Nürnbergi útinapló 3.

 

Nürnbergi útinapló
Harmadik rész: Az állatkert kapui

Az első teljes napunkra a Nürnbergi Állatkert van betervezve. Óriási létesítmény, s mivel ismerem magam, nyitástól zárásig tervezzük az ottlétet. Ha végzünk hamarabb, opcionálisan más programra is sort kerítünk.

Szerencsére nem hajnalok hajnalán nyit a Tiergarten, így ki tudjuk pihenni magunkat Moria bányái és Saruman ármánykodásai után. A komótosan elköltött reggelit követően összeszedelődzködünk, s a környék központjának tekinthető vasútállomás felé indulunk – ez ugyanis az állatkerti villamos egyik végállomása.

Amilyen rutinosan, gyorsan jutunk el a díszes épületegyüttesig, az aluljáróban annál többet bolyongunk, mire találunk egy jegyautomatát. A nürnbergi tömegközlekedés hasonló a budapestihez, nekik is van egy BKV-szerűségük, az ott megváltott jegy minden közlekedési eszközön használható. Mi egy páros napijegyet veszünk, amivel 24 órán keresztül két személy korlátlanul veheti igénybe a járatokat.

Újabb fejtörést okoz, míg ráakadunk, honnan indul a villamos. A méretes placcon több helyen virít tábla, számos fémkígyó várakozik utasokra. A GoogleMaps se ér itt sokat, ilyen kis távokon meglehetősen pontatlan tud lenni. Erőfeszítéseinket végül siker koronázza: megpillantjuk az egyik villamoson a Tiergarten feliratot, felszállunk hát rá.

Úticélunk a város külterületén található, így hosszan utazunk, Nürnberg számos részét szemrevételezhetjük, míg odaérünk. Az óváros hangulatából már kaptunk ízelítőt, most pedig a modernebb üzleti negyedek tornyai és társasházai néznek velünk farkasszemet. Az egyik állomás a legmagasabb itteni épület előtt van, mely egy óriási, fémszínű torony. Valódi felhőkarcoló.

Lassan elmarad mögöttünk a beton és acél világa, s nem várt környezetbe csöppenünk. Legnagyobb ámulatomra a villamos a fák közé kanyarodik, s elvadult „ős-buja földön” gázol át. A sínek közt fű és gyomok nőnek, körbe fák takarják el az utakat, a várost; a modern kor s a természet különös egyvelege ez. A Jurassic Parkot idézi a látkép, ott tudom elképzelni ezt a vadregényes sínpárt. Szinte várom, hogy Velociraptorok ugorjanak elő a bokrokból, s felbőgjön a távolban egy Spinosaurus.

A varázs oly hirtelen ér véget, ahogy elkezdődött. A villamos egy tágas, térkövezett nyílt terep mellett áll meg. Továbbra is fák szegélyezik az épített környezetet, de itt már utóbbi dominál. A sínek innen nagy kanyart vesznek, s az erdősor túloldalán térnek vissza a belvárosba. Egy darabig nézek az elrobogó eszköz után; le is fotózom. Nem mindennapi látvány az efféle „erdei vasút.”

Az állatkert bejárata pár percnyire van innen. Nemrég nyitottak, sor nincs, hamar bejutunk. A jegy mellé térképet is adnak, így könnyű tájékozódni (igaz, én minden eshetőségre felkészülve otthon kinyomtattam a honlapjukról letölthető verziót, de így legalább lesz eredeti is emlékbe). A Nürnbergi Állatkert kapui egyébként nem olyan díszesek, jellegzetesek, mint a budapestié, vagy a Budakeszi Vadasparké. Mégis izgatottság fog el, mikor belépek rajta keresztül az intézmény területére: végre itt!

Elképesztő izgatottság ég bennem. A delfineken túl sok más ritkaságot is tartanak itt, ahogy azt a weblapuk, s a térkép alapján megfejtettem. Alig várom, hogy életemben először láthassak indiai tapírt, halászmacskát, hárpiát, sárgatorkú nyestet.

Első állomásunk a Bionicum nevű állatház, mely a különleges fajok bemutatása mellett a környezettudatos és természetvédelmi oktatás céljára létesült. Az egyik tágas férőhelyen törpemanguszták és tokók (a tukánra hasonlító, afrikai madár) találhatók, kicsinyeik is vannak, akik sportot űznek abból, hogy bemozduljanak, mikor fotóznám őket; egy gigászi terráriumban különböző bot- és egyéb sáskafajok hemzsegnek; oly érdekes, eddig számomra is ismeretlen hüllőkkel találkozom, mint a kék varánusz, vagy egy zöld, hegyes orrú kígyófaj.

