A kormányzó felemelkedése

 

A kormányzó felemelkedése

– Egy történet Varjúfészekből –

 

Laurent Zyork, Varjúfészek elöljárói tanácsának elnöke a tükörképére meredt. Komor tekintete nem ragadt meg elegáns ruházatán, mint általában. Túl sok gond nehezedett a vállára, hogy efféle apróságoknak nagy jelentőséget tulajdonítson.

Az elmúlt hónapokban sorozatosan érkeztek a csapások, baj bajt követett. A télvíz megrongálta az öreg, rossz állapotú utakat, így dél felől nem tudtak többé eljutni a partiába a kereskedők – csak a legbátrabbak vállalkoztak rá, s ők se mind értek el a messzebbi városokba. Alapanyagok híján megbicsaklott az ipar, egyes áruk hiánycikké váltak, ami elégedetlenséget szült, a piaci bevételek csökkenése miatt pedig több város és előkelő megadóztatta a fennhatósága alatt élőket. Recsegett-ropogott az eddig szilárd hatalom, egyre több városvezető és családfő aggódott a jövője miatt. Addig-addig szőtték a szót, míg végül a Zordon-Perem Partia kormányzója, Carolus Aratork egyeztető ülést hívott össze, hogy minden érintett elmondhassa panaszait, és együtt megoldást találjanak az egyre súlyosbodó esetre.

És természetesen ezt az én városomban kell megejteni – fortyogott Zyork. Könnyű úgy a kegyes békítő vezért játszani, hogy más apadó aranykészletei finanszírozzák a lakomát.

Varjúfészek szénája se állt jól. Vándorkereskedő hetek óta elvétve tévedt csak be, a helyi termelés jóformán leállt. A nemrég majd’ minden nap élettel teli piactér üresen kongott, a fogadókban, italmérésekben legfeljebb a városi polgárok szorongatták söröskupáikat. Lassan haldoklott a város, ahogy az egész partia.

Zyork nem hitt a véletlenekben. Minden eseménysorban, mely ennyire összetett, és jól sejthető eredményre irányul emberi kezet sejtett. A szerencse és a balsors nem rendeznek ilyen ügyesen komponált színjátékot. Valaki van az események mögött, egy mérgeskígyó, aki belemart áldozatába, s most várja, hogy kiszenvedjen. Csak épp fogalma se volt, ki lehet az.

Egy biztos: nem várom meg a végjátékot. A mai tárgyalás után odébb állok – gondolta. A szoba sarkában felhalmozott utazóládákra sandított. Elég pénz, kincs és egyéb holmi van bennük, hogy új életet kezdhessen. Két hűséges szolgálót magával visz, és hírét se hallják többé e helyen.

Kopogtattak az ajtaján. Szólt, hogy szabad. Egy cselédlány lépett be.

– Uram, megérkezett Aratork kormányzó – jelentette be. – Minden más vendég, akiről tudomásom volt, szintén ideért. A nagyteremben várakoznak.

– Köszönöm. Indulok – bólintott Zyork. – Kérem, szóljon Sánta Rigulonnak és a fiának, hogy amit reggel kértem tőlük, annak kezdjenek neki. Utána pedig várjanak meg ott, ahol végeztek.

– Igen, uram.

Zyork megengedett magának egy futó mosolyt, miközben a tanácskozásra kijelölt helyiségbe igyekezett. Jó, hogy a szolgálók nem kérdezősködnek. Megütné a guta, ha nekik is magyarázkodnia kellene.

Az elöljárói házban a három városvezető és családjaik lakosztályán túl pár hivatalos helyiség kapott helyet, ahol Varjúfészek ügyei intézhetők. A legnagyobb ilyet jelölték ki e találkozó színhelyéül. Mikor Zyork benyitott, a meghívott tizenöt városatya és hat előkelő családfő már befejezte az ilyenkor szokásos beszélgetést, és az emelvény felé fordultak. Carolus Aratork nem sokkal előtte érkezhetett, utazókabátját pont akkor vette el tőle egy szolga. Zyork két elöljáró társa, Timas Kylon és Albin Torrenter halkan szóval tarották. Odaérve mindhármukat üdvözölte.

