Az Óperencia Szeme

 

Az Óperencia Szeme
– Egy történet Zádorgból –

Evelyn Vansien élete legfontosabb napjára készült. Felhőtlenül boldognak kellett volna lennie, ám örömét feszengés árnyékolta be. Hozományának egy része ugyanis nyomtalanul eltűnt.

Rutinból nézett bele a pántokkal megerősített, masszív és szépen díszített ládába. Akadt benne minden drágaság: ékszerek, ruhák, márványcsecsebecsék, kelmék; ám a legfontosabb hiányzott. Egy lazúrkővel ékesített karperec, a Vansienek elődről utódra szálló ereklyéje, mely csengő tallérokban kifejezhető értékén túl jószerencsét hozott viselőjének – legalábbis a családi legendárium szerint. Rossz ómen volt, hogy a menyegző előtt hat momentummal lába kélt. S komoly viszály is kerekedhet belőle, amennyiben a Doranskyk….

Elég! – állította le magát. Kesergés még sohase hozott vissza eltűnt értékeket.

Híres volt éles eszéről. Az a Doransky-fiú, Rickard is ezt szerette meg benne leginkább. Érdekházasságnak indult, de a fiatalok egészen megkedvelték egymást. Persze nem lesz semmiféle menyegző karperec nélkül. A szokásjog hiánytalan hozományt követel meg. A Doranskyk visszaléphetnek, s kártértést követelhetnek, ha valamely ígért dolog nincs abban a ládában – különösen az olyan neves érték, mint a lazúrkővel ékes Óperencia Szeme. Nem valószínű, hogy megteszik, de az élet legfontosabb döntéseit bizonyosságokra illik alapozni, nem valószínűségekre. Ezért fogja használni azt az éles eszét, s megtalálja az ékszert.

Kis segítség természetesen nem árt.

– Anyó! – kiáltotta. Rövidesen megérkezett ősz hajú, kövérkés szolgáló, Gerda.

– Asszonyom?

– Nem láttad az Óperencia Szemét? Része a hozománynak, s a menyegzőn viselni akarom, de nem találom a kelengyés ládában.

– Micsoda? Ott kell legyen a legtetején.

– Úgy tudtam én is, azonban…

Felnyitotta a ládát. Gerda anyó megriadt. A karperecnek (mely nevét az Óperenciás-tenger kékségét idéző, belefoglalt kőnek köszönhette) nyoma se volt.

– Ősök az égben! – motyogta az asszony. – Elcsenték?

– Úgy néz ki. S ami igazán furcsa, hogy nem tették tönkre a zártat, látod? Kulccsal nyitották ki, vagy varázslattal.

– Akkor hát valaki a kulcsot is ellopta?

– Nem tudom. Az enyém itt van – lengette meg Evelyn. – A tiéd?

– Minden kulcsomat egy vaskarikára fűzöm fel, s a kötényzsebembe rejtem, ide ni!

Elővette a csörgő kulcscsomót, s keresni kezdte az említettet. Lassan egy minutája szöszmötölt, arca egyre zavartabb lett, egészen elsápadt.

– Mi a baj, anyó? – kérdezte Evelyn.

– Valóban ellopták a kulcsot is. Nincs a karikán. Ó, Ősök, irgalmazzatok!

***

Evelyn igyekezett higgadt maradni. Arra gondolt, amit Boder nagybátyja, a várost vezető egyik elöljárója mondogat mindig: „A nyugtalan lélek nem lát tisztán, a nyugodt ellenben megleli a ködben eltűnt szamarat is.” Nem egyszer vette hasznát rokona bölcsességének. Úgy érezte, ezúttal is így lesz.

– Végy egy mély levegőt, anyó! Aki magához vette a Szemet, nem juthatott messzire.

– No és ha bűbájosságot használt az illető?

– Akkor nem kellett volna neki a kulcsod. Minek kockáztatott volna, ha varázshasználó?

– Lóra is pattanhatott azóta.

– Az esküvői előkészületek miatt az elöljárók megkettőzték az őrséget. Mindenkit ellenőriznek. Nem jutott ki a városból, sőt, szerintem a házunkból se. …Mennyi időre maradt őrizetlen a láda? Alig pár minutáig. Vagy te, vagy én itt voltunk végig. Kivéve, amikor az előbb…

– Lejött velem asszonyom a konyhára megkóstolni a lakodalmas süteményt – bólintott Gerda. – Akkor surranhatott be a lókötő?

– Minden bizonnyal. Viszont a kulcsot még azelőtt meg kellett szerezze. Mondd csak, letetted bármikor, kivetted a kötényedből?

– Nem én, soha. Éjjelre is ott hagyom benne, s az ágyam mellé akasztom. De úgy nyikorog a padló, hogy rögvest felriadok, ha valaki besurran. Mint múltkor a macska. Az is elég volt, hogy fölköltsön. Legföljebb olyankor alszom mélyen, ha mákonyfőzetet iszom a fájdalmaimra. De az utóbbi napokban nem volt erre példa.

– S azt azért észrevetted volna, ha olyan hosszú ideig hiányzik a kulcs. Vagyis mindenképp ma vették el. Biztos nem adtad oda senkinek?

Gerda elgondolkodott. Arca rövidesen felfénylett.

– Tudom már! Hárman is elkérték tőlem. A vén Rockus pincemesternek tele volt a keze palackokkal, amiket a Doranskyk hozattak, s engem kért meg, hogy nyissam ki a pincét és segítsek neki. A zárban hagytam a kulcsot, amíg cipekedtünk. Majd kicsit később a toronyszobából kellett nekem valami, de nem akartam annyi lépcsőt megmászni, hát megkértem az egyik cselédlányt, ugorjon fel s hozza le nekem. Odaadtam a kulcscsomót. Végül belefutottam Jan Tersigbe, átugrott, hogy megkérdezze, tud-e segíteni valamiben. Elszalajtottam hát a kamrába, s mivel nem tudtam, nyitva van-e, kulcsot is adtam neki.

– Értem – töprengett el Evelyn. – Tehát volt egy rövidebb idő, mikor nagyjából bárki rátehette a kezét, amíg a palackokat pakoltátok.

– Bizony! Az a legjobb alkalom…

– Nem vagyok biztos benne. Ott sürögtök-forogtok, más is megláthatja az illetőt… Kifejezetten rossz lehetőség. Valószínűbb, hogy a cselédlány vagy Jan tette, bár egyikükről se tudnám elképzelni, miért. Jan gyerekkori barátom, netovább a három elöljárónk egyikének fia. A cselédeinkre pedig sohase volt panasz.

– A színpompás virág is lehet mérgező – jegyezte meg Gerda.

– Ebben igazad van. Legjobb lenne beszélnem mindkettőjükkel. Hozasd ide azt a cselédlányt! S küldj Janért. Kérdőre vonom őket.

***

Gerda épp utolérte Katapan Tersig elöljáró egy szem gyermekét; a mokány legény távozni készült. Kérdőn váltogatta pillantását az anyó, Evelyn és a cselédlány közt.

– Történt valami, Evvy? – fordult végül a lányhoz. Ő bólintott.

– Veszélybe került az esküvőm, Jan.

– Mi történt? A Doranskyk visszaléptek?

– Még nem, de okuk lesz megtenni. Ugyanis hiányos a hozományom. Nyoma veszett az Óperecia Szemének.

Jan szeme elkerekedett.

– Micsoda? Az Mistaria egyik legértékesebb ékszere, s a Vansienek öröksége. Ráadásul…

– Ezt mi is tudjuk, Jan. S mindenki e város lakói közül. Amit nem tudunk – még –, hogy ki lopta el. Mert magától nem kelt lába, az biztos.

– Segítsek kézre keríteni a tolvajt? Ezer örömmel megteszem!

– Köszönöm, hálás vagyok érte. Azonban nem egészen úgy kell segíts, ahogy elsőre gondolnád. Arra kérnélek, esküdj az Ősökre.

– Esküdjek? Miért?

