Tolvajok éjszakája

 

Tolvajok éjszakája
– Egy történet a Hal Királyságból –

Három alak toporgott a Feneketlen-tó partján. A fogyó hold elé kúszó fellegek árnyékot vetettek vonásaikra, sejteni se lehetett, kik ők.

Megrezdült a part menti nádas. A három alak egyemberként fordult oda. Halványan derengő, zöldes fényben irizáló nőalak bontakozott ki a növényzetből.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam az urakat – kuncogott halkan. Az egyik alak leintette.

– Üsse kavics. Elhozta? Magánál van?

– Lassan a testtel – kacagott a nő. – Előbb kérem a fizetségemet. Az alku az alku, így egyeztünk meg.

– Duhaj, Ocsú! Adjátok meg a tavitündérnek, ami őt illeti – intett társainak a szószóló. A másik kettő. erszényéért nyúlt, és csillogó aranytallérokat számoltak ki tenyerükbe, összesen tizenhatot. A tündér elégedetten duruzsolt.

– És egyesek azt hiszik, csak a földönjárókat boldogítja a pénz… Az arany érték mindenütt. A legértékállóbb kincs közvetlenül a határozatlan tartalmú ígéretek után.

– Örvendek, hogy elégedett. Most esetleg…?

– Persze, Árnyék, persze. Íme, a tüdőfű – nyújtott át egy köteg növényt a férfiaknak. – Ennek segítségével két fertályórán át képesek lesztek a víz alatt lélegezni. Ügyeljetek rá, hogy ki ne fussatok az időből! És vigyázzatok Potyka király őrségével.

– Mi… miért? – hökkent meg Duhaj, mire a tündér újra felkacagott.

– Ugyan… Mi másért akarna három jól ismert tolvaj tüdőfüvet, minthogy a Hal Koronát szerezze meg a Feneketlen-tó mélyéről? Ne nézzenek ostobának.

Árnyék felkacagott.

– Megfogott, tündér. Valóban a Koronára áhítozunk. Talán zavarja kegyedet?

– Az alku az alku – vont vállat a tündér. – Maguk megfizettek, hogy szedjek Szent Iván éjjelén nőtt tüdőfüvet, és egyikünk se törődik azzal, ki mire használja, amit szerzett. Csupán intettem magukat.

– Igazán kedves – mosolygott hidegen a tolvajok vezére, majd elvette a tüdőfüvet a tündértől, és szétosztotta társai között. A nőalak közben eltűnt a habok közt, mintha ott se lett volna.

– Főnök – kérdezte Ocsú a növénycsokrot méregetve. – Biztosan jó ötlet ez? A Hal Király mindenkinek megengedi, hogy kívánhasson a koronától, ha az, amit akar, nem ellenkezik a halak törvényeivel. Annyi pénzt szerezhetnénk, ami az unokáinknak is elég lenne. Mi értelme akkor az életünk kockáztatásával lemerülni és elragadni tőlük?

– Nem látsz tovább az orrodnál, barátom – somolygott Árnyék. – Ha csupán a kívánságok érdekelnének, eszembe se jutna a halált kísértenem. Itt többről van szó csengő aranyaknál. Hatalomról és kimeríthetetlen jólétről. Gondolj bele, ha nálunk a Hal Korona, hozzánk kell folyamodnia mindenkinek, aki kívánni akar. És azt kérhetünk cserébe, amit akarunk. Nem csak anyagiakat. Címet, rangot, akár az Élet Vizét… Ezzel a tárggyal Mistaria uraivá válhatunk, királyokká! És könnyű belátni, ezt a kívánságot a felséges uszonyos sose teljesítené, egyetértesz?

– Nos, igen – biccentett Ocsú. – Csak abban nem vagyok biztos, akarok-e annyira király lenni, hogy vásárra vigyem a bőrömet.

– Mindenki király akar lenni, legfeljebb maga se tud róla. A világon hatalommal és ranggal lehet a legtöbbre menni. Aki ezeket bírja, elérhet mindent, amit akar.

