Herdál Gubics utazása - Egy kis lidérc nagy kalandja

Herdál Gubics utazása
– Egy kis lidérc nagy kalandja –

Kevesen tudnak róla, hogy nem is olyan messze a nagyvárosok nyüzsgésétől egy egészen különös világ rejtőzik. Ha pontosak akarunk lenni, ott van ez a titokzatos hely és minden lakója körülöttünk, csak épp egy mágikus fal, az Álca túlsó oldalán – így ritkán keresztezik útjaink az ottlakókét. Az egyik ilyen alkalomra Herdál Gubics, a kis lidérc utazásakor került sor.

Tudniillik, hogy a lidércek királyságban élnek lenn, délen, a titokzatos Lidércláp ingoványai között. Maguknak való, különös népség, kedves szórakozásuk az emberek bosszantása – nem csoda hát, hogy ilyen eldugott hely az otthonuk. Ritkán hagyják el, s akkor se merészkednek messzire. Legalábbis általában.
Herdál Gubics egészen aprócska lidércnek született. Szeme, mint két babszem, arca, mint egy pirosalma, tenyerén épp elfért kényelmesen egy-egy megtermettebb kavics, pöttöm lábaira bükkmakkból készítettek cipőt; összességében akkorka volt, mint egy házinyúl. Igaz, a lidércek nem arról híresek, hogy olyan rettenetesen magasra nőnek, de ő még társai közt is apróságnak számított. S bizony sokat gúnyolták emiatt.
- Olyan pici vagy, hogy hamarabb elfúj a szél, mint a száraz, őszi falevelet! – mondta gonosz mosollyal oly sokszor Bőcsködik Gáncs, a főkolompos. Ilyenkor Gubics elvörösödött szégyenében és háborgó lélekkel odébb kullogott.
- Oda se neki! – igyekezett vigasztalni legjobb pajtása, Hebrencs Pellengér. Ő és Gubics egy napon bújtak ki a tojásból (ugyanis a lidércek varangyok költötte tyúktojásból kelnek ki), s azóta voltak elválaszthatatlanok. Igaz, mostanra Pellengér jó két-három fejjel magasodott barátja fölé, de ezt egyszer se tette szóvá.
- Az ilyen pernahajderek, mint Gáncs, nem érik meg, hogy miattuk bosszankodj! – folytatta az érvelést, de Gubics morcosan leintette:
- Te könnyen beszélsz. Nem vagy olyan kicsi, mint én. Téged senki se gúnyol, mert nem vagy…más, mint ők.
- Hm, szerintem pedig eléggé más vagyok mint ők – gondolkodott el Pellengér. – Nincs két egyforma lidérc. Példának okáért én nem gúnyolódom senkin. Ez is egy különbség, nem?
Azonban Gubics már máshol járt gondolatban. Elege lett abból, hogy a csúfolódás céltáblája legyen. Változtatni fog a dolgokon. S ennek egy módja van: meg kell nőnie. Ahhoz pedig mágiára lesz szüksége; valami varázsigére, esetleg bűvös tárgyra, bájitalra. S mivel ilyesmi nem sok akad a Lidérclápon, ezért nem tehet mást, mint…
- Ezer mocsári gőz és ingovány! – kiáltott fel olyan hirtelen, hogy Pellengér ijedtében csuklani kezdett. – Útra fogok kelni, és keresek valamit, amitől megnövök!
- Hogy mi a vasveretes varasbéka? – hökkent meg jóbarátja. – Elment az eszed? Bolond ötlet elhagyni a Lápot! Főleg ilyen ifjoncnak, mint a magunkfajták…
- Nem kell velem jönnöd, ha félsz – vont vállat Gubics. Szemében eltökéltség égett. – Különben is, valahogy úgy érzem, ezt az utat egyedül kell megjárnom. Nem te vagy apró, hanem én. Úgyhogy nekem kell megoldást találni, nem neked. Vannak kalandok, amikre még a legjobb pajtások se lehetnek útitársak, mert egyedül kell végigcsinálni.
Pellengér töprengett egy sort, majd nagy nehezen felsóhajtott:
- Legyen, ahogy szeretnéd. Vissza nem tarthatlak. Arra kérlek csak, légy nagyon óvatos! A lidérceket nem sokan kedvelik.
- Tudom, tudom. Vigyázni fogok.
- Akkor az Ősök vigyázzák lépteidet!
