Nürnbergi útinapló 8.

 

Nürnbergi útinapló
Nyolcadik rész: Dürer, kolbász, Hóhér Hídja

Nürnberg leginkább a második világháború hozzá kötődő eseményeivel szerzett kétes hírnevet magának. Való igaz, a hitleri birodalom egyik legszennyesebb tette kötődik e városhoz, s a világégés végeztével itt mondtak ítéletet a főbűnösök felett. Van azonban egy másik, kevésbé ismert történelmi vonatkozása is. Az 1500-as években élt egy nürnbergi, aki vaskos betűkkel véste bele nevét a legnagyobb művészek közé. Az illető nem más, mint Albrecht Dürer.

Talán nem mindenkinek ismerős e név, de nevezetes rinocéroszos metszetét, valamint nyúlportréját valószínűleg látta mindenki egyszer-egyszer. Én ennél többet is hallottam róla, tekintve édesanyám lelkesedését a festészet iránt. Sokat hallottam Dürerről az évek során, így nem volt kérdés, mikor megtudtam, Nürnberg szülötte, hogy felkeresem a hozzá kötődő helyeket.

Ez a következő úticélunk óvárosi barangolásunk során. A mester szülőháza túlélte az évszázadok viharát, s némi renoválást követően ma múzeumként funkcionál. Az épület előtti tér is megtekintésre érdemes, különösen a Dürer festménye alapján készült nyúlszobor. Pár utcával odébb pedig a nagy festőt is bronzba öntötték, ez a harmadik mementója a városban – nem számítva a Germán Nemzeti Múzeumban kiállított festményeit.

Magába a múzeumba nem tervezünk bemenni. Ennek legfőbb oka, hogy a festményeknek, rajzoknak csupán másolatai tekinthetők meg ott. Az eredetiek Európa-szerte, múzeumokban lelhetők fel. Sajnos a leghíresebbek viszonylag messze Nürnbergtől, azok kimaradnak hát, de mindketten bízunk benne, az itteni múzeumban is látunk tőle szépeket.

A tér, melynek sarkán a szülőház áll, elbűvölő. Ódon torony magaslik velünk szembe, azt s a placcot régies stílusú házak fonják körbe, középen kőkút. Már eddig is a múltban éreztük magunkat, ez viszont új szintre emeli az időutazást. Megörökítem a látképet, s pár szelfit is készítünk.

A nyúlszobrot hamar megtaláljuk, hamarabb, mint a házat. Szegény tapsifüles igen ormótlan; groteszk, kifacsart pózban örökítették meg. Nincs sok köze Dürer anatómiai pontosságú, fényképszerű festményéhez. Persze rondának attól még nem mondanám (mások igen), de kétségkívül szokatlan. A bizarr bronzrágcsálóval szemközt pedig (ahogy az egyik utazási tippeket felsorakoztató weboldal egyik bejegyzésében olvastam) magaslik az épület, melyben ötszázötvennégy évvel ezelőtt megszületett korának egyik, ha nem legnagyobb képzőművésze.

A ház különleges, szemet gyönyörködtető. Az alja barnás téglákból áll, nem fedi vakolat, festék. Ez egy ponton átvált hófehérre, ablakok tucatjaival s az azokat keretező vörös falécekkel. Egyik sarkán hórihorgas vitéz domborműve emelkedik ki. Impozáns látvány.

Ha a múzeumot nem is, az ajándékboltját szemügyre veszem. A számtalan düreres csecsebecse közül végül egy könyvjelzőt viszek haza emlékbe, édesanyámnak pedig egy kulcstartót – mindkettőt a nagy művész nyulas festménye díszíti.

Lassan visszafordulunk a piactér felé, ugyanis közeleg a dél, vele az ebédidő, illetve a székesegyház tornyának órajátéka. Utunkat úgy irányítjuk, hogy egy pillantást tudjunk vetni a Dürer-szoborra is. Ez kicsit klasszikusabb, mint a korábban látottak, életszerűen ábrázolja a művészt. Pár gyors kép, majd megyünk tovább. Nem akarjuk lekésni a „műsort.”

Időben érkezünk. Mikor a tömeggel jócskán megtelt tér sarkán megállunk, felcsendül a zene, majd sorban előtűnnek az alakok: a trónján ülő király, az őrök, a zenészek. Annyit ugyan nem mozognak, mint a szegedi dóm figurái, de azért látványos. Miután a zene elcsitul, ebéd után nézünk.

Unokatestvéremék javaslatára kipróbálunk egy helyi finomságot, a nürnbergi kolbászt. Errefelé ezeket úton-útfélen kapni kis bodegákban, standoknál. A fehér grillkolbászt idéző húsárut hot-dog módjára puha zsemlébe pakolják (három-öt jó darabot legalább), tesznek mellé hagymát, savanyú káposztát, mustárt, kecsapot – ki hogy szereti. Tartalmas, kiadós, s igen finom.

A piactéren álló standok közül választunk egyet. Az árus csak németül ért, így Boti rendel. Ám az ő nyelvtudása se tökéletes, a „savanyúságot” és a „sült hagymát” összekeveri, ekképp az én szendvicsembe is előbbi kerül, holott nem vagyok nagy rajongója. Ezután se leszek, nem jön be az ízvilága. A kolbász ínycsiklandó aromáján azonban mit sem ront.

Jóllakottan betérünk szuvenírért a tér sarkán álló egyik üzletbe, majd (többek közt egy felespohárral, mágnesekkel és öngyújtókkal gazdagabban) a következő nevezetesség, a Hóhér Hídja felé vesszük az irányt. Ez kicsit kijjebb található, az Óváros szélén, úgyhogy nagyobb séta következik. Az építmény neve onnan ered egyébként, hogy a helyi hóhér a folyó partján lakott, a vesztőhely azonban a szigeten állt (a várost átszelő folyó eme alkotása ma nem túl feltűnő, lévén oly kicsi, hogy az embernek jószerivel fel se tűnik, nem csak a partok közt csalinkázik). Meg kellett oldani, hogy diszkréten és biztonságosan járhasson munkába, ezért egy olyan hidat építtettek a városatyák, mely minden irányból fedett s közvetlenül a hóhér házából fel lehet jutni rá. Mindkettő áll a mai napig, belülről azonban súlyos eurókért tekinthető csak meg, s elvileg nem valami látványos, a külseje sokkal inkább, beérjük hát azzal.

Az odavezető út is tartogat apró meglepetéseket. A folyóparton haladva egy kertvárost idéző részhez érünk, általános iskola, sportpálya, s valamilyen közüzem mellett haladunk el. Érdekes váltás a múltat idéző, macskaköves utcák után a modern, de mégis csendes Nürnberget megtapasztalni.

A Hóhér Hídjába szó szerint belefutunk. Annyira elmerülünk a beszélgetésben, hogy kishíján nem vesszük észre, s átsétálunk alatta. Észbe kapva megtorpanunk, szemügyre vesszük. Egyszerű, fedett fahíd, nem túl széles – valóban egy emberre tervezett. Az innenső oldalon úttest is fut át alatta, ezért alagutat vágtak kő tartópillérjébe. Ide mi is bemerészkedünk, s a sejtelmes hangulatú félhomályban készízünk pár képet. Egy kicsit elbámészkodunk még a Pegnitz partján, majd visszafordulunk arra, amerről jöttünk. Tartogat ugyanis még pár látványosságot az Óváros, messze még az este…