– S gondolj bele – csapott Ocsú vállára Duhaj –, a kockázat nem is olyan nagy. Ez a hókuszpókusz növény megvéd minket a vízbe fúlástól, egy rakás buta hal pedig mit árthat? Nem tudnak mást, csak tátogni és úszni. Ha nem lenne mind bamba jószág, sose ennénk pontylevest, nemde?

Ocsú morgott valamit válaszul és szájába tömte a tüdőfüvet. Fintorogva rágta össze.

– Olyan, mint valami fonnyadt káposzta – jegyezte meg.

– A jólét édes íze előtt mélyet kell kortyolni a küzdelmek keserű kelyhéből – okoskodott Árnyék, és ő is megette a maga adagját. Duhaj szintén követte társai pldáját.

– Most pedig igyekezzünk – szólt újra a vezér. – Az időnk véges, a tó pedig mély.

Ágyékkötőre vetkőzve gázoltak bele a tóba. Vize hűvös volt, de nem zsibbasztóan hideg. Gyorsan mélyült, tíz-húsz lépés után úszniuk kellett.

– A bagolykarmok ugye megvannak? – kérdezte Árnyék, mikor eléggé bent jártak már a merüléshez. Társai feltartották csuklóikat. – Kiváló. Remélem, a víz alatt is úgy működnek, mint a szárazföldön.

Jelt adott, és a víz alá buktak. Erős karcsapásokkal küzdötték magukat mélyebbre és mélyebbre. Egy darabig egyikük se merte kinyitni a száját, tudatuk küzdött a légzés ellen, de mikor nem bírták tovább égő tüdejükben a fájdalmat, mohón szívták be a vizet. Ám nem kezdtek el fulladozni. Hiába volt folyékony, ugyanúgy lélegezték be, mint a levegőt. Duhaj hangtalanul fel is kacagott örömében.

A bagolykarom is működött: a sötét, kavargó víztömegben is éppoly jól láttak, mint nappal a földön. Szemük előtt feltűnt a hínáros, az iszapos tómeder, mely folyamatosan lejtett, mélyült, majd rövid idő elteltével elébük tárult Potyka király kagylókból emelt vára.

Árnyék megállásra intette embereit. Ha igaz a fáma, a koronát a kastély közelében, a vízinövények erdejében őrzik, onnan viszik fel minden nap a partközelbe, hogy kívánjon, aki akar. Vagyis a keresett kincs alattuk rejlik valahol.

Szétváltak. Egymástól hat-nyolc lépés távolságra úsztak be a ringatózó hínárok közé, és árgus szemmel keresték a Hal Koronát. Nem látták nyomát egyelőre, és szerencséjükre halaknak sem. Lehet, hogy ártalmatlanoknak tartották őket, de a tolvajlást meghiúsíthatják úgy is, ha nem veszedelmesek.

Duhaj tekintete megakadt valami csillogón. Kitisztulhatott az ég, és több holdfény törhetett utat magának, így vehette észre a félig iszapba temetett tárgyat. Gyorsabban kezdett úszni. Mikor elég közel ért, kinyújtotta érte karját, és kezébe vette. Elvigyorodott. Az a valami egy kagylóhéjból faragott, gyöngyökkel díszített hétágú korona volt.

Irányt váltott, hogy mihamarabb társaihoz érjen a kinccsel. Fél kézzel tempózva lassabban haladt, és a hínárok is többször vágtak arcába. Ezek az apró bosszúságok azonban nem zavarták. Biztos jövőjét hordja magánál.

A következő lábtempónál érezte, hogy nem mozdul előre. Valami a bokájára tekeredett. Hátrafordult. Belegabalyodott egy hínárba. Ágyékkötőjéből elővette kését, hogy elmetsze a növényt.

A következő pillanatban éles fájdalom robbant mindkét kezébe. Némán ordított fel. Döbbenten látta, hogy két megtermett csuka mart belé. Nem tudta, honnan kerültek elő, és cselekedni, gondolkodni se maradt ideje. A halak éles fogai mélyen húsába vájtak, ujjai önkéntelenül is elernyedtek. Kése és a korona lassan kezdett az iszap felé süllyedni.

