Az utolsó sárkány halála

 


Az utolsó sárkány halála
– Delivan Doransky története –

Sirokvár hatalmas könyvtárterme a napok többségében üresen állt. A gyermekek, kiknek nevelése, oktatása rendre itt zajlik, egy-két órát töltöttek el benne hetente párszor, azon túl legfeljebb az vonult ide, ki nyugodt körülmények közt kívánt levelet írni. A tekintélyes bibliotékai gyűjtemény iránt kevesen mutattak érdeklődést, különösen a nyughatatlan, harcos ifjú, Delivan Doransky. S most mégis egy vaskos kódex fölé görnyedt; elmélyülten olvasott.

Szép szál legény volt, Victorus három gyermeke közül a legidősebb; nemrégiben töltötte huszonkettedik életévét. Szőke haját rövidre vágva hordta, égszínkék szemében elszánt tűz lobogott, markáns arcvonásai magabiztosságot sugároztak. Ízig-vérig harcos volt, erős felépítésű, vállas fiatalember. Legotthonosabban a zsoldosok közt érezte magát – nem úgy, mint öccse, Edvard, ki nemrég tanulta csupán meg az olvasást és betűvetést, de ki nem lehetett tépni a könyveket kezéből.

Annak, hogy Delivan a kódexszel töltötte idejét, súlyos oka volt. Információkat keresett, olyasmiket, amiken az élete múlik. Merész vállalkozásra adta a fejét, be akarta írni magát a krónikákba és hősi énekekbe. Mégpedig azzal, hogy megöli az utolsó ismert sárkányt.

E fenevadak valaha Mistaria-szerte éltek vadon, sőt, egyes legendák szerint a Marothanoknak tenyészteni is sikerült őket. Ám a fertelmes hüllők száma (hála az Ősöknek) folyamatosan apadt, mígnem szinte teljesen eltűntek. Senki se számolt be támadásukról emberöltők óta – egészen pár hónappal ezelőttig. Az Otis-puszta síkságain látták, s falvakat, tanyákat dúlva északnyugatnak tartott, majd befészkelte magát a Déli-dombok egyik barlangjába. Nyomában jégverés, tűzvész, vihar. Az emberek rettegtek és felháborodottan a bestia vérét követelték. Delivan Doransky pedig készségesen vállalni akarta a sárkányölő hős szerepét.

Léptek verték fel koncentrálásából. Apja lépett be, a farkasos-szekercés nagyurak családfője, a híresen kemény és kérlelhetetlen Victorus Doransky. Delivan biccentéssel köszöntötte.

– Nem tettél hát le vakmerő tervedről? – kérdezte Victorus. Delivan arca megkeményedett.

– Eszemben sincs.

– Vásárra viszed a bőrödet. A sárkányokat egyszerű emberek nem tudják legyőzni. Csak a táltosok.

– Tévedsz. Valóban fontos a táltosi közreműködés, de a fenevad testét bárki elpusztíthatja. Az is csak hús, csont, vér. Fog rajta a kard, s a szekerce.

– Akkor is ostobaságnak tartom, hogy egyedül vágsz neki.

– Elkísérnek a legjobb embereim!

– Azok az én embereim egyelőre! – mordult fel Victorus. – Ha majd megöröklöd tőlem a családfői címet, vagy kinevezlek az egyik várunk kapitányává, lesznek embereid.

– Csak tereled a szót, vitázol, kötekedsz – fonta karba kezét Delivan. – Valami bánt, dühít; érzem. Ne kertelj, apám, mondd el, mi az!

Victorus tekintette még fagyosabbá változott. Fejét kissé felszegte, nem nézett fia szemébe, mikor válaszolt:

– Heten voltatok testvérek. Te, Silvia, Rickard, Ambrus, Petur, Lina és Edvard. Silviát és Ambrust elvitte a tüdővész három éve, Peturt pedig magukhoz vették a táltosok, de elbukott valamelyik próbájukon, s odalett ő is. Több gyermekemet nem akarom elveszíteni. Kérlek, gondold át!

– Megértem az aggodalmad – állt fel Delivan, s apja vállára tette a kezét. – De ez az én utam. Hős akarok lenni, s az áldozatokkal jár. Részemről, s a szeretteim részéről. Egy ponton túl véget ér a szülői óvó feladat.

– Azt hiszed? – nevetett fel keserűen Victorus. – Azért mondod, mert nem vagy magad is apa.

Megfordult, s lassan elhagyta a könyvtárat. Az ajtóból szólt vissza:

– Ulrikot és húsz zsoldost adok melléd. Ez elég kell hogy legyen ha az Ősök is úgy akarják.