– Kormányzó úr. Timas, Albin – biccentett.

– Köszönöm az együttműködést magának is, Laurent – nyújtott kezet a kormányzó. – Tekintve, hogy Varjúfészek a leggazdagabb zordoni város, úgy érzem, nem kerülhetett volna méltóbb helyen megrendezésre ez a találkozó.

– Örülünk, hogy így látja – helyeselt Timas Kylon, ráncos arca azonban mást sugallt, és ezt nehezen tudta leplezni

– Kezdjünk hát neki, ha mind készen állunk. Íródeákok?

– Csak a parancsunkra várnak – jelentette ki Albin Torrenter. Zyork csodálta az állhatatos, ifjú városvezetőt. Alig múlt harminc esztendős, de egyszerű polgárból a rangsor élére jutott. Sokra fogja vinni, ebben biztos volt.

Carolus Aratork az egybegyűltekhez fordult, és emelt hangon köszöntötte őket:

– Üdvözlöm önöket, uraim. Kérem, jöjjenek közelebb, foglaljanak helyet! Sok megbeszélnivalónk akad, és…

Zyork figyelme elkalandozott. A kormányzó szavai elszálltak füle mellett. Összevont szemöldökkel nézte az ajtón óvatos csendben belépő, és azt bereteszelő három hajdút. Nem jöttek közelebb, megálltak ott. Jelenlétük azonban zavart keltett benne. Nem rémlett neki, hogy kérte a Tanács fogdmegjeinek felügyeletét. Azt meg végképp nem, hogy zárják rájuk a termet.

Itt valami bűzlik – szorult össze a torka. Ösztönei veszélyt jeleztek.

Nem volt biztos benne, mi készül, de nem is érdekelte. Mihamarabb el akart tűnni innen.

– Rámjött a szédülés – súgta oda Albinnak. – Kimegyek, szívok egy kis friss levegőt.

– Nem hiszem – dörmögte vissza elöljáró társa. – Innen senki se fog távozni egy darabig.

– Tudom, hogy tiszteletlenség, de nem vetne jó fényt ránk, ha…

– Ó, barátom. Hamarosan semmit se számít, mi vet kire milyen fényt.

Zyork összezavarodott. Szólásra nyitotta volna a száját, ám ekkor mozgolódás támadt az ablakok körülötti súlyos díszfüggönyöknél. Zsoldosok és hajdúk törtek elő, a meghökkent vendégseregre rontottak, és körbevették őket. Páran riadtan, haragosan felpattantak, őket karddal, karikás ostorral kényszerítettek székükbe. A legfeldúltabb a kormányzó volt. Őt két marcona zsoldos fogta közre, Zyorkot és Timas Kylont egy-egy. Csak Albin Torrentert hagyták békén. És Zyork ekkor megértette.

– Te – hitetlenkedett. Albin hidegen elmosolyodott.

– Ügyes terv volt, nemdebár? – kérdezte.

– Mi folyik itt? Azonnal engedjenek el! – háborgott pulykavörös arccal Carolus Aratork. – A Zordon-Perem Partia kormányzója vagyok, nem lehet így bánni velem!

– Ki mondja ezt? Maga? – nézett rá megvetően Torrenter. – Azt, hogy mit lehet, és mit nem, a leghatalmasabbnak joga eldönteni. Csak tőle függ. És jelen pillanatban ez nem maga, kormányzó úr. Sőt, ebben a szobában rajtam kívül senki sincs abban a pozícióban, hogy utasításokat adjon. Én döntöm el, kivel hogy lehet bánni.

– Miért is? – ugrott fel egy előkelő, Ervin Roikoc. – Csak egy koszos városi elöljáró vagy, egy felkapaszkodott senki! Mit képzelsz magadról, haramiákat fogadsz fel, és azt hiszed, hajbókolni fogunk előtted, te ki mitugrász takonypóc?

