Egy sör, egy bor és két államtitok

 

Egy sör, egy bor és két államtitok
– Egy történet a Nyúl Királyságból –

Lepidus Almondin, a nyulak királya megforgatta mancsában vérszínű vörösborral telitöltött poharát, miközben körülnézett. A rókáknak még nem volt nyoma. Szokás szerint késtek.

Bosszantó, hogy nem erényük a pontosság – gondolta a király. Nem mintha sietős dolga lett volna, az egész napot erre a tárgyalásra szánta, ugyanakkor az ilyesfajta tapintatlanságot nem szívlelte. A másik fél azt üzente ezzel meglátása szerint, hogy nem tiszteli tárgyalópartnerét.

Egyik testőre, egy hetyke fülű mezei nyúl lépett oda hozzá.

– Felség, megérkezett Rudolf király és küldöttsége – mondta.

– Ideje volt – kortyolt bele a borba Lepidus. – Mennyien érkeztek?

– A királyon túl három tanácsadó, féltucat szolga és tizenöt testőr. Persze lehet, hogy a koronájuk ereje…

– Bízzunk benne, hogy nem – szakította félbe a Nyúl Király. – Az Ősökre esküdtünk, hogy nem élünk a koronáink erejével.

A testőr biccentett, majd haptákba vágta magát, s fennhangon bejelentette az érkezőket:

– Őfelsége, Rudolf király a Rőtfoki-házból, ki nyolcadik ezen a néven, s uralkodik az Elhagyatott Erdő rókái felett. Kíséretében megjelentek nagytiszteletű tanácsnokai, derék katonái és dolgos szolgálói. A felséges urat fogadja Lepidus király az Almondin-házból, ki Mistaria összes vadnyula felett uralkodik a szakadatlan öröklési láncolat folytán.

– Köszönöm a szívélyes fogadtatást – biccentett a Róka Király. – Helyet foglalhatok?

– Ki volnék, hogy megtiltsam? – tette össze két mancsát Lepidus. Rudolf rókamosollyal képén foglalt helyet. Nyomban megjelent a Csodacsikóhoz címzett csárda egyik pincérje, és szívélyes hangon üdvözölte az új vendget:

– Ősök kísérték útján, felség! Remélem, nem fáradt el nagyon. Igazán nem kívánom zavarni a fontos ügyeiket, tudom, diszkrét csendet és nyugalmat kértek. Annyit áruljon csak el, mivel szolgálhatok, mit fogyasztana, idehozatom, s nem is látnak engem, míg nem szalajtanak értem.

– Lekötelez, jóuram – felelt negédesen Rudolf. – Némi hideg, habzó sör jólesne. Lehetőleg a capitrexi Ortoll mester főzdéjéből. Enni csak a tárgyalások után kívánok.

– Igenis, felség!

Térült-fordult a pincér, meghozta a kért italt, majd ígéretéhez híven felszívódott. A testőrök is távolabb húzódtak a két királytól, a tanácsadók pedig külön asztalnál ültek le. Úgy egyeztek meg ugyanis, hogy előbb négyszemközt tárgyalják meg a két ügyet, ami végett összegyűltek, s csak utána vonják be a tanácsadókat.

– Jó bor? – kérdezte a csöndet megtörendő Rudolf.

– Nekem ízlik – felelte Lepidus. – Agancsosból van, azt mondják.

– Remek szőlő terem ott.

– Bármily szívesen folytatnék eszmecserét az italainkról, nem ezért jöttünk.

– Valóban nem – kortyolt bele a sörébe a Róka Király. – Melyik üggyel kezdjünk?

– A kopókkal. Az sürgetőbb.

– Ám legyen.

Lepidus összeszedte gondolatait. Nem akarta a köztudott tényekre épített felvezetővel húzni az időt (hogy milyen nagy ellensége volt a nyulaknak a rókák, s a ravaszdiknak a kopók királysága, s mennyivel előnyösebbé vált minden előzőeknek, mikor emberöltőkkel ezelőtt békét kötöttek; s hogy hideg helyzet az ebek és rókák közt hogy vált pattanásig feszültté egy kémkedésen kapott kopó miatt). Rögtön a közepébe vágott hát:

– Az örökbaráti szerződésünk titkos második záradékára hivatkozva szólítottál. Segítséget kérsz és kiállást. Ám pontosan miben, és mit? Nem álltok háborúban.

– Még nem – jegyezte meg Rudolf. – Ha azonban szó nélkül hagyom ezt az ügyet, a kopók felbátorodnak. Valamit muszáj tennem, de egymagam nem szállhatok velük szemben. A Veszett Véreb évek óta fegyverkezik, csak az alkalomra vár, hogy végleg elsöpörje a királyságomat. Az tartja csak vissza, hogy magára haragíthatna más állatkirályságokat, vagy Mistaria Tanácsát. Támadást akar kiprovokálni, vagy aljas csellel megdönteni az uralmamat.

– S miképp lehetnék a segítségedre? – kérdezte óvatosan Lepidus. A szerződési záradék szerint kölcsönös segítségnyújtással tartoztak egymásnak. Nem akarta azonban vásárra vinni a bőrét. Kain király nem véletlenül érdemelte ki a Veszett Véreb gúnynevet.

– Az ötletem a következő. Kérj audienciát tőle valami nem túl átlátszó okra, mondjuk kereskedelemre, békemegerősítésre hivatkozva. Mikor pedig a közelében vagy, használd rajta a Nyúl Koronát, változtasd meg haragos érzéseit! Csitítsd kicsit le, mielőtt a torkomnak ugrik.

Lepidus keze önkéntelenül az ezüstpántokkal megerősített abroncskoronájára tévedt. Igen, ez járható útnak tűnt, s talán nem túl veszélyes. Talán…

– Veszélyben leszek – jelentette ki. – Ez túlmutat a baráti segítségnyújtáson. Biztosítékra van szükségem.

– Gondoltam, hogy ezt mondod majd – húzta meg a korsóját Rudolf. – Nem ingyen kérem. Az örökbaráti szerződésünket cserébe hajlandó vagyok kiegészíteni egy újabb záradékkal, melynek alapján a különös szükség esetén, évente legfeljebb kétszer egy hétre kölcsönkérheted a Róka Koronát, s használhatod annak erejét.

A Nyúl Király szeme elkerekedett. Ez túlmutatott a nagylelkűségen. Minden állatkirályság erejének magva a koronájában rejlett. Másnak átadni hatalmas bizalmat sejtetett és szinte példanélküli volt a történelemben.

– Komolyan beszélsz? – suttogta.

– Esküszöm az Ősökre, hogy igen.

Lepidus nem hezitált sokáig.

– Legyen. Megteszem, amit kérsz.

– Köszönöm – mosolyodott el Rudolf. – Öröm szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat. A részleteket a szokott módon letisztázzuk a tanácsadóinkkal, előbb azonban beszéljük meg a másik dolgot.

A Nyúl Király bólintott. Ez kevésbé kényesnek ígérkezett, de az előző meglepő fordulat után úgy vélte, jobb, ha mindenre felkészül. Kortyolt hát a borból, mielőtt belekezdett.

– Tehát… a Farkas Királyság.

– Igen. A Farkas Királyság. Meglepő hirtelenséggel újjáalakultak, ez a Bikaölő körbevizelte a Meredély-hegységet mint területét, ám valamiért az összes ottani róka hanyatt-homlok menekült hozzám menedéket kérni.

– Ugyanez a helyzet a nyulakkal – bólintott Lepidus.  -Tömegesen hagyták el a hegyeket. S amiket meséltek, az nyugtalanító.

– Korábban is hallottam szóbeszédet, hogy a Marothanok markukban tartják azt a vidéket, az állatok egy részét is. Sokan hagyták el azokat a környékeket, ahová elért a sárkányos-lándzsás előkelők keze. De ez új. Visszaáll az elbukott királyság rendje, s oly nyíltan állnak a vén boszorka oldalára, hogy az állatok inkább elmenekülnek? Nem tetszik ez nekem.

– Egyetértek. Ám e téren még kisebb mozgástérrel bírunk, mint a Kopó Királyság esetén. Kérdőre vonhatjuk Bikaölő királyt, de úgyis tagadná, hogy bármi jogtalant tett. Bizonyíték nélkül pedig balgaság volna megtámadni.

– Nem is akarok hadakozni úgy, hogy Kain állkapcsa az ülepem felé kapdos. Az ötletem az, hogy szerezzünk információkat. Tudjuk meg, ki ez a Bikaölő, hogy talált rá az elveszett koronára s milyen kapcsolat fűzi a Marothanokhoz. Ha tisztán látunk, megalapozottabban dönthetünk a továbbiakról.

– De harcot akkor se vállalnánk, ugye?

– Nem. Viszont kijelenthetjük, hogy nem ismerjük el a királyságát, az pedig alaposan megrengetné a legitimációját. Hát még, ha Mistaria-szerte hírül adjuk az onnan elmenekülni kényszerült állatok históriáját, s ennek összefüggését a Marothanokkal. Arra már felfigyel a Tanács is. Ritkán törődik velünk, de ha egy befolyásos előkelő család sarasnak látszik, odaküldenek egy szekérderék hajdút, hogy rendet vágjanak. Elvégzik helyettünk, amit önerőből nem bírunk.

– Tetszik az ötlet – merengett el a Nyúl Király. – Mennyi kémet gondoltál?

– Tizenkét-tizenkét nyúl és róka. Az még nem feltűnő, de elég sok, hogy szétszóródjanak.

– Rendben, legyen. Hívjuk akkor a tanácsosokat?

– Előbb fejezzük be nyugalomban az italainkat. Az államtitkokra – emelte korsóját Rudolf.

– És a virágzó kapcsolatokra – toldotta meg a tósztot Lepidus. Miközben meghúzta poharát, körbenézett a Mindentjáró Malmocska emeletén. Szórakoztatta a tudat, hogy annak a rengeteg embernek és egyéb lénynek, akik itt esznek-isznak, fogalmuk sincs, micsoda sorsdöntő tárgyalás zajlott itt. Mondjuk az a vadásztársaság a kutyáikkal és sólymaikkal. Talán észre se vették őket… Na jó, az egyik igen, s jócskán meg is lepődött.

Biztos furcsa lehet neki, hogy nem a puska túlvégén lát minket, hanem kulturált urakként – gondolta Lepidus, s majdnem felkuncogott tulajdon humorosságán.