– Hogy biztosan tudjam, nem te loptad el Gerda anyó kulcsát, hogy kinyithasd a kelengyés ládát, s elemeld a Szemet.

– Te engem vádolsz? – vörösödött el az ifjú. – Mivel érdemeltem ki ily bánásmódot?

– Nem vádollak. Csupán kérlek, hogy esküdj. Annál ékesebb bizonyíték nincs az ártatlanságodra.

– Ha ennyire akarod… Esküszöm az Ősökre, hogy nem loptam kulcsokat azon célból, hogy megszerezzem az Óperencia Szemét. Elégedett vagy?

– Igen. Köszönöm. S most téged kérnélek ugyanerre, kedves…. – fordult a cselédlányhoz, aki iparkodva felelt:

– Eva. S esküszöm az Ősökre, asszonyom, hogy nincs és nem is volt nálam az a karkötő, amit keres!

Evelyn lehunyta a szemét. Két eskü. Két ártatlan? Meglehet. Mérget azért nem venne rá.

– Köszönöm neked is, Eva. Elmehetsz. Te is, anyó. Jan, maradj még. Segítségre lesz szükségem a tolvaj ellenében.

Mikor a szolgálók távoztak, s rájuk zárták az ajtót, Evelyn karba tett kézzel szólt újra az ifjú Tersighez:

– Nem akartalak előttük kellemetlen helyzetbe hozni. Úgyhogy négyszemközt kérlek: add vissza az Óperencia Szemét!

– Micsoda? – értetlenkedett a fiú. – Hisz az előbb esküdtem meg, hogy…

– Hogy nem loptál el kulcsokat. De a ládához csupán egy kulcsra volt szükséged. Ügyesen megkerülted az esküt, de az én eszemen nem jártál túl kisgyerek korunkban sem. Miért hitted, hogy most sikerül?

Jan mozdulatlanná dermedt. Nem felelt, csak remegett. Majd lassan, mint a tavasszal olvadó jég, zsebébe nyúlt, s előhalászott két tárgyat: a kulcsot és az Óperencia Szemét.

– Bocsánatodat kérem, Evvy – mormogta.

– Miért tetted?

– Még most sem érted? Mindenhez nagyon okos vagy, de a szív nyelvét nem beszéled? Szerelmes voltam beléd mióta az eszemet tudom. Megöl az irigység, hogy ahhoz a meredélyi előkelőcskéhez mész hozzá… Meg akartam akadályozni az esküvőt. Vagy ha azt nem is sikerül, legalább elérni, hogy észrevegyél. Ha én kerítettem volna elő a Szemet… Talán benned…

– Nem vagyok vak, Jan. Tudtam én, mit érzel, de még ha égne is bennem hasonló láng irántad, nekünk nem jut osztályrészül a szerelmi házasság. Azért hagytam figyelmen kívül a bókjaidat, ajándékaidat, hogy segítsek neked továbblépni.

– De nem tudok…

– Meg kell tenned. A reménytelen vágyakozás a lélek gyilkosa. Fiatal vagy még, előtted az élet! Lehet belőled bárki és bármi! Ne tedd magad függővé egyetlen embertől! Élj magadért!

– Még ha így is teszek… egy részem mindig érted fog égni… mindig téged fog keresni… óvni… akarni…

– S hálás leszek, hogy van egy őrangyalom.

– Egy… mid?

– Evilági szólásmondás. Nem lényeges. Egy számít csak: most állj meg. Ha valami miatt, legyen bár nemes és szép, de botlást követsz el, nem kergetheted tovább. El kell hagynod. Legalább egy kicsit.

Jan sokáig nem felelt. Akkor se szólalt meg, mikor letette a kulcsot és az Óperencia Szemét a láda tetejére. Hallgatását csak az ajtóban, távozófélben törte meg:

– Azt hiszem, igazad van. S ezt fogom tenni. Ég veled, Evvy! Az Ősök adjanak hosszú életet neked.

Jan Tersig elhagyta Evelyn Vansien szobáját. Nem tűnt fel a menyegzőn. Se később. Soha többé nem látták Zádorgban.