Árulók vére

 

Árulók vére
– Vata Marothan története –

Az Ó-Hegyhátra alkonyat ereszkedett. A horizont alá bukó, mélyvörös napkorong előtt egy lovas sziluettje rajzolódott ki. Lobogó köpenye és izmos hátasa módos származásról árulkodott.

Kik közelebbről is látták, rögtön tudták, nem egyszerűen jómódú, hanem igen rangos és befolyásos előkelő az illető. Az öltözékén több helyen feltűnő ezüstlándzsára tekeredő zöld sárkány nem sok kétséget hagyott, hogy az illető mely családhoz tartozik. S aki arca éles vonalait, sötét szemét, valamint azt a jellegzetes sebhelyet a szája sarkában észrevette, arra is rájött, az utazó nem más, mint Vata Marothan, a sárkányos-lándzsás nagyurak családfője.

A férfi általában szigorú arcán most elégedett mosoly ült. Nemrég lezárt egy ügyet, mely egy ideje szálka volt a szemében. Két rossz lehetőség közül kellett választania, de ő talált egy hamadikat. Egy határozottan marothanos utat.

A békeszerződés, melyet nagyapja kötött Botthus Doranskyval, megnehezítette a terveit. Nem akart ő „élni és élni hagyni”; saját családját s becses személyét kívánta a Síklapály-Meredély Partia kormányzói székében látni. Ehhez pedig a farkasos-szekercés rotrem degáknak pusztulniuk kell. Felbérelt már számos kémet, orgyilkost, méregkeverőt, s akadt, amelyik sikerrel járt. Ám az ilyesmi nem olcsó mulatság: Sárkányverem kincstára vészesen ürült. Ő ennek ellenére folytatni szándékozta tervét, mert fejébe vette, hogy kiirtja a Doranskykat. Kölcsönöket vett fel, újabb martalócokat pénzelt le, újabb ellenségei távoztak a Másvilágra. Legjobb tudása szerint csak négyen maradtak – két esztendővel ezelőtt tucatnyian voltak. S hogy azok miért nem támadtak nekik? Mert az ostobák még mindig bíztak a békeszerződés erejében. Túlságosan tisztelik a foszlékony papírt s az illékony tintát, s az ilyenek feje kerül leghamarabb kardélre – mondta oly sokszor Vata. Szavai beigazolódni látszanak.

Ám a siker kapujában váratlan kellemetlenség adódott. Lejárt néhány igen tetemes kölcsöne, s nemfizetés esetén a pénzváltók, előkelők és kalmárok pert helyeztek kilátásba. Vatát azonban kemény fából faragták. Nem riadt meg attól, hogy adós marad, s elkobozzák tőle birtokait, várait. Az az eshetőség se izgatta, hogy családi ereklyéket kell pénzzé tennie. Látott egy harmadik lehetőséget, mely csak a gátlástalanok és merészek előtt tárulkozik fel.

Levelet írt azon hét személynek, akik sürgették a fizetést. Varjúoromba, egy kisebb Marothan-várba hívta őket, s azt mondta, rendezi minden tartozását. Azok megjelentek díszes kísérettel, ahogy szokás. Nem gyanítottak semmit – egészen addig, míg rájuk nem zárult a tanácskozó terem ajtaja.

– Őszintén sajnálom, uraim, de jelenleg nincs nálam kézzelfogható vagyon – kezdte Vata.

– Akkor hát minek hívott ide minket? – szegezte neki a kérdést egy kereskedő.

– Mert egy módon azért tudok fizetni. Adhatok maguknak valamit, ami igencsak értékes, legalábbis számomra.

– Mi volna az? Tán valami családi ereklye? – vonta fel a szemöldökét egy másik.

– Olyasmi – mosolyodott el gonoszul, s kezébe vett két falra erősített lándzsát. – Kapnak egyet-egyet Rados Marothan hírhedt szálfegyver-gyűjteményéből. Egyenesen a szívükbe.

Azzal meglendítette karját, s vendégei közé vágta az egyik lándzsát, majd küldte utána a másikat. Ketten hörögve rogytak össze, a többiek pánikba estek. Titus Rilohorknál, egy előkelőnél akadt fegyver, s Vatára rontott, ám ő kapta a következő lándzsát. A férfi tűpontosan dobott: öt vendégét szedte le így, a maradék kettő az asztal alá bújt – az egyik pénzváltó élete árán szembesültek vele, hogy Marothan-nagyúr kulcsra zárta az ajtót, nem menekülhetnek. Az udvarból hallatszó hangok folytán nem maradt kétségük afelől, hogy kíséretük se hagyja el többé Varjúormot. Az utolsó kettő vendég életéért könyörgött, ígértek pénzt, birtokot, de Vatában nem akadt könyörület.

– Minek hagyjalak életben titeket, ha holtotok után úgyis megszerezhetem mindezt? – kérdezte gonosz mosollyal, majd döfött.

– Az Ősök lesújtanak rád, figyeld meg – nyögte az egyik haldokló. – Elárultál minket, te korcs! Visszakapod egy napon, tán hamarabb, mint gondolnád!

– Talán igen, talán nem. De hogy attól te ugyanolyan halott maradsz, az teljesen biztos.

Azzal elhagyta a termet. Katonáinak meghagyta, hogy vigyék a holttesteket az erdőbe, s álcázzák rablótámadásnak az esetet. Néhai vendégei náluk lévő értékeit magához vette, továbbá pecsétgyűrűiket is gondosan eltette. Ezek segítségével akart egyezséget hamisítani, mely alapján újabb kölcsönöket kaphat a holtak vagyonából.

