A kereskedő különös éjszakája

 

A kereskedő különös éjszakája

– Philemon Wertener története –

Hűvös, metsző szél süvített végig a tájon, fel-felkapta a frissen hullt porhavat, táncoltatta a pelyheket a levegőben, mintha apró tündérek volnának. Az eget ónszürke, testes fellegek sötétítették el, a napnak akkor se sok esélye lett volna átsütni rajtuk, ha nem hanyatlott volna már a látóhatár alá. Kemény, fogcsikorgató téli éjszaka ígéretét hordozta a természet.

Philemon Wertener összébb húzta prémsubáját. Becses portékával megpakolt szekér ide vagy oda, kezdte bánni, hogy nem hallgatott a szántóvetőre, aki azt tanácsolta, ne vágjon már neki a Meredély-hegységnek, korán esteledik, az utak veszélyesek ilyenkor. A farkasoktól nem annyira tartott, az út, amelyet kinézett magának, megkerülte az ordasok királyságát, bízott benne, ennek fényében nem támadnak rá. A csontig hatoló hideg és a hóvihar eshetősége annál inkább aggasztotta.

Meregette nagyon a szemét, látszik-e nyoma emberi tevékenységnek, az alkony és a fellegek azonban jelentősen csökkentették a látótávot. Falu, város fényei se törték meg az egyre hízó feketeséget. A vándorkereskedő egyre jobban elkomorodott. Időt remélt megtakarítani, de olybá tűnt, amit a réven nyert, elbukja a vámon. Talán eléri Sirokvárat még ma, de hogy csontig átfagy, talán meg is fázik, az holtbiztos.

Egy pillanatra mintha apró fénypontot látott volna megcsillanni nem is olyan távol, az út szélén. Ahhoz apró volt, hogy ház vagy tűzrakás legyen, lámpásnak vélte inkább. Apró remény volt, a semminél viszont több.

– Ki jár ott? – kiáltotta el magát. A fénypont meglibbent. Nagy nehezen kivette egy hatalmas ember sziluettjét. Az illető visszakiáltott:

– Egy megfáradt mesterember, ki hazafelé tart. Hát ki megszólított, kicsoda?

– Egy vándorkereskedő, aki alábecsülte a téli éjszakát – felelt Philemon. Lassan egyre közelebb ért a férfihoz. Fékezte lovait, megállt, mikor beérte. Az illető valóban nagydarab volt, magasabb, mint bárki, akit eddig látott. Sok réteg bundába és köpönyegbe burkolódzott, vállán megpakolt táskát vetett át, kezében lámpás, melyben lidércfényre emlékeztető pilács izzott. Különös ember volt, nyílt és barátságos arca azonban eloszlatta a kereskedő azon kételyeit, hogy esetleg útonálló volna.

– Nem veszélyes egyedül talpalni ilyenkor? – kérdezte az égimeszelőt. Az felkacagott.

– Ezt magam is kérdezhetném az úrtól.

– Jogos – mosolyodott el Philemon. – Egyet mondok, kettő lesz belőle: pattanjon mellém a bakra, elviszem hazáig, úgy látom, egyfelé megyünk. Ilyen kutya időben ne bóklásszon magában. Cserébe annyit kérek csupán, mondjon majd egy jó fogadót, ahol meghúzhatom magam éjszakára! Sirokvárba lenne utam, egy Doransky-mennyegzőre szállítok kelméket, fűszereket, hasonlókat, s bíztam benne, még ma eljutok oda, de abból már nem lesz vasszeg se. Pedig nem szokásom ám késlekedni, csak tudja ez a… Jaj, elnézést, locsogok össze-vissza! Nyugatföldi ártalom – kuncogott. A nagydarab férfi legyintett.

– Oda se neki! Szeretem hallgatni mások történeteit. Hanem amit mond, az roppant kedves. Köszönettel fogadom, bár megjegyzem, az otthonomba kétlem, hogy el tudna vinni. Mélyen az erdőben áll a kunyhóm, szekérnek való út nem megy arra.

