A kendergócpusztai probléma

 

A kendergócpusztai probléma
– Első rész: Egy macskásnő, halwellness és az utolsó reménység –

Kendergócpusztán bármi megtörténhet – meg annak az ellentéte is. S meg is történik általában. Hogy különös lakóiban keresendő az ok, esetleg a Vérteskozmai Borzasszony átkában (aminek következménye a hibádzó név is, nevezetesen a kenderkócot kendergócnak írták anno a várostáblára, s mire észrevették, nem maradt festék, hogy javítsák, se pénz, hogy újat csináltassanak – jóvanazúgy, mondták, s az idők alatt megszokta mindenki)… Nem tudni ezeket. De talán nem is igazán lényeges történetünk szempontjából.

Egy verőfényes nyári délelőtt Konstancia, a kendergócpusztai macskásnő átdolgozott éjszakáját követő jól megérdemelt pihenéséből arra nem ébredt álmából (melyből legfeljebb az alacsonyan repülő vadászgépek bírták felriasztani), hogy valaki hangosan dörömböl az ajtaján. Arra viszont már igen, hogy tizenhat macskája közül az egyik, ímhol nevesített Rózi, finoman jelzendő szerény személyét gyötrő kegyetlen éhségét, melyet az éjfél óta tartó koplalás okozott, gazdasszonya arcára helyezte bájos alfelét.
- Ó, te jószagú ég! Hát máshova nem tudtál volna ülni? – akarta mondani Konstancia, ám mivel a száját is beterítő macskahátsó erősen korlátozta az artikulált beszédben, a mondat nagyjából így hangzott:
- Mohmffphhumnoomffhuhmm!
S hogy teljes legyen a kommunikációs zavar, Rózi cica körülbelül így értette:
- Alázatos szolgája, kegyelmes gazdám! Hű inasa rögvest szervírozza éhező gyomrának az áhított reggelit!
Ahogy ezt megbeszélték egymás közt, Rózi elégedetten nyávogott, s utat engedett a levegőnek Konstancia tüdeje felé. Ezzel egyidőben az esztelen dörömbölés is sikerrel közelítette meg a kendergócpusztai macskásnő hallóközpontját. Kétfelé szakadni nem tudott, így a fontossági sorrendet szem előtt tartva először enni adott Rózinak (és az összes többi cirmosnak, akik a zacskózörgést meghallva rájöttek, hogy tulajdonképpen igen rég volt már az a hajnali négy órai nassolás, és igen megéheztek ők is), majd frissen és fiatalosan, szeme alatt egy közepes kereskedés teljes táskakínálatával ajtót nyitott, s meglepődött. Nem elsősorban azért, mert látogatója továbbra is erélyesen verte az ajtó helyére tódult levegőoszlopot, hanem az illető kiléte miatt. Kala Pál volt, a kovács fia, amatőr költő, profi alkoholista és a nihilizmus gyakorlati zászlóvivője, ami így együtt nem kis teljesítmény azért tizennyolc évesen.
- Csakhogyvégre! – szólította meg a Kala Pál.
- Hát téged meg mi szél hozott?
- A beszél. Merthogy beszélnünk kell. Olyan történt, ami még nem.
- A Balatontagadók ellopták a Balatont? – csillant fel Konstancia szeme, ugyanis ez az eshetőség nyolc évre elég újságcikket, kiadványt, tanulmányt szült volna csak a környéken, s naná, hogy ő korrektúrázná valamennyit. Annyi pénzből elmehetne nyaralni a Járda-szigetekre vagy egy török körútra – Törökbálint, Törökszentmiklós, Törökfélegyháza. De Kala Pál egy intéssel letörte szárnyait:
- A neonfényes narkotikumot. Bár köze van a vízhez. Nyakon csípték A Karcsit.
- A Karcsit?
- A Karcsit. Tudod, a Horgász-Halász Egyszemélyes Ellenegylet alapító tagját.
- Merthogy?
- Ha elmondom, nem hiszed el. Gyere, és lásd!
Konstancia magára öltötte hát macskaszőrrel gazdagon dekorált ruháinak egyikét, s Kala Pál nyomában elindult A Karcsi háza felé.
Mire megérkeztek, már kisebb tömeg kíváncsiskodott, s egy nagyobb rendőr igyekezett kordában tartani az említett tevékenységet. Olybá tűnt, itt akkor láthatnak bármi érdekeset, ha Osztyapenko lép egyet, de szerencséjükre Konstancia észrevette jóbarátját, Julist a Kétszínű Szemétládát.
- Hahó, Kétszínű! – köszöntötte illendőn. Az morcosan fordult felé.
- Ej, nem látsz a szemedtől? Azóta továbbfejlődtem és Szivárványszínű Szemétláda lett belőlem. A hét minden napjára jut egy szín.
- Pompás önfejlesztés – dicsérte meg Konstancia. – Hanem azt mondd meg, be tudsz-e minket juttatni?
- Mi az hogy! És ahhoz három szín is elég lesz.
Azzal Julis, a Szivárványszínű Szemétláda mély levegőt vett, benntartotta, míg elvörösödött a feje, sárga szikrákat vetett a szeme és kékültek az ujjai, s ekkor lépett oda a rendőrhöz, mondván:
- Maga megvert.
- Parancsol? – pislogott három hatalmasat a rend éber és nagydarab őre.
- Maga megvert. Mindenki látta. Most jön, és bocsánatot kér.
Szerencsétlen fickó oly kevéssé értette a helyzetet, mint Herpeszes Ödönke a geometriát. Ám annyit ő is levett, hogy jó híre forog kockán, így erélyes vitába bocsátkozott a Szivárványszínű Szemétládával. Hogy ez miként, hogyan zajlott le, hiába érdekel minket, egyelőre nem tudjuk meg. Ugyanis a felfordulást kihasználva Konstancia és Kala Pál belopództak A Karcsi kertjébe. Tekintve, hogy jelen történet velük kezdődött, illik velük is folytatni. Mellékszálak rajongóinak ajánlom figyelmébe A kőszívű ember fiait. Ez nem az a kávéház, sajnálom. Írjon a panaszkönyvbe, akit zavar (de ceruzával, azt könnyebb eltűntetni).
Visszatérve. A sikeres belopódzást követően Kala Pál minden további magyarázat nélkül A Karcsi kertjében díszelgő óriási medencére bökött.
- Csak nézz bele – mondta.
Konstancia belenézett, s a szeme elkerekedett. A kellemesen melegnek tűnő, bugyogó vízben jól hízott pontyok ücsörögtek, mint a jakuzziban szokás. Martinit kortyolgattak, angol szivart szívtak, Élet és Irodalmat olvasgattak. A kendergócpusztai macskásnő e látványt röviden és velősen, csodálatosan kifejezően így foglalta össze tömör reakciójában:
- Hű…
- Bizony hű, hogy az Ablaki Ábraember zongorázzon a bordáikon – jegyezte meg Kala Pál. – Erre mondtam, nem hinnéd el.
- De mi ez tulajdonképpen?
- Halwellness – hangzott a felelet a hátuk mögül.

