Nürnbergi útinapló 4.
Nürnbergi
útinapló
Negyedik
rész: A Delfin-lagúnától a pózoló hópárducig
A
fejünk fölött lévő hangszórók hangos zenébe kezdenek. A medencekomplexum
közepén lévő szigeten megjelenik két gondozó. Kinyílik egy kapu. Szívem a
torkomban dobog az izgalomtól. Ujjam megfeszül a fényképezőgép kioldógombján. Mindjárt
felbukkannak! Már látom, ahogy fodrozódik a víz, s egyszercsak előugrik egy…
fóka?
Döbbenet
és kisebbfajta csalódottság lesz úrrá rajtam. Nem értem a helyzetet. Zavartan
nézem meg újra a térkép tájékoztatóját. Minden nap 11:00, delfinshow. Márpedig
a vízben nem palackorrúak parádéznak, hanem kaliforniai oroszlánfókák.
Kétségtelenül bájos és ügyes állatok, de nem miattuk utaztam 7,5 órát Nürnbergbe.
A keserűség egy pillanatra maga alá terít, nem igazán tudok örülni az
állatkertekben kifejezetten gyakori (és egyébként nagyon ügyes trükköket
bemutató) fókáknak. Azért készítek róluk pár fényképet és videót, miközben
lassan belenyugszom, valamit félreértettem, s én bizony delfineket itt nem
fogok ma látni.
Aggodalmam
alaptalannak bizonyul. Öt-hat percnyi ugrándozás és labdakergetés után a fókák
visszaúsznak oda, ahonnan jöttek, elhallgat a zene, s a gondozók egyike kezd
beszélni. Német szavaiból egy mukkot sem értek, de kezdek reménykedni, hogy a
fókák csak amolyan felvezetőként, invocatióként szolgáltak a fő
attrakcióhoz.
Úgy tűnik, valóban ez a helyzet: kinyílik egy másik víz alatti kapu, s hét palackorrú delfin sorjázik ki egymás után. Rögvest a levegőbe ugranak, körbe-körbe úsznak; játékosak, elevenek. Időnként a gondozókhoz úsznak, fejüket a partra teszik, szájukat halért tátják. Kapnak bőven, bár néha csupán konkrét feladat teljesítését követően. Labdákkal trükköznek, karikákat szednek össze, alakzatban ugranak ki, pózolnak a közönségnek. A legelevenebb állatkerti állatok, akiket valaha láttam.
Sűrűn kattogtatom a gépet, több videót is rögzítek. Endorfin és adrenalin önti el vérereimet, átszellemülten igyekszem a delfinek minden mozdulatát agyamba vésni, illetve szépen megörökíteni. Hiába a digitális világ, nincs időm rögvest ellenőrizni, mi sikerült jól, legfeljebb futó pillantást vetek az elkészült képre, mert minden másodpercben történik valami. Oly gyorsak az ugrások, oly szédületes sebességgel úsznak ide-oda, hogy már azelőtt kattintani kell, hogy az agyam felfogná, mit látok. Megtanulok hát olvasni a jelekből: ha a víz emerre fodrozódik, ugrani fognak, ha árnyékuk amarra suhan, portréhoz fognak beállni. Azt hinné az ember, ily koncentrált figyelem mellett nem lehet az élményt megélni, de pont ez adja a sava-borsát, emiatt ragad meg minden mozzanat kristálytisztán.
A
show jóval hosszabb, mint vártam, s igen tartalmas. Külön értékelem, hogy
többnyire a delfinek természetes viselkedésmintázatait, mozgáskultúráját
modelleztetik a feladatokkal a gondozók. A műsor végén integetve búcsúznak az
uszonyosok, majd visszaúsznak a Delfin-lagúnából beltéri akváriumkomplexumukba.
Nem
vagyunk restek mi sem: megyünk utánuk. Persze nem a vízben, ahhoz azért túl
hideg van. Megkerüljük az impozáns épületet, melynek oldalát ismeretterjesztő
plakátok borítják, s némi keresgélés után rábukkanunk a bejáratra. Egyetlen
helyiségből áll a látogatható része, az viszont gigászi. Két oldalán két óriási
üvegfal, egyik a manátuszok, másik a delfinek lakóhelyére enged rálátást.
Előbbiek messze úsznak, bujkálnak, így velük kevésbé törődöm, inkább a nap
sztárjait, a palackorrúakat közelítem meg. Valamivel lassabban és nyugodtabban,
mint odakint, de továbbra is energikusan úszkálnak. Bőséges képgyűjteményemet
pár „víz alatti” felvétellel teszem teljessé. Hosszabban időzöm el itt, mint
általában egy-egy kifutó, akvárium előtt. Ez számomra történelmi pillanat,
először látok delfint, vagy egyáltalán bármilyen cetet élőben, s úgy sejtem, jó
darabig utoljára. Meg kell adni a helyzetnek a tiszteletet.