– Erdőkerülő tán? – lepődött meg Philemon.

– Olyasmi. Nemrég költöztem csak oda, barátságosabb, biztonságosabb környék, mint ahol eddig éltem. Viszont ha Sirokvárnak tart, arra ismerek egy huszárvágást. Mit szólna, ha rögvest oda vezetném? Jó barátja vagyok Victorus Doranskynak, kölyökkora óta ismerem. Megszállunk ott mind a ketten, s napvilágnál már magam is bátrabban vágok neki a hazaútnak.

– Szívélyessége lekötelez! – emelte kezét kucsmájához a kereskedő. – Ám ezesetben engedje meg, hogy bemutatkozzam! Elvégre útitársak leszünk, nem holmi idegenek többé. Philemon Wertener vagyok, vándorkereskedő!

– Jómagam pedig Lazlo Thorkays, de a legtöbben Ezermester néven ismernek.

– Örvendek a szerencsének, Ezermester!

A termetes férfi felkapaszkodott a bakra, Philemon pedig a lovak közé csapott. Nekiindultak.

– Miként kapta ezt a becenevet? – érdeklődött kisvártatva Philemon.

– Tudja, sok mesterséget kitanultam. Kovácsolást, építészetet, fafaragást… Minden, amihez ért az ember, hozzáad egy darabot. És annál kevésbé szorul másokra.

– Milyen igaz! Magam is sokszor tapasztalom, jó volna, ha értenék a bütyköléshez, hisz megesik, hogy tengelyem törik, elkorhad a fa. Jó dolog az önállóság.

– Családja van? – firtatta az Ezermester.

– Három éve nősültem – felelte sugárzó arccal. – Az egyik nyugatföldi város elöljárójának lányát vettem el. Pár hónapja született fiunk, Regoltnak hívják. Csodaszép gyerek.

– Gratulálok hozzá! Én ugyan egyedül élek, de jó emlékeket őrzök a családomról. Minden gyermeknek kijár ez.

– Egyetértek. Az utak kezdete sokat számít abban, merre-hogyan kanyarog majd.

Rövid időre félbeszakadt a beszélgetés, míg az Ezermester az útirányt magyarázta Philemonnak. A vándorkereskedő ráfordult az útitársa által mutatott, fagyos szekérnyomra. Kicsit dobálta őket, ezért lassabb tempóra fogta a lovakat.

– Inkább érkezzünk későn, mint tönkrement szekerünket hátrahagyva – szabadkozott.

– Ugyan. Az elővigyázatosság bölcsességet sugall. Tiszteletreméltó tulajdonság.

– Maga igazán figyelmes ember. Lefogadom, sok jóbarátja van.

– Akadtak – merengett el az Ezermester. – Sajnos a legtöbben már nincsenek köztünk.

– Legyen nekik könnyű a föld.

– Köszönöm. A hosszú élet átka, hogy sokak temetésén kell ott állnia az embernek.

Philemon meglepődött.

– Meg ne haragudjon, de negyven-ötven évesnél egy nappal se néz ki többnek, nem mondanám öregembernek. Hány éves?

– Meglepődne, ha elárulnám.

– Vándorkereskedő vagyok, barátom. Láttam Mistaria ezernyi furcsaságát, hisz bebarangoltam az Óperenciás-tengertől az Elhagyatott Erdőig. Nem tud olyat mondani, ami meglepne.

– Nehogy szaván fogjam – kacsintott az Ezermester. – Kapaszkodjon hát meg: nagyjából négyszázötven esztendőt tudok magam mögött.

Philemon nagyot csuklott.

– Jól értettem? Olyan vén, mint a tanácselnök?