Megfordultak. A Karcsi állt mögöttük idegesen, egyik kezében drága italokkal és szivarokkal megpakolt ezüsttálcával, a másikban egy vödör pirospaprikával. Előbbit óvatosan a földre helyezte, lopva körülnézett, majd mikor megbizonyosodott, hogy senki se látja őket, nagy sóhajt követően felpattintott egy portói palackot, s töltött három öblös pohárba.
- Ez a tiétek – nyújtott kettőt kéretlen-hívatlan vendégei felé. – Beszélnünk kell. Baj van. Ti vagytok az utolsó reménységem.

– Második rész: Halászlé, tiltások és az áramtolvaj esete –

No akkor tényleg komoly baj lehet, ha valakinek mi vagyunk az utolsó reménysége – futott át a gondolat Konstancia és Kala Pál fején nagyjából egyszerre.

A Karcsi fogta poharát, s annak bikavérvörös tartalmát egy kecsesen rohanó alpesi vízesés sebességével leküldte a májához vegyi átalakításra, majd sürgősen pótolta a pohárból hiányzó mennyiséget. Aki hosszabbat pislog, azt hihette volna, egy korty se fogyott a nehéz nedűből.
- Végem van! – közölte egy érzelmekkel túlfűtött sóhajt követően A Karcsi. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ez számomra a végítélet.
- Érted alatta a medencédben milliomost játszó pontyokat? – érdeklődött Kala Pál, miután ő is meglocsolta az emésztőrendszerét egy kis vörös esővel.
- Pontyosan… Mármint pontosan. Pontyosan a halászlét akartam enni, ami miatt ekkora pácba kerültem… Pedig ezeknek a jószágoknak kellett volna, finom sós pácba.
- Talán kezdd az elején – javasolta Konstancia igen gyakorlatiasan. A Karcsi pedig elkezdte – pontosan a javasolt helyen:
- Úgy indult minden, hogy halászlét akartam főzni. De nem keveset. Annyit, amennyiből tizenhét macska is jóllakna akár egy hétre.
- Ahhoz legalább a Holt-tengert kéne kondéroddá tenned – jegyezte meg a kendergócpusztai macskásnő. – Az évek meg a rutin…
- Nos, nem egészen lőttél mellé. Eredetileg a Balatonban terveztem főzni…
- Hogy mi a kehidai kócsagtollas kiskalap? – döbbent meg kórusban a két vendég.
- ….azonban mikor alagutat kezdtem ásni, hogy katlant vájjak alá, ahol tüzet rakhatok, nagyjából két ásócsapás után meguntam. Úgyhogy átkalkuláltam a tervet, s úgy határoztam, a medencém lesz a kondérom. Jakuzzi van benne, felfűthető sok fokosra – pálinkának is elmenne –, azonban egyvalami nem igen volt megtalálható benne, ami a halászlé alapkelléke: a hal.
- No, milyen szerencse, hogy ez a probléma már nem áll fenn – próbálta meglátni a dolgok derűs oldalát Kala Pál.
- Az valóban nem. Az annál inkább, hogy egy huncut halivadéknak nem szabadna úszkálnia benne. Hiszen nem vagyok tagja a Horgász-Halász Egybesülteknek… Egyesületnek. Jól tudjátok, miért.
Valóban jól tudták. A Karcsi szeretett horgászni, ám egyesülni annál kevésbé, így megalapította meg egyszemélyes ellenegyesületét a hagyományos horgászklubbal szemben (igazából helyileg átlósan jobbra, de ez talán lényegtelen). A csatlakozási feltételek banálisak voltak: senki se léphet be rajta kívül a horogra akadt halakat leszámítva – de ők nem is igazán lépkednek. Kendergócpuszta azonban túl kicsinek bizonyult két horgászklub számára, így rendszeresek voltak a csipkelődések, lejáratások, csínyek. Kezdték sejteni, ez is ilyesmi lehet. Konstancia magában már tervezte helyét az újságban – ugyanis, ha még nem lett volna nyilvánvaló, ő jegyezte a helyi hírlapot, meg szerkesztette, tördelte, nyomtatta, vágta, tépte, osztotta, fütyült, faragott, fára mászott. Dolgozott vele látástól Mikulásig – meg néha utána is.
- Szóval illegálisak a halaid. Ez bizonyos értelemben probléma, valóban, de ha nem derül ki…
- Ne nevettess, Konstancia! Szerinted kiderült?
- Ez költői kérdés?
- Én tettem fel? – szólt közbe Kala Pál.
- Akkor ez volt az, ugye?
- Na és akkor ez milyen kérdés olt?
- Eldöntendő.
- Akkor én most eldöntöm, hogy befejeztük a kérdésfilozófiát – intette le őket A Karcsi. – Ezt bízzuk leendő egyetemünk remélt Nyelvészbölcseleti Tanszékének áhított oktatóira. Gyengébbek és Konstancia kedvéért: igen, kiderült. Azért áll a fél város a házam előtt. Meg a negyed rendőrség. Meg a háromnegyed hat. Valaki beköpött. S most szorul a hurok a nyakam körül. Rögtönöznöm kellett egy tervet, s azt mondtam, halwellnesst rendeztem be nekik. Hitték is, nem is. De szerencsére házkutatásijuk még nem volt. De ha lesz, és megtalálják a negyed tonna pirospaprikát meg a fél mázsa vöröshagymát… Úgy börtönbe vágnak, hogy életem végéig rácsosnak látom a Napot.
- De élő halat venni csak szabad – morfondiázott Kala Pál. – Honnan tudják meg, hogy a horgászok területéről szerezted?
- Említs már nekem egy boltot az ötven kilométeres körzetünkben, ahol tudnék venni ennyi jószágot. Élve!
- Miért nem simogattad meg a halak tarkóját ólmosbottal?
- Nem volt rá időm, azonnal itt voltak. Én mondom, valaki kifigyelt.
- Hm, nehéz helyzet. S mit vársz, mit tegyünk? – érdeklődött Konstancia.
- Egy módon úszhatom ezt meg. Ahogy Józsi az áramlopást.
Ezt a történetet is kiválóan ismerte minden kendergócpusztai. Kenderes Józsi, ahogy az eset óta nevezték, arról híresült el, hogy egy be nem jelentett dróton keresztül látta el árammal helyre kis üvegházát, ahol pontosan százharminchárom tő egészséges kendernövényt nevelt. Két dudás nem fér meg egy csárdában; két illegális tevékenység meg egy üvegházban: szó mi szó, lebukott, s óriási balhé kerekedett, ám megúszta egy potom pénzbírsággal. És senki se tudja, hogyan érte ezt el. Valószínűsítehető, hogy az ingzsebéből előkotort, s a helyszínelő rendőrök szájába dugott kacsintós cigarettáknak is köze volt ehhez, de nem tudható biztosra.
- Azt akarod, hogy keressük fel? – hümmögött Kala Pál.
- Jó volna.
- De általában olyan kába, hogy nem is egy másik világban, egy másik posztdimenziós létsíkon jár fejben.
- Vigyétek a Szivárványszínű Szemétládát. Ő mindenkit fel tud bosszantani, s ezzel visszarángatni a földre.
- Veszélyes metódus, de a semminél jobb.
- Ne aggódj, a kender nyugtatja az idegeket. Az a mennyiség pedig, amit ő vesz magához, egyenesen Csipkerózsika álmába ringatja a virgonc neuronokat.