***

A Fergeteg hóvégi ködtakaróba burkolódzó dombvidék némaságát patadobogás törte meg. Huszonhárom lovas szelte a tájat, bele-beleveszve a szürkeségbe. Bizton eltévedtek volna, ha csapatuk egyik tagja nem táltos – a bűvös erejű asszony behunyt szemmel is eltalált bárhova, s hogy lássák, merre mennek, fénygömböt varázsolt, mely követte őket. Így tartott a sárkány rejteke felé Delivan Doransky és csapata.

Harmadik napja utaztak. Gyorsabban is megtehették volna a távot, de nem akart kimerülten szembenézni a bestiával. Tudta, hogy minden erejére, s az Ősök jóindulatára lesz szüksége, ha le akarja győzni. Teljes lelkével vágyott már a küzdelemre s a dicsőségre, de igyekezett visszafogni magát. Ezúttal megfontoltabbnak kell lennie, mint általában.

– Messze vagyunk még, Lelle? – kérdezte a táltosnőt. Az hátra se fordulva felelt:

– Alig két mistföld. Onnantól gyalog megyünk tovább.

Nem akarták fölzavarni a sárkányt. A meglepetés volt a legfőbb fegyverük. Azt tervezték, hogy Lelle és Delivan belopódznak, a nő kihívja viaskodásra a sárkányt, s ezalatt Delivan végez a bestiával. Ha valami balul sülne el, Ulrik kapitány és a zsoldosok a barlang szája előtt várakoznak majd, hogy közbeavatkozhassanak.

Lelle intésére lefékezték lovaikat, s leszálltak róluk. A nő csettintésére eltűnt a fénygömb. Nehezebben láttak, de nem is látszódtak. Delivan intésére a zsoldosok köré gyűltek.

– Hárman maradjatok a lovakkal – mormogta. – A többiek velünk jönnek. Reméljük, nem lesz sok dolgotok.

– Biztos, hogy ne menjünk be mi is a barlangba? – kérdezte Ulrik. Palástolta, de az ifjú Doransky tudta, hogy aggódik érte. Akik harcoltak már együtt, egymás legapróbb rezdüléseiből is olvasnak.

– Ez az én harcom, Ulrik – rázta meg a fejét Delivan. – Úgy nem lesz belőlem legenda, ha huszadmagammal végzek egy sárkánnyal.

– De akkor se, ha otthagyod a fogad…

– Miért gondoljátok mind azt, hogy még gyerek vagyok? – fújt a fiú. – Apám, s te is úgy beszéltek velem, mintha nem tudnám, mire vállalkozom. Pedig tisztában vagyok vele, s a veszéllyel is. Meghalhatok, igen. Nem riaszt ez a lehetőség. Felkészültem rá. Ma hőssé válok, vagy elbukom. Akárhogy is, felnőttként, a magam döntését büszkén viselve cselekszem.

– Felnőttként? Inkább önzőn. Te talán felkészültél a halálra, de akik szeretnek, nem állnak készen rá, hogy elveszítsenek.

Delivan beharapta ajkát. Volt igazság Ulrik szavaiban, érezte. De elhatározását nem akarta megmásítani.

– Pedig a halál érkezésére mindig számítani kell – dörmögte inkább csak magának.

Elindultak. Lelle vezette őket, halkan osontak nyomában. Nem öltöttek nehézpáncélzatot, az túl nagy zajt csapott volna. A sárkány ellen különben se ért volna sokat.

Rövidesen megpillantották a barlangot. Az egyik domb oldalában tátongott, s a ködön át is látszott, milyen terebélyes. Kétség se férhetett hozzá, itt rejtőzik a sárkány.

A megbeszéltek szerint a zsoldosok félkörbe álltak a barlang szájánál, Lelle és Delivan pedig készültek behatolni. Az ifjú Doransky nem pillantott hátra. Sejtette, mit látna: Ulrik kemény vonások mögé rejtett tehetetlen dühét és aggodalmát, s a kavargó pászmákban apja szikár, rosszalló arcát. Féltsenek, ha akarnak – gondolta. Akkor is a magam útját kell ma járnom.

Óvatosan kivonta kardját, baljába vette szekercéjét, s lassan megközelítette a sötét, tátongó üreget. Szíve heves dobogását igyekezett csillapítani. Halk, mély lélegzeteket vett. Harcra készült, győzelemre.

Hogy odabent is lássanak, Lelle bűvös kenőcsöt kent a szemükre. Tekintetét ide-oda kapta. Kereste ellenfelét. Ám egyelőre nyoma sem akadt.

– Valami nem tetszik – mormogta a táltosnő. – Túl nagy a csend… Ha aludna, hallanánk, ahogy horkol.

– Talán… – kezdte Delivan, mikor befordultak a barlang kanyarulatába, ám mondandóját félbeszakította Lelle riadt kiáltása.