Jól meglapogatták egymás hátát, úgy váltak el. Gubics útibatyut se készített, úgy vágott neki a kalandnak, ahogy volt. Keresztültrappolt a Lidérclápon, zsombékról zsombékra ugrált, átvágott a nádasokon, s holdkeltére már száraz földet érzett makkhéj cipőbe bújtatott talpai alatt. Vidáman, fütyörészve folytatta útját. Az éjszaka a lidércek ideje. Az emberek ilyenkor alszanak, mert félnek a sötéttől. Nyugalomban haladhat.
Északnak tartott, a Feneketlen-tó felé, ahol a Hal Királyság található. Úgy tartják ugyanis a legendák, melyeket ő is jól ismert, hogy az uszonyosok mágikus erejű koronája teljesít három kívánságot. Élt a sanda gyanúval, hogy nem kívánhat a két szép szeméért, valószínűleg kérnek majd valamit cserébe, de hátha nem lesz az olyan sok egyetlenegy kívánságért.
Hét napon és hét éjszakán keresztül ment, mendegélt, átvágott erdőkön, mezőkön, dombokon, réteken, míg végül elérkezett a Feneketlen-tóhoz. Elfogta a félelem a sötétlő víz láttán.
Ha igaz, amit tartanak – gondolta. – ennek a tónak nincs alja, s aki belepottyan, a végtelenségig süllyed lefelé, ha nem tud úszni.
Nézte a messzeségbe nyúló víztükröt, s töprengett, mitévő legyen. Egyszer csak panaszos kiáltozásra lett figyelmes.
- Segítség! Kiszáradok! Valaki mentsen meg! – hallotta. Aggódva és kíváncsian indult el a part mentén a hang irányába, s rövidesen észrevett egy ezüstös pikkelyű keszeget. Az íves testű halacska tehetetlenül csapkodott a ragacsos iszapban. Ott ragadt, s nem tudott kikecmeregni.
Gubics gyomra fájdalmasan megkordult. Két napja nem evett semmit, s a hal igazán ígéretes ebédnek tűnt. Otthon is mindenféle lápi állatokat csemegézett legszívesebben. De valahogy mégse volt szíve nyakon csípni a pórul járt állatot, hogy aztán megsüsse vagy megfőzze. Az barbárság lenne, nem tisztességes halászat. Így hát inkább fogta magát, s jó hangosan a keszegre kiáltott:
- Majd én kihúzlak a csávából!
A hal először megriadt, azt gondolta, vége az életének, a lidérc menten fölfalja, de annak barátságos mosolya meggyőzte – különben se tehetett sokat.
A kis Gubics hősiesen, erejét megfeszítve küszködött, tolta-vonta, taszigálta a keszeget, de nem volt könnyű dolga, mert a hal nagyobbra nőtt, mint ő, s jó mélyen az iszapba ragadt. De addig-addig ügyeskedett, míg végül az uszonyos hangos cuppanással kiszabadult, s a lejtős partról a vízbe pottyant. Rögtön vissza is fordult Gubicshoz.
- Fogadd mély köszönetemet, kedves kis lidérc! – hálálkodott. – Be kell valljam, nem számítottam sok jóra, mikor megláttalak, de örülök, hogy köztetek is vannak jámbor lelkek!
- Igazán nincs mit, kedves…
- Káka. A nevem Káka.
- Örvendek! Én Herdál Gubics vagyok.
- S mit csinálsz fényes nappal ilyen messze az otthonodtól, Herdál Gubics?
- Tudod, nagy az én bánatom: apró vagyok, a lidércek közt is apró. És sok társam, főképp Bőcsködik Gáncs sokat gúnyolnak emiatt. Elhatároztam hát, hogy útnak indulok, s keresek valamit, ami megnöveszt, és ne csúfoljon engem többé senki se.
- Csak nem a Hal Koronára gondoltál? – komorodott el Káka.
- Dehogynem. Pontosan arra. Miért, baj talán?
- Tudod, a koronánktól a világ minden élőlénye hármat kívánhat. Se többet, se kevesebbet. Volt idő, mikor mindenkinek megengedtük, hogy használja kedvére, ha nem rosszban sántikál, ám egyszer megpróbálták ellopni. Azóta Potyka király levitte a Hal Koronát a Feneketlen-tó mélyére, a kagylókból emelt palotájába, s nem hozza fel onnan se szép szóra, se fenyegetésre. Sajnálom, Herdál Gubics. Nem győzheti meg a királyt senki és semmi.
A lidérc elszontyolodott. Hát feleslegesen jött el idáig? Szégyenszemre vissza kell kullognia ilyen aprón?
- Azonban – folytatta Káka. – jótett helyébe jót várj: segítettél nekem, hát én is megsegítelek. Kerüld meg a Feneketlen-tavat, s menj tovább észak felé. Él arra egy garabonciás diák, messze földön híres varázsló. Ő talán meg tudja adni, amire vágysz.
