Csokor

 

Csokor

Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá;

a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá,

mielőtt kocogni kezd;

galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt;

éjjel a csillagok andalogva sétálnak,

vissza-visszanéznek – valakire várnak…

Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább?

Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább.

A sarokban gyertya pislákol szerényen,

egy plusz teríték az asztalon, mellettem,

a tükrön elmaszatolódott ujjnyom…

Hogy vagyok? Még nem tudom.

Néhány hírnek idő kell, hogy érjen

az ember lelkében,

míg fel tudja fogni a felfoghatatlant:

téged takar be nemsokára e hant.

Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött,

s a csendes távozás hangtalan léptei mögött

nem maradt, csak üresség.

Megtölteni semmi se lenne elég.

Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál,

bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál,

bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád,

bárcsak ezt a verset is elolvashatnád,

bárcsak… bárcsak… bárcsak…

Kik lehetetlent kérnek, egy életen át várnak.

Azt hiszem, megbeszéltünk mindent, amit akartunk,

nem maradt elkésett tettünk vagy szavunk,

és mindig békével jutsz majd eszembe

– ez több, mint mi vár a legtöbb emberre.

A meddő könyörgést abbahagyom hát.

arcod helyett megsimítom a koszorús fejfát,

a virágok mellé rímekből kötött csokrot rakok,

majd lassan, emlékezve tovább ballagok.

2025. 08. 22.