Tündérerdő

 

Tündérerdő

Teliholdas, furcsa éjjel
vad erdőbe vitt utam.
Hajnalig már ki nem jutok
innen – akkor gondoltam.
Ős-fenyők közt bukdácsoltam
mohalepte köveken,
bőrbe maró ág kuncogott
minden fáradt könnyemen.
Így haladtam egyre beljebb,
mígnem halvány fényt láttam.
Követtem, s egy selymes füvű,
titkos rétre találtam.

A tisztáson lenge ruhás,
sudár majdnem-embernép,
a tündérek roptak táncot
testet öltött szellőképp.
Zeneszót az erdő adott,
lakomát a csillagok.
Éreztem, hogy beállok,
ha gyorsan el nem illanok.
Szándékomat megérezte
a táncolók serege,
és tenyerembe simult egy
ifjú tünde tenyere.

Olyat látsz most – kezdte vígan –,
amit ember még soha.
Ne, csak nézzed, ropd velünk! Ne
légy magadhoz mostoha!
Testi-lelki örömökből
ősidőktől nincs hiány,
itt mulat rég minden éjjel
tündefi és tündelány!
Ki ránk talál, méltó arra,
hogy egy-kettő éjszakán
jót vigadjon, ha nem gyáva,
ha szíve mást nem kíván.

Ember-eszem jajveszékelt,
csapdát sejtett, árulást
(ennek vélte a vad táncot,
duhajkodást, kábulást).
Hamisságot én nem láttam
a tündefi szemében,
követtem hát a tisztásra
izgatottan, merészen.
Elmúlt korok ó-illata
lengte be a táncteret;
éreztem, hogy itt az ember
amit akar, megtehet.

Földi ruhám levetettem,
itt senki sem hord ilyet,
az övékéhez hasonlatos
köntöst kaptam ahelyett,
s harmatos fű simította
mezítlábas talpamat.
Ekkor szólt az egyik tündér:
Kortyolj, s érezd jól magad!
Virágkelyhek tündeborát
hörpintettem halkan fel,
s csillagétket majszoltam, míg
gátlásom mind nem múlt el.

Elbódulva tündértáncuk
szilaj és vad ritmusát
kecses gémként vettem fel, és
táncoltam egy éjen át:
forgolódtam dalolászva,
s fáradást nem éreztem,
kézről kézre jártam a hűs,
selymes füvű parketten.
Az egyikük arcon csókolt,
majd szemembe kacagott…
Egy éjre az Ős-Természet
gyermekévé fogadott.

Majd föld alá mentünk később,
üreg-mélyi rejtekbe,
fénypettyekkel világított,
titkos tündérhelyekre.
Legvadabbul itt mulatnak.
Ne menjen, ki fél, oda,
hol magaslik egy bűbájos
tündértemplom-palota!
Ősi, buja vigalomnak
szent oltára az a hely,
a legtisztább tündebort ott
adja liliomkehely.

Elvegyültem köztük én is
(élek? halok? Nem tudom…),
elhevertem mohapárnás,
földillatú pamlagon.
Más tánc volt itt: lassabb, régibb,
az ösztönök súgták meg,
természetes, mint fű, fa, de
rettegik az emberek.
Én már félig tünde voltam,
duhajkodtam hajnalig,
karcsú tündérkarok közt nem
aludtam, vagy csak alig…

Másnap reggel nehéz fejjel
az ágyamban ébredtem,
az éjjelből ajándékként
ezer emlék volt velem.
Tapogattam mindenemet
(álom volt, vagy valóság?
Ez a kérdés azóta is
hiénaként tép és rág…),
nem éreztem átok nyomát,
nem volt rajtam gaz varázs,
csak a szívem izzott hévvel,
mint nem hűlő, rőt parázs.

Amit láttam, elmeséltem,
lett egy rege, nem kicsi;
hiába, hogy elmeséltem,
ki nem volt ott, nem hiszi.
De majd egy nap visszatérek
ősi erdő mélyére,
mikor újra felcsendül a
Hold s csillagok zenéje.
Kacajoktól, mulatságtól
visszhangzik majd a határ,
a legvadabb vígság lesz, mert
Tündérfölde visszavár.

2025. 01. 08.