Hirtelen jött bánata rögtön tovaröppent. Hát persze! Nem dől össze a világ, csak mert nem hull az ölébe a megoldás azonnal, mint az érett körte. A garabonciás diákokról ő is hallott: képesek irányítani az időjárást és meglovagolni a sárkányokat. Az emberek többsége nem kedveli őket – épp úgy, mint a lidérceket. Minden bizonnyal megtalálják majd a közös hangot.
- Köszönöm a tanácsodat, kedves Káka!
- Nem tesz semmit. Én köszönöm, hogy megmentettél!
- Nem is késlekedek tovább. Elindulok. Az Ősök vigyázzák farokcsapásaidat!
- Ahogy a te lépteidet is!
Miután elbúcsúztak, Káka eltűnt a tó sötét mélyében, Gubics pedig folytatta útját, amerre a hal javasolta. Hét napon és hét éjszakán keresztül ment, mendegélt, de nyomát se lelte a garabonciás diáknak. Azt se tudta, hogy néz ki, merre lakik pontosan. Kezdett kétségbe esni.
A hetedik nap estéjén, mikor útszélen gyűjtött gombákból álló szerény vacsoráját készült elkölteni, egy halk, esdeklő hangra lett figyelmes:
- Éhes vagyok… Fázom… Adj ennem! Hadd melegedjek meg!
A fák sötét árnyai közül jött. A kis lidérc gyanakodva kérdezett vissza:
- Ki van ott?
Egy toprongyos fiatalember lépett elő óvatosan. Fekete haja csatakos, ruhája toldozott-foltozott. Szemében reménytelenség ült, s csak úgy didergett. Gubics mégis megrettent tőle, mert a férfi egy kézzel meg bírta volna markolni őt, s azután elhajítani messzire.
- Kótyomfitty vagyok… Egy nincstelen vándor… Három napja nem ettem, s minden éjjel didergek. Kérlek, kis lidérc, segíts rajtam! Gyújts tüzet, hogy átmelegedjek! Csak egy falatot adj, hogy éhen ne vesszek!
Gubics habozott egy pillanatig. Nem bizonyult épp ügyesnek az élelemkeresésben, ő se evett sokat, mióta útnak indult, ezért állandóan kimerült volt. Ereje teljében gond nélkül gyújtott volna egy lidércfényt, hogy az adjon meleget a vándornak. De így? Kockázatosnak tűnt.
Mégse küldhetem el – gondolta. – Milyen dolog volna az? Láthatóan jobban szükséget szenved, mint én. Segítenem kell rajta.
Így hát kedvesen elmosolyodott, intett a vándornak, hogy jöjjön közelebb, s szemét lehunyva, küszködve, erőlködve lidércfényt gyújtott. A narancssárga, égő labdacs kettőjük közt lebegett, s kellemes meleget árasztott, mint egy tábortűz.
- Tessék – nyújtotta át vacsorája felét a vándornak. – A fényben megsütheted, ha úgy jobban szereted.
Kótyomfitty remegő kézzel vette el a gombákat. Szemét elöntötték a hála könnyei.
- Köszönöm… Nagyon szépen köszönöm! Nem tudom, mi lett volna velem nélküled.
- Igazán nem tesz semmit – válaszolta Gubics és rágcsálni kezdte megcsappant vacsoráját.
Evés közben beszédbe elegyedtek. Először a kis lidérc mesélte el a történetét: honnan jött és miért, mi történt a Hal Királyságnál, s kit keres most. Kótyomfitty hümmögött, majd így szólt:
- Tudod, én is elkezdtem tanulni a garabonciás diákok mesterségét, s ismerek is sokat közülük. Akiről az a keszeg beszélt, valóban itt lakott a közelben néhány éve, de jó ideje nem látták már erre. Sőt, sehol se. Mintha a föld nyelte volna el.
- Ó de kár! – szontyolodott el Gubics. – És te se tudsz segíteni?
- Sajnos nem – rázta meg a fejét Kótyomfitty. – Nem fejeztem be a tanulmányaimat, így nincs elég varázshatalmam, hogy ilyesmit véghezvigyek.
- Ó, ezer mocsári gőz és ingovány! – fakadt ki Gubics. – Hát senki se tud rajtam segíteni?
- Nos… Talán vannak, akik tudnak, de hozzájuk nem szívesen küldenélek téged.
- Kikre gondolsz?