Konstancia és Kala Pál bólintottak. Nem akarták cserbenhagyni A Karcsit.
- Megoldjuk rövidesen – ígérte a kendergócpusztai macskásnő.
- Köszönöm! Remélem, a Martinim és a whiskym kitart addig, mert azok is elég rövidek.
Erre már nem szóltak semmit, csak sarkon fordultak, hogy előkerítsék a Szivárványszínű Szemétládát.

– Harmadik rész: Világraszóló patália, Sálas és út a tömegen át –

Midőn hőseink a Szivárványszínű Szemétláda kegyes közreműködése következtében észrevétlen besurranhattak A Karcsi kertjébe, nem mindennapi jelenetet hagytak maguk mögött, melyről azonban eleddig szó nem esett. No de most!

Ehhez persze nem árt kicsit mélyebben megismerni Julist, alias a Szivárványszínű Szemétládát. Ragadványnevének eredendően annyi köze volt a jelzett s megvetett emberi tulajdonsághoz (értsd: kétszínűséghez), mint Herpeszes Ödönkének a mángorláshoz. Sokkal inkább eredeztethető felemás szemében: egyik zöld, másik kék. Ám ha már ily kedvesen rátapasztották e nemes hangzású nevet, igyekezett idomulni hozzá. Persze jól megválogatta, kivel kétszínű: szigorúan csakis azokkal, akiket a falusi Pletykagyűlés turpis personaenek nyilvánított. Ám egy idő után megunta, hogy csupáncsak kétszínűségre korlátozza ellenük folytatott ellenséges tevékenységét; nem érezte kellően sokszínűnek magát. Így felvette repertoárjába az eddigi két szín mellé a nyilvános patáliázást, a bíborbordót, a haragoszöldet, a Hamletet, a hetedik meg te magad légy. Így fejlődött kétszínűből hétszínűvé, de mivel ez utóbbi szó úgy hangzik, mintha egy náthás elefánt próbálná kimondani az előbbit, innentől Szivárványszínűnek hívatta magát.
Így talán már érthető a kontextus: készletéből kiválasztván a patáliát és a bíborbordót, két szín erejével támadt figyelemelterelési céllal szerencsétlen rendőrre (meg talán bosszúból is, mert a Pletykagyűlés azonnali hatályú határozata szerint ő vette meg a pékségből az utolsó pityókás veknit múlt pénteken). A nagydarab és nagy zavarba került férfi (ironikus módon) csak pislogott, mint ponty a jakuzziban.
- Feleljen már, a rézfán fütyülő rézangyalát! – rivallt rá ismételten a Szivárványszínű Szemétláda. – Mégis hogy képzelte, hogy pofon vág?!
- Leginkább sehogy – motyogta döbbenten. – Ugyanis nem képzeltem el, nem gondoltam rá, s nem is tettem ilye…
- Hazugság! Szemenszedett hazugság! Akkor mégis mi ez a bíborbordó folt itt az arcomon, ami éget, mint fedetlen fejű beduint a sivatagi napsugár?
- Na de kérem… Én semmi ilyesmit nem tettem. A szemtanúk...
- Szemtanúk, persze! Ide se figyeltek. Hogy láthattak volna bármit, ha egyszer nem ide függesztették a szemüket. De hallani hallották bizonyost. Nagy csattanás volt, emlékeznek? – fordult e ponton az érdeklődő, a Pletykagyűlés plenáris ülésére napirendi pontokra éhes hallgatósághoz. Azok mély töprengésbe esnek, majd egyikük megszólalt:
- Tulajdonképpen hallottam valami kis csattanást…
- Most, hogy mondja… Én is! – vágott közbe egy másik. – De nem is kicsi volt, egész hangos.
- Nem csak hogy hangos, eget zengető! Azt hittem, az ég dördült meg – kontrázott egy harmadik.
Kisvártatva mindenki váltig állította, hogy igenis hallotta a rendőr markos tenyerét szegény Szivárványszínű Szemétláda arcán csattanni. Egyesek látni is vélték, mások a serkenő vér szagát is érezték, valaki pedig a procedúrában asszisztáló ufókat is észrevenni vélte.
A tömegen eluralkodott a lincshangulat, s azt tették, amit minden jól nevelt falubeli tesz ilyen esetben: elvörösödő arccal, erélyes hangon emlegették fel a rendőrt s kedves szülőanyját oly jelzőkkel illették, melyek még a legpikánsabb bordélyházak dolgozóinak is becsületére váltak volna, s tisztelettel felkérték (helyesebben: utasították) őket bizonyos tevékenységekben történő aktív és lelkes részvételre, melyek lefolyását és következményeit egy Michelangelo-szobor részletességével ecseteltek. Ki tudja, e Facebook-kommentszekciót megszégyenítő patália meddig tartott volna, ha nem harsan át a hangzavaron egy ellentmondást nem tűrő bégetés:
- Beeeeeefogjátok a szájatokat anyukaszomorítók, mert különbeeeeen olyat kaptok tőlem, hogy még az ükunokátok is amiatt jár majd pszichiáterhez!
A tömeg elhallgatott, majd szétnyílt. A keletkező ösvényen pedig az őszintén csodálkozó s mélyen megdöbbent tekintetek kereszttüzében egy két lábon sétáló, nyakában zöld sálat viselő bárány lépdelt peckesen a patália főszereplőihez. A Szivárványszínű Szemétláda nem jött zavarba. Foghegyről vetette oda a kérdést:
- Te meg ki vagy?
- Köszönni nem tudsz, hogy a besztercei bányarém köhögjön leprát az arcodba?! – ripakodott rá az állatka. Ez úgy meglepte a Szivárványszínűt, hogy csak ennyit bírt kinyögni:
- Jónapot… Izé, akárki. Julis vagyok, a Szivárványszínű Szemétláda és a Pletykagyűlés helyettes házelnöke.
- Üdvözlöm, Sálas vagyok, káromkodós plüssbárány.
Azzal kezet (mancsot, patát?) nyújtott, a nő pedig megrázta. Ekkor Sálas újfent megszólalt.
- No kérem. Ha így túlestünk a formaságokon, mondják már el, mivégre ez a fene nagy patália. Nem lehet békésen aludni maguktól!
Az egybegyűltek erre egymást túlharsogva kezdték mesélni az eseményeket. A hangzavar eluralkodott, s ezt Sálas láthatóan nehezen tolerálta, mert rövidesen megdönthetetlenül alátámasztotta nevét egy oly velős szitokáradattal, hogy még a vén, sánta kocsis is elvörösödött volna szégyenében.
- Csend legyen már embeeeerek! – morogta. – Így nem jutunk semmire. A zajongás csak ront a helyzeten. A legjobb lesz, ha velem jön, Szivárványszínű Szemétláda – ragdta karon a nőt Sálas – Négyszemközt elbeeeeeeszélgetünk.

Azzal elvonszolta maga után. A kíváncsi tömeg szinte vallásos áhítattal figyelte. Hogy ebből milyen zaftos pletykák születnek a plenáris ülésre…. Elgondolni is gyönyörűség!
S mialatt ők a parádés Sálast és az összezavarodott Szivárványszínűt nézték, fel se tűnt, nekik, hogy a hátuk mögött csendben és óvatosan kiosont A Karcsi kertjéből Konstancia és Kala Pál, majd eltűntek az egyik mellékutcácskában.

A kendergócpusztai probléma
 – Negyedik rész: Egy(b)esült erők, göröngyös utak és az áramtolvaj vityillója –

Ha az embert megragadja, s ellentmondást nem tűrően ráncigálja maga után egy arcpirítóan káromkodó plüssbárány, nem igazán kérdezősködik, mivel túlzottan lefoglalja gondolatait a „Mikor adtak be nekem Extasyt?” – típusú kérdések.