Újabb csuka bukkant elő a semmiből, ez Duhaj nyakát vette célba. Egy gyors harapással felnyitotta az ütőerét, majd úgy tűnt el a másik kettővel együtt, mintha ott se lett volna. A fájdalomtól vergődő tolvaj némán vérzett el a hideg vízben.

***

Kicsivel odébb Ocsú egyre jobban bánta, hogy belement ebbe a kalandba. Nem látott semmiféle koronát. Ellenben a víz hideg volt, a hínárok nyálkásak, a gyomra pedig üres. Erősen fontolgatta, hogy itt hagyja társait, és kereket old.

Ha kicsit hamarabb jut eszébe, talán megmenekülhet. Ekkor azonban már késő volt: ezüstös nyílként süvített felé a tátott szájú csuka és az oldalába mart. Rövidesen két másik követte, ezek Ocsú karját és lábát vették célba. Harptak, elúsztak, visszatértek és újra haraptak. A tolvaj sikolyait senki és semmi nem hallotta. Lassan gyengült, ereje fogyott. Mire a három hal eltűnt, holt súlyként lebegett a hínárosban.

***

Árnyék profi tolvaj hírében állt. A leggazdagabb előkelőket és kereskedőket kopasztotta meg. Jól őrzött pénzváltók és bankok kincstárait fosztotta ki. Úgy beszélték, ő felelős Laurezius tanácsnok ékköves gyűrűjének eltűnéséért is. A fejére kitűzött vérdíj magasabb volt, mint bárki másé, mégse kapták el soha.

Azonban az ilyen kiválóságok is csak emberek, és szükségképpen hibázhatnak.

Árnyék esetében e végzetes baklövést az idézte elő, hogy túlzottan bízott önmagában, terve sikerében és a halak ostobaságában. Nem figyelt kellőképp környezetére, szeme előtt a hatalom és gazdagság lebegett, amit elérhet a koronával. Talán így nem tűnt fel neki, hogy nem hallja társai karcsapásait, nem látja meg-megrezdülő alakjukat a vízinövények erdejében. Ezért nem sejtette meg a közelgő veszélyt. Emiatt nem látta meg a csukákat, csak mikor azok hasába martak.

Az éles ragadozófogak felhasítottak bőrt és húst. Mély, halálos sebet ejtettek, s mire Árnyékot visszarántotta álmodozásából a fájdalom, már el is tűntek a hínárosban. Egyikük maradt csak hátra, s halk, bugyborékoló hangon mondta:

– Potyka király üdvözletét küldi, tolvaj!

Percek múlva Árnyék is befejezte földi pályafutását.

***

Kicsivel odébb, a kagylóból emelt vára mélyén Potyka király iszapágyában bóbiskolt. Álmából ragadozóhalakból álló testőrségének kapitánya riasztotta fel.

– Mi történt, Vénfog? – kérdezte álmosan.

– Három tolvajra bukkantunk – mondta a csuka. – A Koronát akarták ellopni. Amint megbizonyosodtunk ebbéli szándékukról, végeztünk velük. A Hal Korona immár biztonságban van.

– Nem, nincs – komorodott el a király. – Szép munkát végeztetek, ez tény. Hálás vagyok. De mi lesz legközelebb? És azután? Úgy tűnik, a szárazföld népei semmibe veszik jóindulatomat. Megengedtem nekik koronánk használatát, egyedül az állatkirályok közül, s ez a hála… Többet senki kívánságát nem teljesítjük. Holnap azonmód közöljük a szárazföldiekkel. A Korona ezentúl a kastélyomban lesz. És aki bejelentés nélkül akár csak a közelébe jön, az osztozzék a tolvajok sorsában.

– Ahogy parancsolod, felség – felelte a kapitány, és elúszott.

Potyka király visszafeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Bántotta az eset. Az emberiség árulása. Bízott bennük, jószándékkal fordult feléjük, de uszonyába martak. Nem is: uszonyát kínálta, s ők egyben nyelték volna le. Ha lett volna keze, bizonyost ökölbe szorítja. Ennek híján vad tátogásba fojtotta haragját és csalódottságát.