretlen nagyvárosok váltakoznak bájos, tagadhatatlanul osztrákos, majd németes falvakkal, s köztük a vad természet. Az egyik falucska különösen megragadott. Takaros házak, egy kis vízfolyás felett átívelő mutatós híd, patinás utcák. Mintha egy meséből lépett volna elő. Sajnáltam, hogy nem álltunk meg benne, lefotóztam volna.

Azért maradt mit megörökíteni. Bár legkedveltebb témáim az élővilág, történelmi emlékek és művészeti alkotások, véteknek éreztem volna, ha nem kapom lencsevégre az újdonság érzését adó külföldi vonatokat. Más az alakjuk, mint a hazaiaknak; inkább a metróra emlékeztetnek kívülről, belül pedig sűrűbben állnak a székek, így nagyjából minden utas leülhet (s emiatt a helyjegy erősen ajánlott, sokszor kötelező). Kedvencem egy Wiesel feliratú, menyétet ábrázoló festménnyel díszített piros-szürke darab.

Hasonlóképp igyekszem lencsevégre kapni a táj egy-két különösen szép, jellemző elemét. A szélkerekeket a Kisalföldön; a számomra ismeretlen folyót, mely mellett hosszan haladunk; a híresebb városok állomástábláját. Nem sikerül mindet, gyors a vonat, s videóim közül is csak egy élvezhető úgy-ahogy. Felhagyok ezért a fényképezéssel, s csak csodálom a vidéket.

A fenyvesek ragadnak meg leginkább. Erdélyben, az Őrségben s a Zemplénben járva is elbűvöltek ezek az ősi, délceg fák. Minden erdő más. Nem csak attól függően, milyen fajok alkotják, hanem attól is, hol található. Nincs két ugyanolyan erdő. Ezt most is látom, hiába suhan a vonat.

A német fenyvesek vadak, zabolázatlanok. Ősi erőt sugároznak. Sűrű lombjuk innen egybefüggő takarónak tűnik a távoli hegyeken völgyeken. Útnak, ösvénynek nyoma sincs. A természet az úr. Nem csodálom, mennyi titokzatos lényt rejt a germán folklór. Nem lepődnék meg, ha azon fák közt elfek, törpék, valkűrök tanyáznának.

Talán a könyv is ludas, de egyre jobban magával ragad valami különös érzés. Kedvem lenne a következő állomáson megszakítani utam, kirohanni a fenyők közé, s az ősi világ részévé válni, letűnt, sose létezett korok hírmondóival beszélni. Látni vélem a fák között az erdei tündérek alakját. Szinte hallom, ahogy susogják: gyere, csatlakozz hozzánk! Lúdbőrzöm a fenyvesből áradó energiától. Megbabonáznak a csodálatos, délceg fák.

Hirtelen fékez a vonat, megrázódom. A varázs oda, visszazökkenek szokott lélekállapotomba. Az érzés elszállt, de nem nyomtalanul. Emlékszem rá, hogy milyen hatást tett rám az erdő. Megjegyzem magamban, s felírom arra a képzeletbeli listára, ahol minden erdőről, hegyről „feljegyzem”, milyennek találtam – nem a látható valóságban, hanem a lélek és tudat szintjén. Ez volt az eddigi legerősebb hatás – gondolom. Elég volt rápillantanom. Egyszer felkeresem, s túrázok benne.

Elhatározásomat követően ismét Emma Carstairs és Julien Blackthorn kalandjainak szentelem figyelmemet, miközben a vonat halad velünk tovább Nürnberg felé, s elmaradnak mögöttünk az erdei tündéreket rejtő, ősi, titokzatos fenyvesek.