Nürnbergi útinapló 2.
Nürnbergi
útinapló
Második
rész: A borongós ég alatt
Nagyjából
hét óra az út Nürnbergig átszállással, kalkulált késéssel, tokkal-vonóval. Délután
négy fele jár, mire begördülünk a Hauptbahnhofra. Lábunk elgémberedett a
hosszas ücsörgéstől, de az érkezés miatti izgatottság feledteti. Az út egy
szakasza véget ért, érdemi része kezdődik.
Ha
a Bécsi Főpályaudvar hasonlít egy reptérre, nürnbergi társa mintha az lenne.
Város a városban, több étteremmel, üzlettel, sőt, a környék legnagyobb
szupermarketje is területén található. Ez utóbbit eszembe vésem, hisz amint
lerakodjuk a csomagokat, vásárolnunk kell némi enni-innivalót.
Az
aluljáróból kivergődve szembesülünk a ténnyel, hogy rázendített az ég. Testes
zuhé kerekedett, kövér, hideg cseppeket könnyezik a szürke felhőfátyol mögé
bújt özvegyasszony, az ég. S unokabátyja, a hűvös leheletű Aiolos se rest,
serényen küldi ránk a négy égtáj dermesztő szeleit. A németeket láthatóan nem
zavarja a csöppet sem nyárias időjárás, pólóban, rövidnadrágban lófrálnak.
Engem azért ennyire kemény fából nem faragtak, s azt se kívánom, hogy
fényképezőgépem megázzon, így előkapom összecsukható esernyőmet, s magamra
kanyarítok egy pulóvert. Az otthoni kellemes időre tekintettel térdnadrágban
vágtam neki, azzal tenni nem tudok mit, bízom benne, nem csap be a Google
Térkép útvonaltervezője, s valóban tízpercnyire van a szálláshelyünk az
állomástól.
Széles
úttesten kell áthaladnunk először, annak túloldalán kezdődik az Óváros – ezt hirdeti
a velünk szemben magasló vár is. A túloldalról visszafordulva készítek pár
képet a pályaudvar díszes épületéről. Igazán impozáns látvány, számos szobor
tarkítja. Kőbe vésett mítoszok.
Az
Óvárosban vár az apartmanunk, s erre a területre autóval nem igazán lehet
bejönni, pár utcába csupán. A régies hangulatot ez, s a majdnem minden
járófelületet beborító kékesfekete macskakövek, ódon házak, díszes, középkorból
itt maradt építmények biztosítják. Az ember úgy érezheti, kicsit visszautazott
az időben.
Az
eső továbbra sem áll el, s igen nehéz három táskával és egy esernyővel
manőverezni úgy, hogy senkit és semmit ne lökjek fel, ne ázzak el se én, se a
dolgaim, s lehetőleg a jó irányba tartsunk. A masszív sporttáska most nem
előnyös; húzza a vállam, állandóan cserélgetni kell, melyik kezemben fogom,
kilóg az ernyő alól, átnedvesedik. Megfogadom, legközelebb bőröndöt hozok,
akkor is, ha a vonaton nehezen férek el miatta,
Egyszer
eltévesztjük az egyik kanyart, rossz utába fordulunk, de Boti megmenti a
helyzetet. Nem kezd el ide-oda szaladgálva azon töprengeni, vajon merre,
bekapcsolja a Térképet, s arról mindjárt leolvassuk, merre tovább (egyébként az
egész utazás alatt ő forgatta javarészt az útvonaltervezőt, s igen profin
elnavigált minket mindenhova – rá is ragasztottam a MapGuy becenevet).
Azt
még otthon elolvastam, hogy ez a szálláshely kontaktmentesen működik. Szállásadónkkal
nem fogunk találkozni, egy kis trezorban hagyta a kulcsot, melynek nyitókódját
emailben küldte. Menetrendszerűen megy minden: megérkezünk a háztömbhöz,
melynek néhány lakásában működik apartman, a kulcs (valójában egy chipes kütyü)
az írt helyen, s viszonylag gyorsan megtanuljuk értelmezni. Az ajtók melletti
panelhoz kell érinteni, akkor nyitja. Felcaplatunk az emeletre a szűk
lépcsőházon át, megküzdünk a két kézzel is alig nyitható, ellenálló ajtókkal (a
szobánk bejáratánál lévő különösen makacs, csomagokkal a kezünkben alig bírjuk
belökni, s kétszer is bevágódik az orrunk előtt, mire végül bejutunk). Mint a
Mount Everestet meghódító Edmund Hillary, győzedelmesen tesszük le táskáinkat s
nézünk körül.
A
helyiség nagyjából egylégterű, a fürdőszobának van csupán külön ajtaja. A
konyha az ajtóval szemben, elég felszereltnek tűnik, a hely szűkös csupán.
Balra az ágy, asztal, ruhásszekrény, jobbra a fürdő. Minden patyolattiszta,
patinás rendezett. Nagyobb, mint vártam. Határozottan elégedett vagyok vele.