- Az ördögökre. Nagyon erősek és különös bűbájokat ismernek, de elképzelhetetlenül gonoszok. Egy ilyen jószívű teremtés mint te, nem szabad, hogy velük üzleteljen.
A kis lidérc megborzongott. Az ördögök híre a lidércekénél is rosszabb volt. Tőlük még ők is tartottak. De ha ez az egyetlen lehetősége, muszáj kihasználnia. Nem térhet vissza dolgavégezetlenül.
- Mégis ezt kell tennem – nézett komolyan Kótyomfitty szemébe. – Muszáj nagyobbra nőnöm, vagy életem végéig gúnyolódni fognak rajtam.
- Bánom már, hogy mondtam – sóhajtott a vándor. – Vissza nem tarthatlak, látom rajtad, bárhogy akarnálak. De kérlek, légy velük óvatos! Ha túl sokat kérnek a segítségükért cserébe, inkább utasítsd vissza! Nem éri meg. Viszont úgy tartják, hogy amire az Álcán innen nincs jó megoldás, az Álcán túl akad.
- De nem veszélyes odaát? Nem tilos az átjárás?
- Nem veszélyesebb, mint az ördögök.
Gubics ezen eltöprengett, majd lefeküdt aludni. Reggel már nem találta ott Kótyomfittyet; tovább állt, s csak egy porba írt üzenetet hagyott: Az Ősök vigyázzák lépteidet, kicsi lidérc.
Elindult hát, maga se tudta, merre. Hét napon és hét éjszakán át kajtatott, s erősen morfondírozott azon, hogy az ördögöket keresse fel, vagy az Álcán túli embereket. Tépelődése közepette először meg se hallotta a keserves sírást, ami az erdő csendjét verte fel. Megtorpant, ahogy eljutott a tudatáig. Fejét ide-oda kapkodva kereste a forrását, s rövidesen meg is találta: nem messze tőle, egy bokor tövében feküdt egy pólyába csavart, rúgkapáló, vörös bőrű ördögfióka, s torkaszakadtából bömbölt.
Gubics alaposan meglepődött. Ördögöt keresett, hát most meglelte. Persze egy ilyen ifjú ördögfióka nem valószínű, hogy segíteni tud neki, de ha visszaviszi a szüleinek, azok biztosan nem lesznek hálátlanok.
Vagy azt hiszik majd, te vitted el tőlük, és vasvillával kergetnek meg – mondta egy hang a fejében. Ettől kicsit megszeppent. Miért is hinnének neki az ördögszülők? Az ő szemükben nem több egy rossz hírű, bosszantó kis lidércnél. Eszük ágában se lenne segíteni rajta. Sőt, örülhet, ha ép bőrrel megússza.
Mégse volt szíve otthagyni a kicsit. Nem számít, várhat-e cserébe bármire, ez az apróság nem tehet semmiről. Meg kell mentenie. Olyan helyre vinni, ahol biztos megtalálják a szülei, ha keresik.
Felnyalábolta az ördögfiókát és csitítgatni, ringatni kezdte, közben lázasan gondolkodott, ugyan hová vihetné. A legbölcsebbnek tűnt valami barlangot vagy üreget kiszemelni erre a célra. Azok vannak közvetlen kapcsolatban a földalatti világgal.
Nem kellett sokat talpalnia, míg talált egy mélyedést, mely a sziklafalak egyikén tátongott. Óvatosan helyezte le egy páfrány árnyékába az elszenderedett kicsit, s az erdő fái közé húzódott, hogy onnan figyelje, a továbbiakat. Kisvártatva a mélyedésből (mintha megérezte volna az ördögfióka ottlétét) felbukkant egy zord ördög, gyanakodva körülnézett, s láthatóan megkönnyebbült, mikor észrevette ébredező gyermekét. Felnyalábolta, s visszatért oda, ahonnan jött.
Gubics orrát lógatva fordult sarkon. Elszalasztotta hát az utolsó esélyét is. Most már biztos nem nő nagyra. Icipici marad élete végéig és Bőcsködik Gáncs rajta fog gúnyolódni…
Vagy mégsem? Eszébe jutottak Kótyomfitty szavai: „Amire az Álcán innen nincs jó megoldás, arra az Álcán túl van.”
Akkor hát ezt teszem – gondolta elszántan. – Átmegyek az Álcán, s onnan szerzek segítséget!
Hét napon és hét éjszakán át talpalt kitartóan, mire talált egy alkalmas helyet, egy kaput a varázsfalon. Félve lépett át rajta, nem tudta, mire számítson.