Julis, avagy a Szivárványszínű Szemétláda is valahogy így volt ezzel, ám nem hétköznapi lélekjelenlétű ember lévén amint befordultak a Csikó utcába, ellenségesen kitépte kezét Sálas szorításából, majd csípőre tette, s a hatás kedvéért nagyot toppantott.
- Magyarázatot követelek! – fújtatott. – Mégis mi a fene volt ez az előbbi jelenet?
- Elterelő hadművelet – dörmögte a béléses bari. – Konstancia riasztott, amikor még beeent volt A Karcsinál. Felfordulást kellett csapnom, hogy észrevétlenül kisurranhassanak. No meg téged is valahogy ki kellett hozzalak onnan.
- De nem is voltam veszélyben!
- Igaz, de szükségük van a segítségedre. Mindkettőnk segítségére.
Miközben kerülő úton igyekezték beérni Konstanciát és Kala Pált, Sálas röviden vázolta a helyzetet (leginkább azért, mert őt is röviden tájékoztatták), majd mikor ez az egyetlen közös témájuk ekképp kimerült, a klasszikusnak számító kínos hallgatással töltötték a talpalás hátralevő részét.
Immár társaikká avanzsálódott hőseinkre idegnyugtató cigarettájuk elszívása közben találtak. Kala Pál szó nélkül nyújtott át egy-egy szálat mindkettejüknek, s tüzet is adott. Nem tiltakoztak. Némán szipákoltak.
- Nos – törte meg hirtelen a csendet Konstancia. – Jobb, ha titeket is beavatlak a részletekbe.
Így is tett. Elmesélte töviről-hegyire, amit A Karcsinál láttak-hallottak, majd a Szivárványszínű kedvéért (meg talán egy kicsit a miénkért is), hogy mikor-miként-hogyan hívta Sálast.
- Amikor elindultunk kifele, eldöntöttük, hogy segítségre lesz szükségünk. S nem ártana elterelni a tömeg figyelmét A Karcsi portájáról, amíg elhagyjuk. Így gyorsan cigarettafüst-jelekkel üzentem Sálasnak, az egyik legmegbízhatóbb plüss-ismerősömnek.
- S mekkora szerencse, hogy épp a közelbeeeen legelésztem – jegyezte meg a berbécs, majd letörölte a kormot szája széléről. – Nem rossz ez a dohány, de szó szerint megégeti a szám.
- Apropó, senki ne nyomja el a csikkeket! – vágott közbe Konstancia. – Ezek tökéletesek lesznek arra, hogy egybesüssük erőinket.
- Parancsolsz? – pislogott három hatalmasat Kala Pál.
- Ugyan már egyesültünk, de egybe még nem sültünk. Perfekt harmóniára lesz szükség, ha Kenderes Józsiból akarunk érdemi információt kiszedni.
Ebben egyetértettek. Így mindhárman Konstancia kezébe pottyantották sistergő csikkjeiket, aki boszorkányos ügyességgel illesztette őket össze, a többit pedig a hőre bízta. A végeredmény egy amorf, füstölgő, haszontalan gombóc lett. Ráköpött, majd a háta mögé dobta.
- Apád, anyád idejöjjön – mondta közben.
- Erre nem a pénzt szokás felszólítani? – érdeklődött Sálas.
- Amilyen drága a cigaretta, jöjjön csak az apja-anyja – vont vállat a macskásnő.
Kenderes Józsi a falun túl, az erdőben lakott. Ez abból a szempontból igen kedvező volt, hogy észrevétlenül lehetett megközelíteni. Abból a szempontból viszont könnyfakasztóan hátrányos, hogy az út, mint fogalom, még áprilisi tréfa gyanánt se létezett arrafele.