Mikor
kigyönyörködöm magam bennük, biccentek Botinak, s indulunk tovább – ideje, mert
lassan dél, s még a létesítmény felét se jártuk be. Pedig tervben van mára a Zeppelinfield
is, igaz, opcionálisan. Jelen pillanatban kötve hiszem, hogy bele fog férni.
–
Azt hiszem, ma új állatot vettem fel a kedvenceim listájára – mondom, miközben
az állatkerti kisvasút mellett haladunk az úton. – A delfinek élőben még
csodálatosabbak, mint gondoltam!
–
Egyetértek, nekem is nagyon tetszettek. Imádnivalóak – bólogat útitársam.
Következő állomásunk az aprócska Sivatag Háza. Ez is azon több állatkert által alkalmazott elgondolás szellemiségét követi, miszerint egyes fajokat hozzunk a lehető legközelebb a látogatókhoz. Az itt tartott színpompás madarak, fürge agámák, de még a ganajtúró bogarak sincsenek üveg vagy rács mögött; csupán egy fakorlát választja el a csak nekik fenntartott területet a látogatói ösvénytól.
Ezután két ritkaság kerül szemünk elé: a kritikusan veszélyeztetett mendeszantilop (addax), valamint a sérülékeny státuszú afrikai vadszamár. Mindkét faj egyedei igen fotogének, készítünk velük „közös képeket”, amin az ifjabb egyedek is tiszteletüket teszik.
Az út egyik oldalán két mesterséges tó, a másikon a kisvasút s mögötte kifutók. Látunk egy nagy csapat chilei flamingót, mandzsu darvakat, pettyes és pézsmaszarvasokat, gólyákat. Az egyik tó nincs kifutóvá alakítva, élővilága „félvad”, szabad akaratukból költöznek oda. A térkép szerint jégmadár is fészkel a lombok közt, de sajnos őket nem látjuk.
Őket
az afrikai patások követik, akik közül a legnagyobb szenzációt számomra a
fenséges kafferbivalyok jelentik. Fogságban ritkán tartott faj, nem tudom
hirtelen felidézni, láttam-e már korábban. Az itteni példányok páratlanok.
Gyönyörű, méretes tülkük, izmos testük, fényes szőrük párját ritkító. Csodaszép
állatok.
A
tanyasi résznél állunk meg ebédelni és fényképezőgépet tölteni. Szerencsére
lassan merül, talán kibírná az egész napot, de jobb az óvatosság. A powerbankkel
teljesen feltöltöm, míg elköltjük péksütemény-ebédünket s a további utat
tervezzük. Komoly megbeszélés ez, mint a hadi stratégia. Az ösvények
össze-vissza kígyóznak, nem mindegy, mit milyen sorrendben veszünk szemügyre.
Idő- és energiatakarékosak igyekszünk lenni.
A
tevéket és néhány antilopot az indiai rinocérosz követi. Őkelme a vízben hűsöl,
csak a feje búbja s egy szem orrszarva kandikál ki – egyedi fotótéma, csakúgy,
mint a szabadon szaladgáló, pufók ürgék. Bőszen kattog a fényképezőgép.
Ezután
hóbaglyokba botlunk, melyek szintén nem bánják, hogy modellt állhatnak, sőt! Az
egyikük olyan közel jön a ketrecrácsokhoz, hogy megkérem Botit, örökítsen meg
vele. Én és Hedvig farkasszemet nézünk, s azon tűnődünk, hol keverte el a
Roxfortból jött levelemet.
Patások
újabb sora következik: takinok (nagyon ritka, a Himalájában honos
szarvasmarhaféle, mely úgy néz ki, mint egy zerge és egy tehén keveréke óriási
orral), indiai antilopok, kolosszális vízibivalyok, s európai bölények. Boti
ekkor tudja meg általam, hogy kétféle bölény létezik: amerikai s európai.
Mindkettő közel került a kihaláshoz a történelem egy pontján, sőt, a
magyarországi európaibölény-alfaj, a kárpáti oda is veszett. Az amerikai bölény
a Yellowsotne Nemzeti Parknak, az európai a lengyel Bialowieza Rezervátumnak
hála menekült meg – vad bölény ma a vén kontinensen csak ott látható, másutt
nem.
Újabb, mindkettőnk számára szenzációs élménybe botlunk: a Nürnbergi Állatkert hópárducát nehéz megtalálni, mivel férőhelye gazdagon növényesített, de Boti fürkész tekintete elől nem tud elrejtőzni (el is keresztelem a nap végére Sasszemnek). A pompás nagymacska komótosan sétál végig hosszú, dimbes-dombos kifutóján, majd (mintegy megérezve, hogy jelenése van) úgy fekszik le, hogy kiváló portrékat tudok lőni róla. Hol felém néz, hol oldalra, még ásít is egyet, megmutatja tépőfogait. Nem győzök ámulni. A nap egyre jobban alakul. Bízom benne, végig kitart ez a szerencse. Ennek reményében indulok tovább, miután a Mount Everest uráról is kellő mennyiségű fénykép született.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése