Az áruló ébredése

 

Az áruló ébredése

Valami mostanság megváltozott bennem.
Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem,
kúszik keresztül rajta fojtón, marón,
mint növénykacs fel a földbe vert karón
egy zsigerből jövő, furcsa érzés
– tompa hegyű, finoman fogazott kés…
Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat,
mint lucskos, ázott lábbal járni városokat,
mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni,
mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi,
mint hánytatni haldokló tollat tintáért,
mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért,
mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó;
émelyítő, zavaros, nyugtalanító.
Sajognia kéne, s nekem… ordítanom,
de csak tompán lüktet e láthatatlan halom
hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat,
mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat.
Mi történt és miért? Tudom, de mégsem,
sejtett bizonyosságom portengerbe vésem:
elfeledett sebek varja szakad most fel,
a horizonton ködszoknyás hajnal kel,
mi fagyos permetet fúj a reszkető vágásba
és vakondként magát ereimbe ássa…
Mert nézni akartam. Hát néztem és láttam,
s a látottaktól meggörnyedt erősnek hitt hátam;
a múltba néztem vissza, mi szakadatlan követ,
s láttam, könnyek pettyezik a sok kockakövet;
magamba néztem, végtelen kút-mélybe,
s láttam, vádló árnyaktól hajlik sötét éjre;
oly helyekre néztem, mi zavaros és rejtett,
s megláttam, a Titkot, mi a zavarosban rejlett.
Magányomnak oka én vagyok egyedül:
lelkem valami meredek hegytetőn ül
és vár, mint parázsra a hűlő kazán,
de Parnasszusomra senki se juthat fel igazán,
mert elűzök, ellökök mindenkit magamtól
azzal, hogy nem, vagy alig tudok szeretni jól,
s viszonzást se leltem soha, mert költőt nem lehet
igazából és sokáig szívbe zárni. Magamnak hoztam e telet…
Nem véletlen sújt rám ez az átok…
Görbülő háttal már tisztán látok…
Az árulók büntetése ez,
mely minden dalnokot delejez.
Nem én akartam, s nem önszántamból
(ez a kifogás még nekem is álszenten szól),
de nem változtat a rideg, fagyos tényen:
szúrt sebeket hagytam számos érző lényen…
Gyűlöltem őt, s rettegtem, lám, most itt állok,
az Árulók Kapujában utolért az átok…
Árulóvá lettem, mert elárultak sokszor,
s büntetésből elárulnak, míg el nem ér az aggkor,
elárulnak folyton, s én csak süllyedek,
mígnem szennyes, szakadt lelkem eladom az ördögnek,
ha csak nincs nála már rég…
Az árulóm billogja rajtam ég:
hagytam, hogy sebeim lökjenek, formáljanak,
így zártak be végül komor börtönfalak…
Ó, miért néztem vissza, én kíváncsi bolond
a múltba, mely tudtam, megalvadt vért ont?
Miért nem volt jó nekem a boldog tudatlanság,
hol a súlyos Titok nem mar, nem szúr, nem vág?
Miért nem feledhetem, miért tapad makacsul
tekervényeimbe úgy, hogy soha ki nem fakul?
S miért fáj a tudástól lényem ennyire?
Miért ilyen keserű az árulók kenyere?
Miért vagyok többszörösen visszaeső gyenge és gyáva?
Miért borít be, miért ölel, mint maró, savas pára?
Miért tűnik ártatlannak fakó, csupasz bőröm?
Miért olvad bánattá bűn nélküli bűnöm?
Miért lettem költő, magányos vershányó?
Miért jut nekem aratáskor csupán csupasz tarló?
Miért nem kiáltottam, amíg lehetett?
Miért keresem mindig az áldozatszerepet?
Hányszor kell még tönkretegyék az életem,
hogy felfogjam, a szerelem nem való nekem?
S hány életet kell tönkretegyek én,
míg rájövök végre, egyedül leszek vén?
Segíteni, megérteni nem képes senki se,
mert kinek az élet mézédes mese,
rózsaszirmú reményt hallucinál,
s azt hiszi, a boldogság mindenkire rátalál,
aki meg már tört össze, akit megsebeztek,
őt magukkal ragadják a közönyös szelek,
s mire újra összeforr, ő is árulóként ébred
– ördögi kör, labirintus, nem lelni a véget…
Lehettem volna más szerzet talán,
de nincsen költő, csak pokoljárás után,
a lantot eldobni pedig nem bírom,
mert az a bölcsőm, otthonom és sírom…
Így nincs reményem, elengedni az átkost mégse tudom,
hiába bizonyos: mindig elbukom…
Amely engem festett, elég pocsék ecset,
fut át fejemen, míg elrágok egy újabb porízű szendvicset.
Ez maradt: tengődök, míg holnap ér a mába
(hova lökött kavicsok pillangóhatása?)
írva évődök elárult áruló mivoltom tudatában,
gyógyíthatatlan sebesültté váltan…
De egy nap majd megtépázott lelkem
újult erővel az enyészettől visszaperlem,
s én nevetek a Reményen utoljára,
legyen ennek becsületem vagy ép eszem az ára…
Árulók a költők mind, de talán nem örökre,
szabadulhat, ha büntetését némán kitöltötte;
szabadulok egy nap én is, van talán rá esély,
ez az egy reményem talán nem sekély…
A sebek nem tűnnek el, de behegednek lassan,
s egy távoli hajnalon majd árulás nem harsan…

2024. 06. 15-17.