No nem mintha Kendergócpuszta pofás kis falujában Forma-1 versenyt lehetett volna szervezni. Az útviszonyokat a típuskényszer jellemezte: azokat a burkolatokat, amik a földet fedték, erős kényszer hatására három típusba lehetett beleerőszakolni, úgymint tönkrement út, elképzelt út, illetve RÚT. A tönkrementek valamikor az 1700-as években még egész pofásak lehettek (ugyanis A, nem léteztek; vagy B, az akkori viszonyok közt kutyák királyainak számítottak), azonban az idő vasfoga erősen megcsócsálta őket. Az elképzelt utak úgy néztek ki (pontosabban nem néztek ki), hogy egy aktuális polgármester elképzelte őket, ötletét az illetékes helyen prezentálta, majd a befolyt támogatásból elment nyaralni a Kanári-szigetekre, az utat pedig a lakosok fantáziájára bízta (szó mi szó, ezek az utak kifejezetten mutatósak, ha az ember képzelőereje kellően produktív). A RÚT-ak…nos, tulajdonképpen a mozaikszó kibontva önmagáért beszél: Rondábbról Úgyse Tudunk. Ezeket a Kanári-szigeteken megejtett nyaralást követően fennmaradó összegekből finanszírozták, de általában csak az anyagra vagy a munkásokra volt elég, a kettőre együtt nem. Így kicsit félkésznek tűntek, de ez senkit nem tévesztett meg. Ilyenek és kész. Rondábbról úgyse tudunk.
Ezek után el lehet képzelni, micsoda megpróbáltatásokon mentek keresztül hőseink, míg eljutottak Kenderes Józsihoz. Aki a fenn vázolt útviszonyokhoz szokott, annak semmi se lehetetlen. Ám a göröngyös erdei (nem létező) út még rajtuk is kishíján kifogott.
- Akkora kátyúk vannak itt, hogy Tigris tankra lehetne velük vadászni – dörmögte Kala Pál.
- Hagyján! Ha megtelnek esővízzel, átszállítják ide nyaralni az állatkerti vízilovakat – kontrázott Konstancia.
- S mellé annyi fa dőlt az útra, hogy az entek tömegsírrá nyilvánítanák – sóhajtotta a Szivárványszínű Szemétláda.
Sálas is hozzáfűzött valamit, ám az nem tűri a nyomdafestéket (monológja tartalmazott többek közt egy erőszakos felszólítást az erdész irányába, melyben arra kérte, hogy létesítsen intim testi kapcsolatot egy elektromos gérvágóval, majd szifiliszben gazdag vérét ajánlja fel Malajzia éhező moszkitóinak).

Három órányi mászás, kúszás, úszás, átkozódás és káromkodás után nagy nehezen elértek Kenderes Józsi vityillójához. A kulipintyó nevezett tulajdonosának teste a tornácon tartózkodott, tudata pedig valószínűsíthetően valahol az Alfa Centuria és az Androméda-köd között.
- Innen átveszem – szólt a Szivárványszínű, majd megropogtatta ujjait, majd Józsi füléhez hajolva erélyesen felkiáltott. – Lenni vagy nem lenni? Az itt a kérdés…
Hangja áthatolt a kenderillatú, sűrű pászmán, mely falként óvta a külvilágtól Józsi elméjét. A férfi ijedten megugrott, s meglepetten nézett körül.
- Maguk meg kik és mit akarnak? – kérdezte.
- Választ, de izibe – tette csípőre a kezét Sálas. – Sürgősen meg kell tudnunk, hogy úszta meg a kender-mizériáját!
- Kender? De nekem csak kaktuszom van. Kacsintós kaktuszom.
- Mitől kacsintós? – vonta össze a szemöldökét Konstancia.
- Hát attól, hogy ha a valaki jön és kérdi mi az, azt mondom, kaktusz. De ha kacsint is, mikor kérdezi, akkor már kenderré változik.
- Milyen csodakaktusz!
- Eltérünk a tárgytól – vágott közbe Kala Pál. – Hogy úszta meg, mikor magára szállt a rendőrség?
- Megint kezdődik? – komorodott el. – Ezúttal ki az áldozat?
- A Karcsi. De mi kezdődik megint?
- Ami velem is megesett. A rendőrök. A meghurcolás. A Pletykagyűlés határozata… De sikerült megmenekülnöm, valóban. Mégpedig a Vérteskozmai Borzasszony segítségével.