Ezt nevezem én megoldásnak – gondolta elégedett mosollyal, mikor lóra szállt.

***

Besötétedett, mire hazaért. Az éjjeli strázsák főhajtással üdvözölték, majd szélesre tárták előtte a kaput. A belső udvaron leszállt, átadta hátasát a lovászmesternek, majd lakosztálya felé vette az irányt. Útközben fürdővízért és vacsoráért szalasztotta az egyik cselédet.

Szobájába érve meglepetten konstatálta, hogy nincs egyedül. Fia állt ott, az ablakon nézett kifelé. Láthatóan rá várt.

– Nandor, hogyhogy nem egy cselédlány társaságában töltöd idődet az ágyadban? – kérdezte Vata, finom élccel illetvén elsőszülöttje híresen kéjsóvár természetét. A fiú arca megfeszült, de nem vette fel a kesztyűt. Kimérten felelt:

– Beszélnünk kell, apám, fontos ügyben.

– Tudom, mit akarsz – intette le Vata, s vetkőzni kezdett. – A pénz miatt aggódsz. Megnyugtatlak, sikerrel jártam ma, oly fényes sikerrel, amit el se tudsz képzelni…

– Akármivel beszélted is rá az uzsorásokat a haladékra, a kincstárunk nem telik meg tőle! – csattant fel Nandor. – Nem lesz miből fizetned, s ha ez így marad, elveszítjük mindenünket!

– Nyugodj meg! Nem azt mondtam, hogy fényes sikert arattam? Pénzt szereztem, rengeteg pénzt. S ezt a kölcsönt legfeljebb a Másvilágon kell visszafizetnem.

– Ezt hogy érted?

– Igen előnyös megállapodást kötöttem mindegyikükkel. Legalábbis a világ így tudja majd. Azt nem kell sejteniük, hogy valójában nem rablók végeztek velük, s pecsétgyűrűiket majd magam mártom viaszba holnap reggel.

– Mit tettél? – szisszent fel Nandor. – Te képes voltál…?

Kopogtattak, Vata csendre intette fiát. Szolgák érkeztek, a nagyúr forróvizes dézsájával s vacsorájával. Az biccentéssel megköszönte, majd levetette maradék ruháját, töltött magának egy kupa bort, s elmerült a dézsában. Mikor az várnép távozott, akkor szólalt csak meg:

– Azt kérded, mit tettem? Felvirágoztatom a családunkat. Ami pénzt így szerzünk, abból a megmaradt Doranskykkal is leszámolunk rövid időn belül, s utána kérvényezem a Tanácsnál, hogy a mi legyünk a partia új, örökletes kormányzói. Gazdagabbak és befolyásosabbak leszünk, mint valaha. S átkozott ellenségeink feje végleg a porba hull.

– Esztelen gyűlölet és hagymázas álmok rabja vagy – ingatta a fejét Nandor. – Mindenedet feláldoznád, hogy bukni lásd a Doranskykat? Mit tettek, hogy ennyire a vérükre vágysz?

– Nem figyeltél eléggé, mikor meséltem. Ősi történet, melyet nemzedékről nemzedékre továbbadunk, hogy tudja minden Marothan, a Doranskyk olyat tettek egyszer, amihez képest a mai lépésem semmi…

– Szóbeszéd! Senki se tudja, mi történt pontosan, a krónikák ellentmondásosak. Téged egyszerűen a hatlomvágy fűt.

– Te nem vágysz tán hatalomra?

– Dehogynem. Magam is szívesen ülnék kormányzói székbe egy napon. De nem azt kockáztatva, hogy közben elharácsolom nemzedékek összegyűjtött kincseit! Tegyük fel, sikerül végrehajtani a terved. Megszerzed a pénzt, nem derül ki a gaztetted, s martalócokat küldesz Sirokvárba. Ha az eddigi arányokat nézzük, talán két farkasos-szekercéssel ha végeznek, már sikerként könyvelhetjük el. S aztán mi lesz? Újabb kölcsönt veszel fel, újabb kalmárokat mészárolsz le egészen addig, míg az utolsó Doransky a lábad előtt nem hever?

– Igen. Pontosan ezt fogom tenni. S egy nap nagyon hálás leszel nekem – mondta Vata, s nagyot kortyolt a borból.

– Sajnálom, apám, de nem osztom a derűlátásodat. Szerintem ez az őrültség rövid úton a családunk elszegényedését okozza. Ezt pedig nem hagyhatom.

Vata válaszra nyitotta a száját, de hang már nem jött ki torkán. Fia, aki beszélgetésük közben egyre közelebb jött hozzá, gyors mozdulattal kést szúrt a nyakába. A Marothan-családfő felhördült, s vért köhögött. A hideg acél csípte, égette, látása gyorsan homályosult.

– Bocsásd meg árulásomat, apám – hallotta Nandor suttogását. – De te fordultál a család ellen. S a közösség érdeke mindig előrébb való az egyénénél.

A végét már alig fogta fel; a boroskupa kiesett kezéből, s arccal előre a dézsába dőlt. Mielőtt végleg elfeketedett előtte a világ, arra gondolt, amit egyik áldozata mondott neki. Lám, jóslata beteljesült – gondolta. Mert a fiam se különb nálam vagy más Marothanoknál. Árulók vére csörgedez bennünk, s előbb-utóbb kiütközik rajtunk.

Mire ez végigfutott fején, lelke a Másvilág felé indult.