– Nincsenek illúzióim. Az emberek csak az erőst követik. Csak a félelem, az erőszak által lehet őket igazán irányítani. Minél keményebb a vezető ökle s rövidebb a póráz, amin a korcsait tartja, annál biztosabb az uralma. Vetélytársai tisztelni és félni fogják, alárendeltjei nem mernek ellenszegülni. Pont, mint az állatok esetében. Nem vagyunk náluk különbek.

– Te talán nem, de mi igen – köpött a földre Ervin.

– Meglehet. Épp ezért nincs maradásotok ezen a világon.

Intésére a zsoldosok és hajdúk nekiestek az összegyűlteknek. Pengék és ostorok sújtottak le, haldoklók hördültek fel, testek puffantak. Eluralkodott a pánik, akit nem fogtak elég szorosan, rémült kiáltások közepette igyekezett menekülni. Puskalövések végeztek velük. Az ajtónálló hajdúk se haboztak vagy irgalmaztak.

Zyorkon eluralkodott a páni rémület. Őt, Timast és a kormányzót még nem ölték meg, de biztosra vette, minutáik vannak már csak hátra. Hacsak ki nem talál valamit.

– Albin – szólította meg. – Beismerem, győztél. Nem tudom, mit akarsz, a várost vagy a partiát, de részemről legyen a tiéd. Engedj el, és hírem se hallod többé! Városvezető társadként kérlek, ne emelj rám kezet!

– Hogy félted a szánalmas kis életedet – kuncogott Torrenter. Szép metszésű arca most ridegnek, kegyetlennek hatott, vállig érő haja sötét koronaként keretezte. – Ha egy kicsit megerőlteted magad, és elgondolkodsz, rájösz, nem hagyhatlak életben. Túl sokat láttál, túl sokat tudsz.

– Hallgatni fogok, az Ősökre esküszöm!

– Az biztos. A holtak nem beszélnek.

Penge szaladt a mellkasába. Csontot karistolt, izmot szakított. Tüzes fájdalom borította el Zyorkot.

– Egyet mondj csak! – zihálta vért köhögve, sebét markolva. Lába remegett, érezte, mindjárt összecsuklik. Mellette Timas és Carolus Aratork ugyanígy támolyogtak. – Miért? Miért és hogyan… tetted ezt?

Albin Torrenter mosolygott, egy hidegszívű ragadozó könyörtelen mosolyával.

– Mi sem egyszerűbb. Piacot alapítottam a partia határánál titokban. Majd megrongáltattam az utakat, ezzel eltérítettem a kereskedőket, egyenesen a piacomhoz. Minden bevételt gondosan félretettem, én gazdagodtam, míg mindenki más szegényedett. Idő kérdése volt egy efféle találkozó, amit a biztonság kedvéért sürgettem kicsit. Ha egy helyre gyűlik a környék összes befolyásos embere, könnyű egy csapásra végezni mindegyikükkel. Bérbakó bőven akad, ha van kincs az ember ládájában. Így semmi se választ el attól, hogy életem végéig én legyek a Zordon-Perem Partia kormányzója.

Zyork szeme káprázott. Minden korty levegőért küzdött. Búcsúzóban volt a világtól, de nem akarta szó nélkül hagyni Torrenter aljas tervét.

– Bele… fogsz… bukni – hörögte. – Épp… olyan…. kegyetlen… halált halsz… mint mi…

– Kötve hiszem – hajolt le hozzá. – Kincsem és katonám akad elég, hogy elejét vegyem a kellemetlenségeknek. Vérrel és arannyal fogok uralkodni. Legyűrhetetlen párosítás.

Laurent Zyork feje lehanyatlott, öntudata szertefoszlott. Az utolsó dolog, amit a világon látott, Albin Torrenter kegyetlen mosolya volt.