A kendergócpusztai probléma
– Egy mészáros, sok kender és a Vérteskozmai Borzasszony –

Kenderes Józsi ingzsebébe túrt, előhúzott egy duzzadt hüvelykujj-vastagságú szivart, rágyújtott, mélyen letüdőzte, majd egy sóhaj kíséretében kieresztette a marihuána-illatú füstöt. A szipákolást még ötször-hatszor megismételte, s csak utána szólalt meg:

-Valószínűleg nem mondok nektek újat azzal, ha azt állítom, nem mindenki rendes ember Kendergócpusztán.
- Ne szórakozz, komolyan? – tettetett gunyorosan csodálkozást a Szivárványszínű.
- Tudom, mire gondolsz. De én most nem arról beszélek, hogy haragban van mindenki ezzel-azzal, vagy hogy a Pletykagyűlés marasztaló ítéletével köznevetség és megvetés tárgyává tesz valakit. Én most igazi rosszindulatú emberekre gondolok.
- Egész pontosan kire? – ráncolta a homlokát Konstancia.
- A mészárosra, Liktor-Piktor úrra.
A társaság első pillanatban meglepődött, azután rögtön azon lepődtek meg, hogy meglepődtek. Titkon mind rá gondoltak, kimondva mégis furcsán hangzott.
- Van benne valami – morfondírozott Kala Pál. – Ő a Pletykagyűlés egyik fölterjesztője… Nagyjából elég egy rossz szót szólni az árujára, s máris irgumburgumozó nénik kereszttüzében találhatja magát.
- Ráadásul egyszer le akart vágni – kesergett Sálas. – És mikor finoman mertem javasolni neki, hogy inkább egy bizonyos testrészét nyiszálja le, majd tömködje fel egy másik testrészébe… Nos, maradjunk annyiban, még én is beeeeeelepirultam mindabba, amiket a fejemhez vágott. Különösen egy vasalt ernyő okozott vörös és maradandó puklit.
- Jó, a lényeg akkor nektek is megvan – bólintott nagyot Józsi. – És az feltűnt nektek, hogy valahányszor egy kendergócpusztai úgy komolyan az útjába kerül, hirtelen nyoma vész?
- Hm? – pislogtak kérdőn mind a négyen.
- Cenznével meg az urával kezdődött. Te jól tudod, Konstancia, régen ők voltak a hírlap cenzorai…vagy cenzurai, stílusosan… Mindegy is. Mi történt velük?
- Elköltöztek…azt hiszem. De valójában nem tudom – bizonytalanodott el a kendergócpusztai macskásnő.
- És ki vette át a helyüket?
- Liktor-Piktor – harapta be a száját.
- Aztán ott volt a vegyesbolt, ahová a húsárut nem tőle szállították, hanem a retekfölddűlői hentestől. Mi lett a kisbolttal?
- Bezárt – nyelt nagyot Kala Pál.
- És a hentes?
- Eltűnt – tördelte ujjait a Szivárványszínű.
- A minőségellenőr-delegáció, akik a hús frissességét ellenőrizték nála?
- Nyomuk sincs – sóhajtott Sálas.
Kezdték kapiskálni.
- Tehát valami úton-módon eltűnteti azokat, akik az útjában vannak – szummázott Kala Pál. – És ez hogy nem tűnt fel eddig senkinek?
- Igen jó kérdés – vont vállat Józsi, s újabb kenderrel töltött cigarettára gyújtott. – Ami viszont érdekesebb, hogy velem is ugyanezt akarta tenni.
- Micsoda? – döbbentek meg a látogatók.
- Elmesélem. Minden akkor kezdődött, mikor jelöltette magát a Pletykagyűlés elnökhelyettesi posztjára. Ahhoz ugyebár szükség van ajánlóiratra, bizalmi szelvényre, meg a görcsös lábú húsvéti nyúl pihepuha bojtos farkincájára is. Ám ha valaki tiltakozik, meghiúsul az egész folyamat. S én bizony élni akartam e jogommal. Lehet, hogy a kenderfüst homályosítja a látásom, de el nem veszi. Sejtettem egy ideje, mit csinál, csak nem tudtam, milyen módon. Ilyen embert nem akartam a hatalom közelébe engedni. A tigris bajszát húzogattam, tisztában voltam vele, de nem igazán érdekelt. Benyújtottam a tiltakozólevelet, ám csak másnap került volna felolvasásra. S aznap délután, mikor hazaértem, a fél rendőrséget a házamnál találtam. S most e ponton álljunk meg. Mielőtt Cenzné és az ura eltűnt, bezárt a kisbolt, nyoma veszett a hentesnek, az ellenőröknek, bárkinek; szóval mindezek előtt mi az a történés, ami összeköti az eseteket?
- Rendőri botrány – csapott a homlokára Sálas. – Cenznéékhez adócsalás miatt szálltak ki, a boltba sikkasztásért, a hentest is megvádolták valamivel… Kénkövespatájú öregördög, csak nem tartja kezében a rendőrséget?
- Sajnos nem sikerült megtudnom, miként hat rájuk – fintorgott Józsi, miközben harmadik cigarettájára gyújtott. – Gyorsan kellett cselekednem, ezért meggyújtottam a legtöményebb szivaromat, s elkábítottam a rendőröket a füstjével. Ezzel persze a probléma még nem oldódott meg. Itt kértem egy kis segítséget.
- A Vérteskozmai Borzasszonytól? – tippelt a Szivárványszínű.
- Igen, drágám. Tőlem, s nem mástól – harsant egy borízű hang a hátuk mögül.
Megfordulva azt hitték, hallucinálnak. Egy köpcös, köténybe és otthonkába öltözött borz állt Józsi kertjében csípőre tett kézzel, s érdeklődve vizslatta a jövevényeket.
- Maga…maga a Vérteskozmai Borzasszony? – hebegte Konstancia.
- Hát nem is Albertirsai Repülő Jeti.
- Az, aki elátkozta Kendergócpusztát? – pislogott Kala Pál.
- Mivel nem tudok másik borzasszonyról, igen valószínű.
- Szóval tényleg létezik – állapította meg a Szivárványszínű.
- Állítom, hogy nem hallucináltok ettől az átkozottul sok kendertől.
- Különös – mormogta Sálas.
- Mondja egy beszélő plüssbirka.
- Káromkodós plüssbárány, kéremalássan!
A Vérteskozmai Borzasszony csak legyintett. Józsihoz fordult:
- Elkezdődött újra?
- El – felelte a negyedik szivarját szipákoló, s egyre kábább Józsi.
- Hát tényleg hibáztam – dörmögte a Borzasszony. – De talán most jóvá tehetem…
Mielőtt bármelyikük rákérdezhetett volna, mit tehetne jóvá, Konstancia telefonja egy hangszórót megszégyenítve kezdte üvölteni, hogy You’re poison running through my veins, melynek következtében Józsi lecsukódni készülő szemhéja szinte hallható csattanással vágódott szemöldökének.
- Oppardon – pirult el a macskásnő. – Endre az. Jobb, ha felveszem.
- A fülünknek mindenképp jobb – dohogott Sálas.
A zene elhallgatott.
- Igen, Endre? – szólt szerkesztőtársához.