– Annyira azért nem – kacagott fel útitársa. – Ő legalább ezeréves. De a módszerünk úgy vélem, hasonló: ő is ihatott az Élet Vizéből, ahogy magam tettem jó négyszáz évvel ezelőtt. Azóta egy percet se öregszem.

– Bámulatos – álmélkodott Philemon. – Maga akkor élő krónikáskönyv! Látott mindent, ami nekem történelem.

– Úgy van. Ám ez sajnos nem egészen és teljességében öröm. Átok és teher is, súlya, mint az ólom. Láttam, így tudok dolgokat, amik… felelősséget raknak rám.

– Hiszi vagy sem, nem lep meg. Jómagam tizedannyit éltem nagyjából, mint kend, de ennyi esztendő is elég ahhoz, hogy találkozzam olyasmikkel, amikről… hogy úgy mondjam, nem beszélnék bárkivel. És ahogy mondja, az ilyen tudásnak súlya van. Aki nem érzi, annak az erényességét erősen megkérdőjelezhetőnek tartom.

– Lám, hasonlóan gondolkozunk egyes kérdésekben – mosolyodott el az Ezermester, majd ismét rövid iránymutatást adott.

– Muszáj feltennem egy kérdést – szólalt meg nem sokkal később Philemon. – Annyi ideje él, annyi mindent látott… Érezte valaha úgy, hogy mindaz, amit a világról gondolt, ami elvileg tévedhetetlen tudás, valamiképp nem áll össze egésszé? Hogy valami hiányzik a kirakósjátékból?

– Konkrét dologra gondol?

– Inkább konkrét személyekre. Nevezetesen a Tanácsra. Van, aki szereti, mások megvetik őket, de nem ilyen jellegű vitát kívánok most nyitni. Mióta létezik ez a formáció? A blunobilicusok érkezésétől kezdve. És azóta töretlenül ők vezetik az Avilágot, akárha örökéletű királyok lennének, a Kistanácsok meg csak… kellék, díszlet. Túl hosszú uralom. És megbocsássa, de nekem ez nem megy le a torkomon. Megérkeznek, s azóta, immáron négy-ötszáz éve töretlenül uralkodnak. Az az érzésem, történt akkortájt valami, amiről nem tudunk. A titkolódzás pedig meglátásom szerint turpisságot takar, főleg, ha ilyen hatalmas személyek teszik… Egek, micsoda különös éjszaka! Egy előkelő otthonába tartok egy párszáz éves férfival az oldalamon, és ármánykodó tanácstagokról diskurálunk. Kezdi elvinni az eszem az álmosság, azt hiszem.

– Egyáltalán nem – felelte komorabb hangon az Ezermester, mint korábban. – Pont, hogy nagyon tisztán látja a dolgokat. Mert tudja meg, én éltem akkoriban, amikor a blunobilicusok érkeztek. Láttam, mi esett mi után akkoriban. És nem emlékszem mindenre tisztán. Ködösek egyes részek. Ez pedig gyanúra ad okot.

– Amiről most szó esik, azért akasztottak már embert, nem? – kérdezte Philemon. Az ő hangjából is odalett a vidámság.

– Meg tőrrel is sokakra sújthattak le a sötétben. Bennem azonban megbízhat, az Ősökre esküszöm! És mivel az az érzésem, maga egyenes, elmés ember, Pihlemon, beavatom abba, amivel tisztában vagyok én, s még egynéhány ember. Mindez szigorú titok, de nem miattunk, a Tanács miatt. És célunk nem egyéb, mint kideríteni az igazságot, s azt Mistaria elé tárni. Veszélyes ösvény, de segíthet rajta járva másokon. Mit mond, barátom?

– Avasson be – felelte hezitálás nélkül a kereskedő. – Örömmel csatlakozok magához.

Az Ezermester mesélni kezdett. Mire Sirokvárhoz értek, Philemon Wertener egészen kipirult, s nem csupán a metsző, Álom havi széltől.