Az utolsó dalnok

 

Az utolsó dalnok

Beton és vas temploma áll a város szélén,
ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén,
amely alatt csendben fekszik komor emlékmű.
Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű.

Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik,
mert felélednek múltban maradt emlékeik
a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán,
s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán…

Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve
a nagy emlékmű előtt letérdel a földre,
két kezébe veszi kopott, poros hangszerét,
majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét.

Az igazság száműzve, a szabadság halott,
férgek népe mámoros diadalt aratott.
Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény,
ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény.

Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk,
hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk,
mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett:
betonba temettetett sok szégyenteljes tett.

Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá
félelemmel váltak lassan felettünk úrrá.
Téptük egymást veszett harci kutyák módjára,
míg ők csendben célt értek. A balgaság ára…

Jól tudom, hogy nem maradt dalnok rajtam kívül,
s azt hiszem, fáradt testem soha meg nem vénül,
de eléneklem mégis reménytelen dalom,
Jerikóként omoljon e kő- s betonhalom!

A dalnok száját ekkor durván betapasztják,
elkábítja csípős szagú, hamuszínű mák.
Estére a tribün árnya újabb bűnt fed be,
és nem maradt a dalnokból, csak a hangszere…

2025. 06. 06.