Ezt követően ő is elhallgatott. Majd sápadozni kezdett. Végül egyet bólintott, elfelejtve, hogy a telefonban az nem hallható, majd a többiekhez fordult:
- Igyekeznünk kell. A Karcsit a Pletykagyűlés elé citálták és rövidesen megindul a becstelenségi tárgyalása.

– Hatodik rész: A Pletykagyűlés, az Ábraember és a várva-várt happy end –

A borzoknak számos kellemes és kellemetlen tulajdonsága van. Kétségkívül utóbbi kategóriát erősíti rossz természetük, mely főképp abban nyilvánul meg, hogy az üregüket piszkáló honpolgárt ingyenes és azonnali arcplasztikai kezelésben részesítik döghúscafatoktól ékes karmaikkal. Ámde kész szerencse, hogy ugyanezekkel a karmokkal nem csak csúf sebeket képesek ejteni, de ásni is egész fájintosan tudnak.

Hőseink gyors haladása a Vérteskozmai Borzasszony ezen képességének volt köszönhető. Szédítő sebességgel vájt utat a korhadó fatuskók, méteres gödrök, hegyméretű hepehupák erdejében – jócskán lerövidítve a visszaút idejét.
- Odaérünk, mielőtt késő lenne? – lihegte Kala Pál.
- Igen. Nem. Fogalmam sincs. Talán – felelt egy klinikai skizofrént megszégyenítő egyértelműséggel a Szivárványszínű. – Ha plenáris üést tartanak. nélkülem nem kezdik el. Kivéve, ha Liktor-Piktor módosítja a házszabályokat. Akkor valószínűleg harangoztak nekünk és szegény A Karcsinak is.
Sálas erre fel ékes szóvirágokkal tarkított véleményt mondott a kétes hírű mészárosról, melyben annak származására, életvitelére, s kívánt halálnemére tett arcpirító megállapításokat, majd a Borzasszonyhoz fordult:
- Azt továbbra se árultad el nekünk, hogy miként mentetted meg Józsit anno.
- Egyszerű – felelte, miközben mancsai motolla módjára kaparták a földet. – Átkot küldtem rájuk, mint Kendergócpusztával is tettem volt. Elfelejtették, hogy milyen büntetést akartak foganatosítani. De az csak tüneti kezelés volt, most nem fog működni. Ezúttal Liktor-Piktor hatalmának forrására kell lecsapnunk.
- És az micsoda? – kérdezte Konstancia.
- Valószínűleg egy hozzám hasonló lény. És reménykedjetek, hogy nem a réz…tudjátokmilyű bagoly az, mert felette még nekem sincs hatalmam.
Mit tehettek mást: futottak és reménykedtek…
Csodálatos gyorsasággal, alig tíz perc alatt érkeztek meg Kendergócpuszta főterére, ahol már felsorakozott a Pletykagyűlés összes teljes és részleges jogú tagja: a Felsőtáblába alanyi jogon minden hatvanadik életévét betöltött személy, az Alsótáblába a kotnyelesek képviselői. Félkört formáltak, melynek közepén állt a halálra vált, sápadt A Karcsi két rendőr által közrefogva, tőle valamivel távolabb a házelnök s a jegyzők, előttük pedig arcán önelégült vigyorral Liktor-Piktor, a mészáros.
- Álljon meg a balatoni intercity! – kiáltotta el magát teli torokból Sálas. – A méltánytalansági tárgyalást azonnal beeeeeee kell fejezni, ugyanis nem a megfelelő embeeeeeeert készülnek elítélni, a teringettébe göngyölt árvácskaszagú Árgyélusát!
- Már elnézést, de micsoda? – vonta össze borzas szemöldökét Tánya néni, a házelnök-asszony. – A Karcsi pontyokat nevelt úgy, hogy nem tagja a horgászklubnak. Bizonyítékokat szolgáltattak, a plenáris ülés hitelt adott ezeknek, immár csak az ítélet kimondása maradt.
- Nem eszik olyan forrón a kását – lépett be a körbe csípőre tett kézzel a Vérteskozmai Borzasszony. Mindenki elnémult, s döbbenten figyelték. – Azt állítják, A Karcsi ilyen-olyan hatalmas gazfickó. Kérdem én, nem tagja horgászegyletnek? Dehogynem: maga alapította. Ellenegylet, de egylet. Vita lezárva. Nem akadt itt semmi gond, csak egy kis félreértés. S ki kavart belőle zavaros katyvaszt, ki növesztette elefánttá a bolhát? Ő! – bökött drámaian az egyre sápadó Liktor-Piktorra. – S nem ez az első eset. Tényleg senkinek se tűnik fel, hogy mindig rejtélyes mód nyoma vész azoknak, akik ellenlábasai neki? Vajon mi leli őket? Megmondom: elferdíti az igazságot, s a piszkos munkát a Pletykagyűlésre hagyja. Ő pedig kapaszkodik felfele a hatalom létráján.