– Tudja, hogy jövünk! Magasságos Ősök, tudja!

– De honnan…?

Ekkor megremegtek a barlang falai, s a tárna mélyéből hangos zúgással és recsegéssel dárdaszerű jégcsapok süvítettek feléjük. Delivan nem gondolkodott, hanyatt vágta magát, s Lellét is földre rántotta, ám nem volt elég gyors: a nő testét három jégdárda döfte át, halk nyögéssel, vért köhögve halt meg. Az ifjú Doransky halkan szitkozódott.

– Ezért megdöglesz, kutya – mormogta.

Lázasan gondolkozott. Csábítónak tűnt a gondolat, hogy vakmerő hősként, halált megvető bátorsággal rontson neki a bestiának, s nyílt harcban kaszabolja le. De tudta, pár lépésre se jutna, s ugyanúgy végezné, mint Lelle. Ide most eszes terv kell, az erő nem elég. A vad roham dicső, de gyerekes. Ha tényleg felnőttnek tartja magát, vár egy kicsit, s kiötöl egy tervet.

A sárkány nem tudhatja, hogy élek – gondolta. Sőt, biztos benne, hogy nekem is végem. S mit tesz egy óriási, húsevő gyík, ha úgy hiszi, két holt fekszik a barlangjában? Jön, hogy megegye őket.

Óvatosan, lassan, nehogy zajt csapjon, hátára fordult. A földön tapogatózva megkereste kardját és szekercéjét, szorosan markába zárta mindkettőt. Várta a sárkányt.

Nem hiába: rövidesen döngő, komótos léptek zendültek fel. A fenevad fújtatva szedte a levegőt, s oly kénköves szagot árasztott, hogy Delivan könnye is kicsordult. Szemét résnyire zárta, hogy halottnak tűnjön, de azért lásson is valamit. Bízott benne, hogy át tudja verni a szörnyeteget.

Mikor látta, mekkora ellenfele, egy pillanatra úrrá lett rajta a rémület. A feje mint egy batár, akkora, vaskos, hosszú nyakán erős pikkelyek, lábán borotvaéles karmok. Ősi erőt sugárzott magából.

Megállt felettük. Orrát egész közel nyomta Delivanhoz, szaglászta. A fiú izzadt, moccanni se mert. Egyetlen esélye van, tudta. Pontosnak és gyorsnak kell lennie.

Rámarkolt kardjára, meglendítette karját, s markolatig döfte a sárkány orrába, majd rögvest vissza is rántotta. Csak karcolást ejtett a rémségen, tudta jól, de a célnak megfelelt: a bestia fájdalmában s meglepetésében bősz üvöltést hallatott, s fejét oldalra kapta – egyenesen a sziklafalba vágva. Újfent elkínzott bömbölést hallatott, miközben Delivan lábra pattant, s szembefordult ellenfelével. Csupán egy pillanatig várt, míg felmérte a terepet, majd vad kiáltással nekirontott. Szúrásra emelt kardjával két pikkely közé célzott, a fenevad nyakára.

Ismét markolatig szaladt, húst, eret tépett a kard. S Delivan nem állt meg, nagy lépésekkel haladt a bestia mellett, erővel húzta, cibálta fegyverét, mely végigszántotta a lény nyakát, hosszában metszette fel. Ahol elakadt a pikkelyekben, szekercéjéval vágott utat.

A sárkány üvöltött, vonaglott, dobálta magát. Nem egyszer emelte el Delivant a földről, de magáról levakarni nem tudta. A fiú vaskézzel fogódzkodott fegyvereibe. A bestia nem tudott annyira hátrafordulni, hogy gyilkos jégdárdáival vagy fogaival elérje, s ereje patakzó vérével fogyott.

Mikor elég nagynak ítélte a sebet, Delivan kirántotta a kardot, s elhátrált a sárkánytól. Az haragtól izzó szemmel fordult felé, s a Másvilágra akarta küldeni, de már nem volt hozzá ereje. Fagyos fuvallatra telt már csak neki. Az ifjú Doransky biztonságos távolságból, az ellenfélnek kijáró néma tisztelettel várta meg a sárkány haláltusájának végét.

Mikor a szörny végsőt rándult, óvatosan megközelítette. A barlang síkos lett a rengeteg vértől. Kezét a sárkány fejére tette, s halkan súgta:

– Hát hőssé tettél végül, nem halottá. Talán most már a világ is elismeri, hogy nem Deli vagyok, a heves ifjú, hanem Delivan Doransky, a sárkányölő férfi.

Elindult a barlang kijáratához, hogy behívja Ulrikot, s a zsoldosokat. Sok teendő várt még rájuk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Herdál Gubics utazása - Egy kis lidérc nagy kalandja

A piros pöttyös sütisdoboz 1.

A százötven éves kurtizán