Karácsony angyalok nélkül 2.

 Karácsony angyalok nélkül

– Második rész: Ártatlan bűnök –

A két fiatalember néma csendben nézte egymást pár pillanat erejéig. A levegő érezhetően hűvösebb lett. Trisztán feszengett. Kiadta magából a titkot, melyet lassan két hónapja cipelt. Mégse érezte könnyebbnek a lelkét. Sokkal inkább azon aggódott, mi következik most.

Ábel nagy sokára elmosolyodott. Továbbra se szólalt meg, csak nézte, s mosolygott. S ebben volt valami nyugtalanító.
Gratulálok! Most legjobb esetben is őrültnek néz, de ha valami csoda folytán rájön az igazságra, hát téged egyenesen a…
- Szóval angyalokat, hm? – törte meg végül a némaságot. Trisztán összerezzent. – Sokan a létezésükben se hisznek, te pedig megöltél… nem is egyet? Áruld már el, hogyan lehetséges ez?
Nincs visszaút… Ezt most benézted…
- Nem olyan szárnyas-glóriás angyalokról van szó – kezdte rekedten a fiú. – Hanem azokról, akik itt élnek, a Földön. Teljesen hétköznapinak tűnnek, pedig ők visznek fényt a mindennapokba. Szebbé teszik mások életét, miközben a magukét sokszor háttérbe szorítják… Névtelen hősök, akikről csak akkor látjuk, milyen fontosak, ha már elvesztettük őket.
- Úgy beszélsz, mintha jól ismernéd őket. Jobban, mint egy gyilkos ismeri az áldozatát.
- Oh, a gyilkosnál jobban senki se ismeri az áldozatát. Épp amiatt válik gyilkossá, mert ismeri.
- Hát ez történt veled is?
Trisztán dübörgő szívvel nézte az asztalt. A gát repedezett. A titkok kikívánkoztak. Beszélni akart, s közben félt, milyen következményekkel járhat. De ennél rosszabbá válhat-e? – gondolta. Maradt-e vesztenivalóm?
Mindig van vesztenivalód. Mindig süllyedhetsz mélyebbre: ha padlóra esel, alatta a pince, azalatt a Föld méhe, majd a végtelen Űr…
Akkor zuhanásra fel – gondolta, s akadozva, majd egyre folyékonyabban beszélni kezdett:
- Háromszor követtem el életemben valami megbocsáthatatlant. Egyszer félelemből, egyszer jóindulatból, egyszer puszta önzésből. Három személyt, három angyalt döntöttem sárba, velük ki tudja, hány életet tettem tönkre. Bizalmat kaptam, s csúnyán eljátszottam.
Nem várom, hogy megértsd, miért tettem, de a tisztánlátáshoz tartozik: mindig arra vágytam, hogy szeressek, és szeressenek. Elcsépelt, nyálas, tabu. Tudom. De nézz szét a világon, s rájössz, valójában erre vágyik minden ember. Miért költ a milliomos öregúr tetemes összegeket fiatal feleségére? Hogy úgy érezze, szeretik. Miért fekszenek le fűvel-fával a csapodár lelkek? Hogy úgy érezzék, szeretik őket. Az emberi tettek többsége erre vezethető vissza. S mivel sokan szégyellik, aki az érzéseiről beszél, rögtön támadás kereszttüzében találja magát.
De eltértem a tárgytól. Tehát szeretet. Ezt kerestem, erre vágytam. Emiatt követtem el mindhárom hibámat.
Évekig meg se mertem szólítani az embereket. Féltem, vajon mit tennének, mondanának. Ha meg nagy nehezen mégis közeli kapcsolatba kerültem valakivel, rövid boldogság után minden elromlott. Rendre kibújt a szög a zsákból: egyáltalán nem, vagy csak egész kicsit kedvelnek, s leginkább bosszantja őket a társaságom. Igazán senki se kötődött hozzám. Bezzeg én… Így minden ilyen eset darabokra tört. Nagy nehezen összefoltoztam magam, hogy újra megszeressek valakit, aki ismét tőrt döf belém, amitől széthullok, s ez ismétlődött sokáig. Eljött a pillanat, amikor nem bírtam tovább. Elhatároztam, többé nem keresem az emberek társaságát. S mintha a sors gonosz tréfája volna, megismertem valakit, aki úgy tűnt, tényleg kíváncsi rám. Kereste a társaságom, őszintén érdeklődött irántam. El akartam hinni, hogy ő más lesz, de a múlt súlya túl nagynak bizonyult. Azzá váltam, ami engem tett tönkre: kerültem, hazudoztam, menekültem tőle, s ő szegény nem értette, mit ártott. A mai napig nem tudom, boldogok lehettünk-e volna együtt. Az viszont biztos, hogy a bizalma megrendült az emberekben, s nem igazán talált boldogságra azóta se. Ő volt tehát az első angyal, akit megöltem. Félelemből.
A második alkalom ha lehet, még tragikusabb. Úgy tűnhet az elmondásom alapján, közeli barátaim sincsenek, de azért ez nem egészen igaz. Vannak, akik nem tudták viszonozni az érzéseim úgy, ahogy akartam, de legalább barátság alakult köztünk. Az egyikük nagyon boldogan élt együtt a párjával, harmóniában, békességben. Ám egyszer megtudtam, hogy a párja közel se olyan hűséges hozzá, mint hittem. Nem tudtam, mihez kezdjek: ha elmondom, nem tűnik-e úgy, mintha puszta rosszindulatból, alaptalanul vádaskodom? Mert bizonyítékom nem volt. Végül úgy döntöttem, nincs jogomban tönkretenni a boldogságát, de tudatlanságban se hagyhatom. Névtelen üzenetet küldtem neki, s ezzel lavinát indítottam el. Az élete darabokra hullt, nem bízott többé senkiben. Szerintem el tudod képzelni, nem rendkívüli az ilyesmi. Így halt meg kezem által a második angyal. Jóindulatból.
Harmadszorra annyi mentségem sincs, mint eddig. Akármennyire igyekeztem kerülni, ismét kötődni kezdtem valakihez. Erősebben, mint valaha. Próbáltam… őszintén próbáltam elfogadni a határokat, amiket kért, de nem ment. Annyira vágytam rá, hogy az enyém legyen… Egyre erőszakosabbá váltam. Igyekeztem magamhoz láncolni. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy nem állt hozzá közel senki annak előtte. Be kellett volna vezetnem a világba, s megóvni a veszélyeitől, nem a torkába lökni őt. De csak magamra gondoltam, s emiatt a kapcsolatunk tönkrement, s ő is, én is. Ez a harmadik angyalgyilkosságom. Önzésből.

Trisztán elhallgatott. Ábel átható tekintettel fürkészte, majd nagyot kortyolt a borból. Csak utána szólalt meg:
- Azt mondod, bűnöket követtél el? Talán így van. Ártatlan bűnök tapadnak a lelkedhez. De valamiben tévedsz. Azt hiszed, nincs visszaút. Azt hiszed, minden elveszett. Azt hiszed, angyalok nélkül kell karácsonyoznod. Hát bebizonyítom neked, hogy tévedsz! Mindig van visszaút. Csak meg kell keresni…