Lepakolunk,
s egy rövid szusszanás, valamint az „Épségben megérkeztem.” üzeneteket követően
nekivágunk a városnak. Rövid egyeztetés után úgy döntünk, előbb megvacsorázunk,
aztán vásárolunk, ne kelljen szatyrokkal étkezdét vadászni. Kinézünk magunknak
egy tőlünk alig ötpercnyire lévő Five Guys gyorséttermet, amit még
unokatestvéremék ajánlottak.
Aki
nem ismerné ezt az étteremláncot, a McDonald’s-hoz hasonló, ám csak hamburger,
krumpli, innivaló és shake kapható benne. További lényeges különbség, hogy
háromféle burgerük van csupán, ezeket azonban számtalan módon lehet személyre
szabni. Rendelés során az ember egy hosszú listáról választhat, hogy a
nagyjából húszféle feltétből mit kér bele. A grillezett gombától a
csemegeuborkán át a különböző szószokig rengeteg különlegességből lehet
válogatni. Ráadásul az ételek látványkonyha-szerűen az ember szeme láttára
készülnek, a hamburgerek oly vaskosak, hogy aljától tetejéig félbeharapni lehetetlenség,
a burgonyán érezni, hogy nem műízű, agyonsózott, hanem valódi alapanyagból való.
S
az újratölthető italautomatáról még nem is szóltam! Egy cseppnyit futurisztikus,
gigászi gépet kell elképzelni, ahol érintőképernyőn választat az ember több
tucatnyi italból – számtalan olyanból is, ami idehaza ismeretlen. Már az is
meglepett, mikor láttam, hogy csak kólából és jegesteából van vagy nyolc-tíz
ízesítés (az áfonyástól a vaníliáson át a málnásig), de mikor csak kíváncsiságból
végignéztem-kóstolgattam a többit is, akkor hidaltam le igazán a mennyiségektől.
Kezdtem megérteni, miért drága ez a hely egy gyorsétteremhez képest. Az
ár-érték arány teljesen rendben van, a hamburgerrel kiválóan jóllakik az ember,
s ha csak két-három ital kóstolására van vágya, már megtérül az is (s egyébként
a pohár korlátlanul újratölthető, tehát tényleg csak az ember gyomra szab határt).
Sokat
ültünk benn, s az eső továbbra is szemerkél, mikor kijövünk, a levegő egyre
hűvösebb. Most felkészültebbek vagyunk, a szálláson átöltöztünk, így fázni nem
fázunk, de abban is egyetértünk, hogy nem érdemes nagy városnézést rendezni
ilyen időben. Célirányosan a pályaudvar Lidl-je felé vesszük az irányt. A csendesedő
zivatar közben alábbhagy, majd eláll, így legalább azon nem kell izgulnunk,
hogy visszafelé megáznak a vásárolt dolgok.
Nehezen
leljük meg az üzletet, sokat bolyongunk, mire rábukkanunk. Ennek oka, hogy bár
hirdetőtábláját láttam megérkezésünkkor, de pontos helyét nem, s ezúttal a térkép
is megtréfál minket. Az se egyszerű, hogy a sok szint között közlekedjünk. A
lépcsők és mozgójárdák számomra illogikus módon, olykor egyes szinteket
kihagyva visznek egyik helyről a másikra. Végül bejutunk, s több-kevesebb
sikerrel megkapunk mindent (egész baráti áron). Veszünk háromfajta német sört
is, olyanokat, amik odahaza nincsenek. Kóstolás után döntjük majd el, melyikből
vigyünk ajándékba haza.
A
visszaút komótosan telik. Nem sietünk, be-benézünk az útba eső könyvesbolt, LEGO-üzlet
kirakatába, egy-egy fotó erejéig megtorpanok. Lesz egy egész napunk várost
nézni, tudom, de sosem lehet tudni, eszembe jut-e majd pont azt a szobrot,
kutat, templomot lencsevégre kapni akkor. Jobb biztosra menni. Főképp az olyan „kuriózumokkal”,
amik nem azért érdekesek, mert híresek. Ilyen a vasúti aluljáróban, üvegfal
mögött sorjázó LEGO-kiállítás (többek közt öcsém kedvenc Ninjago figuráival és
egy Nürnberg-makett-tel), valamint a könyvesboltban egy kötet, melyről kiderül,
hogy a húgom s általam igen kedvelt, Egyikünk hazudik című krimisorozat
alapjául szolgáló, terjedelmes regényfolyam egyik része, mely mint kiderül, eredendően
jóval hosszabb, mint a netflixes adaptáció.
Visszatérünk
a szállásra, mindent a helyére pakolunk. Egy tervünk van már csak: elkezdeni a
háromnapos Gyűrűk Ura-maratont. Ezt legalább olyan hamar megbeszéltük, mint
magát az utazást. Nekem nagy kedvencem, rég láttam, Boti még soha – hát most
művelődik. Ahogy a Nap hanyatlani kezd és a borongós ég lassan fekete gyászruhát ölt, felcsendülnek a jellegzetes dallamok, a
Gyűrű Szövetsége útnak indul, mi pedig feltett lábbal, félig fekve kísérjük
őket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése