A siralomház

 

A siralomház

Komor, szürke falak s acélrácsok mögött
kivégzésre vár az elítéltek hada.
Dühös börtönőrük tán a Sátán maga,
gyötri, tépi őket az utolsó percig:

vasas korbácsai a húst gyakran metszik.
A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma,
reményt már nem szállít testükben a véna.
És az egyik cella hűvös, sötét mélyén

kuporog egy testben ifjú, lélekben vén
elnémított költő, ki verset nem írhat
(azok miatt kapott bilincset és szíjat),
s halálát a börtön falai közt várja.

Sok hónap után is képzelete árja
elkapja őt olykor, s messzire repíti,
meg nem írt versekkel magát eltelíti.
Könnyezne is talán, de a szeme száraz.

Egyik szennyes hajnal zord katona táraz,
a vén-ifjú költő vele szemben áll meg.
Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek,
még a börtönben se vetemednek erre,

esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje,
pár szóban összegzi, ami szívét nyomja:
„A költészet lángját ember el nem oltja,
hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek

fogannak s meghalnak – meg nem írt versek
agyamnak méhében. Ez szorít és széttép,
lelkem ezek után többé nem lehet ép,
de ez sem a vég még, mert ha nem írhatok,

magamban, magamnak verset alkothatok.
Nem némulok; megyek! Elhull, aki megáll,
mert nem írni börtön: a leglassabb halál…”
Ezek után szórnak testére sok rögöt.

2025. 09. 22.

A vers  Jurászik Mónika Erzsébet kihívására készült.
Téma/hívómondat: Mi lenne, ha nem írhatnék verset?
Feladat: A témamondatból kiindulva tetszőleges műfajú és formájú vers megalkotása mindkettőnk által, majd az elkészült művek megosztása. Mónika "Mi lenne" című verse külön blogbejegyzésben található. Mindkét vers elérhető A festő-költő Facebook-oldalán is.



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Csokor

Kép
  Csokor Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá; a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá, mielőtt kocogni kezd; galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt; éjjel a csillagok andalogva sétálnak, vissza-visszanéznek – valakire várnak… Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább? Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább. A sarokban gyertya pislákol szerényen, egy plusz teríték az asztalon, mellettem, a tükrön elmaszatolódott ujjnyom… Hogy vagyok? Még nem tudom. Néhány hírnek idő kell, hogy érjen az ember lelkében, míg fel tudja fogni a felfoghatatlant: téged takar be nemsokára e hant. Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött, s a csendes távozás hangtalan léptei mögött nem maradt, csak üresség. Megtölteni semmi se lenne elég. Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál, bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál, bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád, bárcsak ezt a verset is elolvashatnád, bárcsak… bárcsak…...
További információk

Nürnbergi útinapló 1.

Kép
  Nürnbergi útinapló Első rész: Vonatok, falvak, fenyvesek Párnázott, barna széken ülök, az ablak mellett. Jobbom felől suhanó táj, balról útitársam, Boti. Az előttem álló ülésen függő zsebben brossúrák, lábam közt egy serpát megszégyenítő mennyiségű táska, kezemben reggelim. Hallani, ahogy a kalauz „Gutten Morgen!” -t köszön. Németország felé zakatolunk. Az úticél Nürnberg. Nagyon szeretek utazni, s életem eddigi bő két évtizedében sok helyre volt szerencsém eljutni, többek közt Rómába, Londonba, Krakkóba. Mindegyiknek megvan a maga története, s a néha egészen szokatlan apropója. A jelenlegivel sincs másképp. Bár ezelőtt nem jártam Németországban, s ebből kifolyólag a bajor városban sem, nem ez volt az elsődleges ok, amiért választásom erre esett. Még csak nem is a jogi és történelmi tanulmányaim során többször hallott hírneves pereknek otthont adó bírósági épület jelentette a fő vonzerőt. Hanem az állatkertje. A természet világa régtől elbűvöl. Sokáig akartam zoológus, v...
További információk

Tündérerdő

Kép
  Tündérerdő Teliholdas, furcsa éjjel vad erdőbe vitt utam. Hajnalig már ki nem jutok innen – akkor gondoltam. Ős-fenyők közt bukdácsoltam mohalepte köveken, bőrbe maró ág kuncogott minden fáradt könnyemen. Így haladtam egyre beljebb, mígnem halvány fényt láttam. Követtem, s egy selymes füvű, titkos rétre találtam. A tisztáson lenge ruhás, sudár majdnem-embernép, a tündérek roptak táncot testet öltött szellőképp. Zeneszót az erdő adott, lakomát a csillagok. Éreztem, hogy beállok, ha gyorsan el nem illanok. Szándékomat megérezte a táncolók serege, és tenyerembe simult egy ifjú tünde tenyere. Olyat látsz most – kezdte vígan –, amit ember még soha. Ne, csak nézzed, ropd velünk! Ne légy magadhoz mostoha! Testi-lelki örömökből ősidőktől nincs hiány, itt mulat rég minden éjjel tündefi és tündelány! Ki ránk talál, méltó arra, hogy egy-kettő éjszakán jót vigadjon, ha nem gyáva, ha szíve mást nem kíván. Ember-eszem jajveszékelt, csapdát sejtett, áru...
További információk