A Veszett Véreb születése

 

A Veszett Véreb születése
– Egy történet a Kopó Királyságból –

A gazda haragos tekintettel nézte a feldúlt baromfiudvart. Kacsák, libák, tyúkok és a magkakas mind odavoltak. Amelyiket nem ragadták el a rókák, helyben tépték szét, s fogyasztották el. Pár hónapon belül másodszor.

– A devla vinné el az összes vörösbundás rotrem degát – szitkozódott. Ha nem lenne az átkozott koronájuk, rögvest vasvillával eredne utánuk. Ezek bizonygatják, hogy civilizált élőlények, mert királyságuk van? Barbár állatok, mondjanak bármit.

Tehetetlen dühe célt váltott, ahogy izgatott csaholás kíséretében megjelent a két kopó, anya és kölyke, amiket az első dúlás után vett. Tudta, hogy nem tipikus házőrzők, de úgy okoskodott, ha felhajtani képesek a vadat, elűzni ugyanúgy. Hogy ez nem így történt, azért csakis a két eb lehet felelős.

– Mihaszna pernahajderek – dörrent rájuk, s keményen oldalba rúgta a vidáman lábához dörgölődző anyakutyát. Az szűkölt és nyüszített, kölyke riadtan hátrált. – Selejtes dögöket sózott rám az az ősökverte kupec? Nem tudtok elkergetni pár rühös rókát? Akkor ma zabálni se kaptok. Nem dolgoztatok meg érte, fene a pofátokat!

Még egyszer az anyakopóba rúgott, s dúlva-fúlva becsörtetett házába. Szükségét érezte, hogy igyon egy korty baccát. Vagy inkább hármat-négyet.

 

***

Az anyakopó nem értette, mi rosszat tett. Hogy érti a gazda, hogy selejtesek volnának? Kölyke van, neki ő most az első – milyen anya lenne másképp? A kicsi pedig még nem elég erős, hogy elbírjon a vadakkal. Ezt a gazdának is tudnia kéne.

A rúgások sajogtak. Igyekezte elleplezni fájdalmát kicsinye előtt, de az megérezte. Rettegve-remegve bújt hozzá.

– Megmaradsz, anya? – kérdezte.

– Ne aggódj – felelte erejét megfeszítve –, csak egy karcolás.

– De miért rúgott meg? Hisz pont azt mondtad neki, hogy…

– Jegyezz meg valamit, fiam – sóhajtott az anyakopó. – Az emberek nem értik, amit mondunk. Soha egy szót se. De attól még örökké próbálkozunk, mert ilyen a természetünk. Hűségesek vagyunk hozzájuk, még ha meg sem érdemlik.

– Eléggé butaság – füstölgött a kölyök.

– Ez a sorsunk, fiam. Amióta megszelídítettek minket.

– Akkor meg kell változtatni.

Az anyakopó fájdalmai ellenére elmosolyodott. Örömmel töltötte el kicsinye szívós makacssága.

– Talán egy nap pont te leszel az, aki véghez viszi – nyalogatta meg a kölyök arcát.

 

***

Aznap nem kaptak enni. Másnap is csak pár falatot. Rúgást, ütleget és szitkot annál többet.

A kölyök egyre jobban éhezett és gyengült. Ha lett is volna kedve játszani, ereje nem maradt hozzá. Mondjuk a viháncoláshoz nem sok foga fűlött. Állandóan félt, hogy mikor bántja újra a gazda. Amikor megérezte az újonnan egyre erősebben körüllengő, jöttét jelző rohadtgyümölcs-szagot, hanyatt-homlok menekült, rejtekhely után kutatva – nemrég ugyanezek a léptek még akárhonnan előcsalták volna. Mekkorát változott a világ ilyen rövid idő alatt!

Remegve lapult a bokor alján. Nem akarta, hogy rátláljon. Akkor bántani fogja őt, és túl gyenge, hogy megvédje magát. A rókákkal se bírt el, hát mihez kezdene egy markos emberrel?

– Megvagy, te anyaszomorító – dörrent rá a gazda. Lapátkeze összezárt a kiskutya törzsén, aki ijedtében belemart. Az káromkodva kapta el a kezét.

– A keserves ősszomorító fattyú anyádat! Most telt be a pohár, te kis korcs!

Utánanyúlt újra, kirántotta a bokor alól. Földre vetette, s rugdosni kezdte a kopókölyköt. Az panaszosan nyüszített. Önkéntelen is az anyját hívta.

Nem váratott magára. Dühödt csaholással, korábbi hűségét feledve rontott a gazdára, tépte-marta. A nagydarab férfival szemben azonban nem sok esélye volt. Válogatott szitokáradatok közepettemért kemény ütéseket kutyája fejére, míg az el nem engedte. Akkor pedig rúgni, taposni kezdte a szerencsétlen állatot. Vörös köd borította el agyát.

– Remélem, ebből tanultatok, ti mocskos dögök! – köpte le az összevert kopót, mielőtt bement a házba sebét ellátni.

A kölyök riadtan szólongatta anyját, orrával bökdöste. Az egykor erős kutya most alig pihegett, vérétől összetapadt a szőre, bedagadt szemét nem bírta kinyitni. Hált már csak benne a lélek.

– Anya… anya… – sírt a kicsi.

– Menekülj – lihegte erejét megfeszítve a haldokló állat. – Menj, amíg tudsz! Meg se állj… a Kopó Királyságig. Arra van, amerre a Nap kel, az erdőben… úgy beszélik.

– Anya, ne! Nélküled nem akarok.

– Én már sehova se tudok menni… De te… megváltoztathatod a sorsunkat. Megváltoztathatod mindnyájunk sorsát. Igazad volt… nem lehetünk az emberek lábtörlői. Rajtad áll… minden… kicsikém…

– Anya! Anya!

Ki tudja, meddig nyüszített volna mellette, ha meg nem hallja az ajtó nyikordulását. A gazda visszatért. De már csak egy halott kutyát talált ott.

***

– Készen állsz, Kain?

A kölyök (aki már nem volt se apró, se gyenge) a vén kopóra nézett. Egyszerű kérdés volt, amit minden kihíváskor feltesznek, mégis végiggondolta eddigi életét, mielőtt válaszolt.

Alig vált le a tejről, mikor anyját elvesztette a barbár gazdájuk miatt. Elszökött, kóborolt éhezve és fázva, az életéért küzdve, mígnem rátalált a Kopó Királyság néhány katonája. Befogadták, mint minden kivert ebet; nevet és új életet kapott. Három éven át nevelkedett és erősödött, amikortól elvárták, hogy tegyen valamit a gondoskodásért, katonának állt. Hűséggel szolgálta Darek királyt, de nem azzal a vak hűséggel, ami miatt az emberek rabszolgái lettek. A Kopó Királyságban minden felsőbbrendű hatalom megkérdőjelezhető. A nézeteltéréseket pedig kihívás útján, a fogak és mancsok erejével döntik el.

Nem azért állt ki Darek ellen, mert alkalmatlannak tartotta vagy megrendült benne a bizalma. Hivatalosan persze keresnie kellett valami indokot (felelőtlen szövetségkötésekre hivatkozott), valójában ez azonban csak eszköz volt a céljához. Ha bosszút akar állni régi sérelmein, ő kell viselje a Kopó Koronát.

– Készen állok – felelte hidegen.

– Akkor döntsön az erő – szólt a vén kopó, s a küzdelem kezdetét vette. Darek és Kain egymásnak rontottak.

A harc nem tartott sokáig. Darek erős kutya volt valaha, de az idő mindenkin nyomot hagy. Hamar fáradni kezdett, harapásában erő alig maradt. Kain földre teperte, nyakát állkapcsa közé szorította.

– Megadom magam – szólt halkan Darek. – Kegyelmezz!

Kain elengedte. Ha azt akarja, hogy a kopók kövessék, nem csak erőt, de irgalmat is tanúsítania kell – mikor melyiket. Különben se kívánta elődje vérét. Csak a trónjára fájt a foga. Elengedte hát a trónfosztott királyt.

– A kihívó győzött – állapította meg az eredményt a vén kopó. – Ez azt jelenti, hogy Darek többé nem a királyunk, utódja Kain. Éljen Kain király!

– Éljen! – zúgta a nézősereg.

Darek talpra kecmergett. Két szolgálója hozta a Kopó Koronát, amit szimbolikusan ő adott át utódjának.

– Talán nem is baj, hogy így alakult – mondta halkan. – Belefáradtam az uralkodásba. Azt hiszem, jó utódom leszel.

– Igyekszem méltón járni a nyomdokaidban – hajtott fejet életében utoljára Kain. Ahogy a súlyos ékszer fejét érintette, újfajta erő járta át. Többé nem kell meghajolnia senki előtt. Többé nem fogja senki talpát nyalni. Ő lesz, akit szolgálnak és követnek, s nem lesz rest élni a szolgálatukkal.

Hamarosan bosszút fog állni azokon, akik elvették tőle az anyját. Hamarosan minden róka és ember lakolni fog a bűneiért.