- Hazugság – akarta ordítani a megvádolt mészáros, de csak erőtlen nyögésre futotta.
- Egyet árulj el – nézett a szemébe kérlelhetetlenül a Borzasszony. – Ki támogatott? Kivel paktáltál le?
- Velem – harsant egy jéghideg hang a hátuk mögül.
Egyszerre fordultak meg. Egy jó kétméteres pálcikaemberszerű árnyék állt mögöttük. Feje egynemű gömb, törzse s végtagjai kissé idomtalanok, hosszúak. Baljós érzés kerített hatalmába mindenkit. Egyedül a Borzasszony nem riadt meg. Összeszűkült szemmel nézte a jövevényt.
- Az Ablaki Ábraember – mormogta. – Gondolhattam volna, hogy a te kezed van benne.
- S mit számít ez neked? – dörrent fel az árnyalak. – Megátkoztad ezt a koszos falut, kinyilvánítottad, hogy nem kedveled a lakóit. Itt hagytad. Ez most már az én földem. Úgyhogy tűnj el, amíg szépen kérem!
- Az a te nagy bajod, hogy mindig a szomszéd füvére vágysz…
- Remélem, az nem az enyém, mert nem adom – dörmögte közben ijedten Kenderes Józsi, s magához szorította szivarjait.
- …mert az annyival zöldebbnek tűnik. Hát ennek itt és most vége! Térj vissza az ablakpárkányra, ahonnan jöttél!
- Majd ha a sánta nénikém fátyoltáncosnő lesz Chile-ben.
Azzal visítva összecsaptak. A Borzasszony karmaival csépelte langaléta ellenfelét és válogatott átkokat szórt rá, míg az Ábraember groteszk óriáskígyó módjára próbálta megfojtani őt. Ki tudja, meddig tartott volna, s hogy végződik a harc, ha hirtelen hangos nyávogás nem szeli át a levegőt.
- Ezek a gyerekek! – sápadt el Konstancia. – Nem etettem meg őket, és utánam jöttek!
S valóban: mint hódító sereg, közeledett a kendergócpusztai macskásnő tizenhat házikedvence – élükön Rozáliával, akinek villogó szeme nagyjából ezt az üzenetet hordozta:
- Négy órája nem eszem, se sokat se keveset, puha mancsom hatalom: arcodat szétkarmolom, tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök, de ha enni nem kapok, vernyogásra fakadok!
Konstancia fejében pillanatok alatt megszületett a ravasz terv. Kedélyesen elmosolyodott.
- Macskatonák! – kiáltotta. – A mai menü nem alutasakos, de nem is csirkefarhát nokedlival. Ma Ábraembert ehettek! Íme – mutatott gálánsan a viaskodó lényre.
- Hogy micsoda?! – dermedt meg az.
- Kezdődik az Éhezők Viadala – kacagott fel kajánul Sálas.
A macskáknak nem kellett több, egyembereként (illetve: egy állatként) vetették magukat az Ablaki Ábraemberre, s karmolni, harapni, marcangolni kezdték. Az visított, szitkozódott, földhöz csapkodta magát. Hiába. Tizenhat éhes macska és a Borzasszony soknak bizonyult neki. Megmaradt varázserejét összeszedve az árnyékok közé olvadt, s elmenekült.
- Ne higgyétek, hogy ezzel vége! Még visszatérek, s akkor meglakoltok mindannyian! – mennydörögte sértetten, menekülve, ami azért valljuk be, jócskán lerontotta a rémisztő élt.
Mindeközben a Pletykagyűlés (immár tisztán látva) megszavazta Liktor-Piktor megrovását, s menesztették posztjáról, melyet a Szivárványszínű Szemétláda vehetett át tőle. Ülésüket ezzel be is rekesztették, ugyanis kezdődött a Szulejmán, s még odakozmált volna a húsleves.

Konstancia és Kala Pál mosolyogva nézték a szétszéledő tagokat, s a hálás tekintettel feléjük robogó A Karcsit.
- Köszönöm! Köszönöm! Ezer hála és köszönöm! Ejtették a vádakat…
- Én mondtam az elejétől, hogy nem kell félni – kacsintott rá Kala Pál. – Ez csak egy átlagos nap volt. Mert Kendergócpusztán minden megtörténhet, s az ellenkezője is.
Vad nyávogás és kiabálás szakította félbe az eszmecserét. Megfordulva döbbenten konstatálták, hogy a macskák (faltörő kosnak használva az elbódult Kenderes Józsit) igyekeznek az ablakon át bejutni a kisboltba Tánya néni őszinte megbotránkozására.
- Ó, ezer varangy kínja! – nyögött Konstancia. – Ezek komolyan gondolták… Jobb ha megyek, mielőtt nagyobb bajt… Pocó, nem! Az öcsédet nem használhatod kötélhágcsónak, hogy felkapaszkodj az ablakhoz!
S az élet ment tovább – elvégre sose áll meg. Történjék bármilyen furcsa, különös dolog. Kiváltképp itt, Kendergócpusztán.