Ezután klasszikusabb, a rutinos állatkertlátogatók számára jól ismert fajok következnek: Bennett-, és szürke óriáskenguruk; zsiráfok, szavannahangulatot kínálva afrikai gyöngytyúkokkal társítva; lemúrok (gyűrűsfarkú és barna makik), illetve mókusmajmok. Ezután térünk be az akváriumházba, ahol újabb érdekes lényekre lelünk. A sok díszes hal közül nem ismerem fel mindegyiket, csupán csodálom őket. A korallzátonyok világa megelevenedik általuk. Mégsem ők onnn a kedvenceim, hanem a bájos iszapugró gébek. Ezek a gülüszemű, vékony halacskák képesek kimászni a szárazföldre, uszonyaikat kezdetleges lábként használva tolni-húzni magukat, kisebb távokat megtenni. Az egyik végig egy kövön sütkérezik, hagyja, hogy fotózzam.

Szokatlan megoldás, hogy az akváriumokkal szemben a gorillák benti férőhelye került kialakításra. E békés óriások most nem itt tartózkodnak, dacára a nem kifejezetten meleg időjárásnak, vizesárokkal körülvett szigetükön mászkálnak. Egyikükről különösen jó képet tudok készíteni, csakúgy, mint egy tőlük nem messze található másik majomról.

Miközben lassan haladunk, folyamatos információáradattal bombázom Botit. Nagyjából kétpercenként jut eszembe egy-egy „érdekes tény”, ahogy Sheldon Cooper mondja, a látott fajokról, az állatkertek történetéről, vagy valami teljesen másról. Útitársam részletes ismertetőt kap a hagenbecki állatkerttervezési szabványokról, az axolotlok anatómiájáról, az endemizmus jelentéséről.

Eddig csak egy egészen apró kört tettünk csak meg. Nem akarunk messzire kerülni a Delfin-lagúnától, ugyanis délelőtt tartják az egyik bemutatót – akkor lesz a legjobb lehetőségem megörökíteni őket. Az addig hátralévő időben az amellett álló Manátuszházba térünk be. Miközben ennek bejáratát keressük, egy szemvillanásra megpillantok pár árulkodó uszonyt. A delfinek! Hamraosan, hamarosan – nyugtatom magam.

A tengeri tehenek (más néven manátuszok vagy lamantinok) itteni férőhelye merőben elüt attól amit Wrocławban láttam az ottani Afrykariumban. Hosszan elnyúló medencéjük fölé egy mini dzsungelt varázsoltak. Szabadon ugrálnak a lombok közt a majmok, madarak szállnak ide-oda, pompás virágok nőnek. Hangulatos fapallókon lehet végigmenni, a kövérkés lamantinok alattunk úszkálnak. Nagy a hőség, ami talán sokakat meglep, de az itt tartott karibi manátusz trópusi faj, a meleget kedveli. Külsőre egyébként úgy fest, mint egy tehénfejű, fókauszonyú, hordótestű, lomha tengeralattjáró. Nehéz elhinni, hogy ezek az állatok a sellőlegendák ihletői – a matrózok igencsak sok rumot ihattak, ha gyönyörű, halfarkú nőknek nézték ezeket a bájos, ám nem éppen szépséges lényeket.

Ebben a létesítményben találja meg Boti az egyik kedvenc állatát, egy barátságos fehérarcú sátánmajmot. Riasztó neve ellenére kedves jószágról van szó, Dél-Amerika dzsungeinek őshonos, különös megjelenésű majma. Egy ilyennel én Londonban fotózkodtam, itt pedig Boti áll be mellé. Úgy tűnik, ezek az állatok szeretnek a figyelem középpontjában lenni, mert mind a londoni, mind a nürnbergi hosszan ücsörgött egyhelyben, sokan álltak be mellé egy-egy kép erejéig.

Egy lépcsősor vezet le egy hűvösebb terembe, ahol két hatalmas üvegfal enged bepillantást két, egymással szemközti medencébe. Az egyikben észreveszem a manátuszokat, s lövök róluk pár képet. A másik üresnek tűnik, s mivel szorít az idő, közeleg a delfinshow, nem is nézem sokáig. Határozott léptekkel indulunk a lagúna fantázianevű rész felé. Hamar észrevesszük a többszintes, óriási nézőteret, ahol szerencsére sok még az üres padsor. Felkapaszkodunk egy magasabban lévőre, helyet foglalunk, s várjuk, hogy az óra tizenegyet üssön…