Tedd, amit kell!

 

Tedd, amit kell!
– Egy történet a Sas Királyságból –

Nagra, az ifjú békászó sas némán állt őrhelyén. Pár hete fejeződött be kiképzése, immár a királyi testőrség tagja volt – a legfiatalabb a Sas Királyság történetében. Épp ezért akart tökéletes teljesítményt nyújtani, hogy bebizonyítsa, zsenge kora ellenére ér annyit, mint tapasztalt, öreg társai.

Mióta a tojásból kibújt, arra készült, hogy az őrség tagja lehessen. Együtt akart szárnyalni a Sascsúcs legbüszkébb és legerősebb, mindenki által megbecsült lakóival. Fittyet hányt azok okoskodására, akik azt hajtogatták, ez a hivatás felesleges, hisz Chrysetos király mindent lát széles e világon a mágikus Sas Korona segítségével – minek őrszem neki? Nagra erre mindig azt felelte, hogy az uralkodónak más dolga is akad, mint a koronával fürkészni a messzi határt. Az őrség megkönnyíti a dolgát, s távol tartja az esetleges betolakodókat.

Mondjuk aki ide feljut, azt nem állítja meg pár éles csőr és karom – gondolta Nagra. Királyságuk a meredek és magas Sascsúcs tetjén terült el, ahova még szárnyon se könnyű feljutni.

– Hé, pajtás! – törte meg a csendet egy éles hang. Egyik társa volt az, Achylum, egy parlagi sas. – Gyere a trónterembe! Őfelsége beszélni óhajt velünk.

– Azonnal – felelt Nagra, s agya már azon járt, mit akarhat tőlük a király. Nagyon ritkán hívatta maga elé az őrséget. Komoly ügyről lehetett szó.

A trónterem igen zsúfoltnak hatott: az őrség mind a huszonöt tagja a trónszék előtt állt, melyben fejét felszegve, büszkén csillogó szemmel ült a Syperbus-házbeli Chrysetos király. A fenséges szirti sas végignézett az egybegyűlteken, majd szólásra nyitotta csőrét:

– Őrségem! Súlyos helyzet állt elő, melynek megoldását nem bízhatom másra, csak rátok. Mikor ma reggel végigpásztáztam Mistariát a koronám segítségével, döbbenetes dolgot láttam keleten. Fekete tócsában szénszínű makkot, amit egy mókus meg akart enni. Ám le se nyelte, görcsök közt a különös kulimászba hullt, s az átfestette a bundáját éjszínűre. Megkérdeztem bölcs tanácsosaimat, s mind úgy vélik, ez sötét mágia, mely állatokat fertőz meg. Néhányuk egyenesen azt állítja, hogy egy sárkány erejének forrását láttam… Erre ugyan kicsi az esély, de nem kizárt. Egy szónak is száz a vége: azt a mókust meg kell szabadítani szenvedéseitől, s gondoskodni arról, hogy a fekete folyadék többé ne béníthasson meg egy állatot se. Nem avatkoznék bele az ügybe, ha nem félteném az ég szárnyaló vadászait. Ők mind a pártfogásom alá tartoznak, s a védelmemet élvezik. Ezért hét önként jelentkezőt kérek, akik elrepülnek a Meredély-hegységtől északra fekvő erdőségbe, s megteszik, amit kell.

A sasok éles vijjogással jelezték, mind vállalnák. A király sorsvetéshez folyamodott: csontdarabokra vésette az őrök nevét, s főudvarnoka kihúzott hetet a kupacból. Achylum és Nagra is köztük voltak. Az ifjú békászó sas szeme csillogott a tettvágytól. Itt az esély, hogy bizonyítsak – gondolta. Az se aggasztotta, hogy ha valóban sárkánnyal kell szembeszállniuk. Mi egy túlméretezett gyík a fenséges sasokhoz képest? Elbánnk ők az ördögök öreganyjával is.

***

Hosszú, kétnapos út vezetett a király által említett helyre. Talán elérhették volna hamarabb, ám nem akarták kifárasztani magukat – az végzetes következményekhez vezethet.

– Hamarosan megérkezünk! – szólt a vezetőjük, egy idősebb halászsas, Pandion. – Tartsátok nyitva a szemeteket! Nem tudjuk, veszélyes-e, amit ott találunk.

Alakzatba fejlődtek, s körözni kezdtek. Óvatosan kellett manőverezniük, mert igen közel jártak a Galamb Királysághoz, s bár apró rokonaik rendkívül békeszeretőek voltak, a határaikat őrző szelletek kevésbé – ha e levegőszellemek szélvihart támasztanak, sas legyen a talpán, aki szárnyon marad.

Nagra erősen fürkészte a talajt. Tócsának vagy fekete mókusnak nem látta nyomát. A lombok elfedték a talajt, itt-ott mutatkozott csak tisztás. Azokon pedig semmi különös nem látszott: virágok, lepkék, egy róka…

Várjunk csak! – szűkült össze az ifjú sas szeme. Valami nem stimmelt a rókával. Erősen bicegett, mintha beteg lenne, s a bundája szokatlan árnyalatúnak tetszett. Egész sötét volt, majdhogynem fekete…

– Pandion kapitány! – kiáltotta. – Alattunk az egyik tisztáson fekete rókát látok. Előfordulhat, hogy azt is elérte a varázslat?

– Bűbájossághoz nem értek, fiam, ám ilyen ravaszdit nem láttam hosszú életem alatt. Te és Achylum szálljatok alá, nézzétek meg közelebbről, s ha szükséges, tegyétek meg, amit kell!

A két sas bólintott, és zuhanórepülésben alászálltak. A róka úgy tűnt, nem veszi észre őket, vagy túl gyenge a meneküléshez, mert alig mozdult. Ez tovább erősítette Nagra gyanúját, hogy valami nincs rendben.

– Elkapom – szólt Achylum. – Ha ezt kerestük, probléma megoldva, ha nem, lesz vacsoránk.

– Tégy úgy – hagyta rá Nagra, s fékezte sebességét, majd puhán landolt az egyik ágon. Épp látta még, ahogy őrtársa karmai szigonyként mélyednek a rókába, eltörve annak gerincét. A fekete állat egyet nyögött, s nem mozdult többé. Achylum diadalittasan verdesett szárnyával.

– Ez már nem szenved tovább – mondta.

– Szép ejtés volt, de menj el a közeléből! – szólt Nagra. – Nem tudhatjuk, milyen bűbáj ül rajta, veszélyeztethet téged…

– Egy dög? Ne nevettess! Ez a légynek se árt már. S ami azt illeti, igencsak megéheztem, szóval hadd csipegessek pár falatot.

– És ha mérgezett?

– Van nálunk orvosság, s rontás elleni rovátkolt pálca. Nem eshet bajom.

Azzal a róka húsába csípett. Nagy darabot szakított, s jóízűen lenyelte. Ám egy pillanat se telt el, Achylum szeme fennakadt, teste görcsbe rándult. Torkából hörgéssel vegyes vijjogás tört fel, s kiterült a földön. A holtnak hitt róka pedig megrázkódott, négy lábra állt, majd fekete füstté omlott és az beszivárgott a megbénult sas szélesre tátott csőrén át a testébe. Achylum tollai feketére színeződtek.

Nagra elborzadva nézte az eseményeket. Megbénította az iszonyat. Miféle gonosz, sötét varázslat lehet ez? Mi bánhat el ilyen könnyen egy büszke sassal? S mit tegyen ő?

„Tedd, amit kell!” – visszhangzott benne Pandion utasítása. Könnyűnek tűnt engedelmeskedni addig, míg egy ismeretlen rókát kellett a Másvilágra küldeni. De egy bajtársát és barátját? Csak az tűnt nagyobb árulásnak, ha a király ellen fordítaná karmait.

S arra nem gondolsz, mennyire szenvedhet Achylum? – szólt egy hang a fejében. Van, amikor megváltás a halál, s ha egy barát megadja, az nem árulás, hanem kegyelem.

Nagra nagyot nyelt. Igazságot érzett a kemény, kimondatlan szavakban. Letekintett Achylumra. Már majdnem teljesen fekete volt a tollazata, s egyre erősebb görcsök rángatták. Meg kell tennem – gondolta.

Ám mielőtt alászállt volna, egy pillanatra feltekintett. A látványtól újfent mozdulatlanná dermedt. Egy óriási viharfelhő közeledett égen köröző társai felé, s a felhő takarásában egy sárgán villámló szemű, gonosz pofájú, hüllőszerű lény – egy sárkány. Meghűlt ereiben a vér. Sose látott ilyen fenevadat, azt hitte, csak a legendákban léteznek. Rémisztőbb volt, mint bármi, amit eddig látott.

A bestia bömbölése mint a mennydörgés, torkából villámok, jégszilánkok és kénköves gőz tört elő. A sasok egy darabig igyekeztek ellenállni, de pillanatokon belül mind holtan hullottak alá. Nagra meglapult az ágak között. Bátorsága a múlté volt. Reszketett, s az Ősökhöz fohászkodott, hogy a rémség észre ne vegye.

Közben lopva Achylum felé fordította figyelmét. Tollai már szénfeketék voltak, s egyre kevésbé remegett. Ám ez mit sem ért, mert a sárkány alább ereszkedett, s roppant méretű mancsába vette a se élő, se holt sast. Nagra moccanni se mert, levegőt se vett.

– Biztosabb helyre viszlek – morogta halkan a bestia, nem sejtve, hogy szavainak van fültanúja. – Messze, északon rejtelek el, ott nem akadnak rád. S amíg te, meg a többi állat éltek, az a nyavalyás kölyöktáltos nem tud engem legyőzni.

Felhőálcájában tűnt el lassan az ég horizontján. Nagra hosszan nézett utána. Érzései úgy kavarogtak, mint az imént a sárkány halálos lehelete. A kudarc megsemmisítő érzete és a félelem béklyót vetett rá; nem akart hazatérni, és szembenézni királya valószínű haragjával és társai megvetésével. Elbukott, nem teljesítette a megbízást, s hősi halált se halt, mint társai. Egyet tehet: követi a fenevadat, megvárja, míg elrejti Achylumot, s megteszi, amit az imént habozott. Valószínűleg öngyilkosság, de inkább ez, mint a szégyen.

Nem – intette le magát. Nem ez az egyetlen út. Ez volna a legkönnyebb, igen. Nekivágni merész hősként, tudva, hogy nem kell a gyászoló családok és Chrysetos király szemébe nézni. Ennek haszna nem volna. Hét sas nem bírt el vele, egy mire menne? Haza kell térnem, s hírt adnom. A koronával megtaláljuk Achylumot, bárhol legyen. S ezúttal elég harcost küldünk, akár másokkal szövetkezve, de véghezvisszük, amit elkezdtünk. Megteszem, amit kell.

Elszánt vijjogást követően felszállt. Hosszú út várt rá.