Egy ház kertjébe érkezett, egy bokor tövébe. Csodálkozva állapította meg, hogy ideát bizony nem fehérre meszelt parasztházakban vagy szürke, egyforma városi vityillókban élnek az emberek, hanem szinte palotaméretű, színes falú épületekben. És a kert… Az maga volt a csoda: zöld pázsit, pompázó virágoskert, szépséges gyümölcsfák. S az egyik fa árnyékában egy kisfiú ücsörgött. Nem lehetett több ötévesnél. Gubics felé nézett tengerzöld szemével, s észre is vette a kis lidércet. Csodálkozva pislogott, majd bátortalanul megszólalt:
- Szia kicsi ember! Te ki vagy?
- Nem ember vagyok – ingatta a fejét Gubics. – Lidérc. Bár kicsinek valóban elég kicsi.
- Azt látom.
- Hát igen… Egyébként Herdál Gubics a nevem. Téged hogy hívnak?
- Patriknak.
Egy darabig hallgattak. A kisfiú aztán föltápászkodott és közelebb totyogott Gubicshoz. Mellé telepedett, utána kérdezte meg:
- És mit keresel a kertünkben, Herdál Gubics?
- Az egy hosszú történet. De elmesélem, ha érdekel.
- Érdekel. Szeretem a hosszú történeteket.
Így Gubics elbeszélte, miért kerekedett fel otthonról, hogy mentette meg Kákát, a keszeget, hogy segített Kótyomfittyen, hogy vitte vissza az ördögfiókát szüleihez és végül hogy keveredett ide. A kisfiú tátott szájjal hallgatta.
- Hűha – szólt aztán.
- Bizony hűha – bólintott Gubics. – Te nem ismersz esetleg valakit vagy valamit, ami segít megnőnöm?
- Apukám szerint sok spenótot kell enni hozzá – mondta nagy bölcsen, majd elfintorodott. – De a spenót nem finom. Rossz ízű. Szerintem nem éri meg.
- Azért én megpróbálnám…
- Nem hiszem egyébként, hogy működik. Az óvodában tegnap ettem egy kanállal, de semmit se nőttem azóta. Biztos vicc az egész.
- Ó, de kár – szontyolodott el a kis lidérc.
- Az bizony…
Hallgattak egy sort megint. Újfent a kisfiú szólalt meg:
- Egyébként szerintem nem annyira fontos, hogy milyen magas vagy.
- Sajnos dehogynem. Csúfolnak, amiért ekkorka vagyok. De ha ugyanolyan lennék, mint ők… Akkor abbahagynák.
- Én nem akarom, hogy ugyanolyan legyél, mint ők.
- Miért nem?
- Mert akkor gonosz lennél. Csúfolódni gonosz dolog. Szerintem örülj, hogy más vagy, mint ők.
- Örüljek?
- Igen. Mert nagyon kedves vagy. És az jó. Egy kedves lidérc… Az nagyon jó. Eddig azt hallottam minden meséből, amit nagypapa mesélt, hogy a lidércek gonoszok. De te nem vagy az. Segítettél a halacskának, a vándornak és a kisördögnek. Lehet, hogy itt nem vagy nagy – húzta el tenyerét Gubics feje fölött. – de itt igen – tette a lidérc mellkasára kezét, ahol szíve dobog.
Gubics elgondolkodott. A fiú szavai jólestek neki, de nem volt benne biztos, hogy ez megoldás minden gondjára. Hisz ettől még ugyanakkora marad. Ugyanúgy gúnyolni fogják.
- De mit ér ez, ha nem látják mások, hogy itt nagy vagyok? – kérdezte kezét a kisfiú kezére téve. Ő komoly, szinte felnőttes arccal felelt:
- Akik szeretnek, mindent látnak benned.
A kis lidérc arca felragyogott.
- Azt hiszem, most már értem – mosolyodott el. – Köszönöm a segítségedet!
- Nincs mit.
- Ideje hazatérnem. Örülök, hogy megismertelek!
- Én is! Néha azért meglátogatsz?
- Hát…meglátjuk – kacsintott a kisfiúra Gubics, majd eltűnt a bokor alatt.

A kisfiú egy pillanatig még nézett utána, majd szinte feledve az egészet, eltipegett a ház felé. Herdál Gubics pedig megtette a hosszú utat hazáig, vissza a Lidérclápba. S bár valóban nem lett magasabb egy fikarcnyit se, de jóbarátai – különösen Hebrencs Pellengér – azért észrevették, valami megváltozott benne. Leginkább talán az, hogy rájött: oda kell figyelni a legkisebbekre is, mert néha nekik van a legélesebb szemük s a legokosabb gondolataik. Hisz nem a méret teszi az embert vagy a lidércet, hanem a szív.