Bűnüldözők balladája

 

Bűnüldözők balladája

Levelet lelt asztalán a magánnyomozó
nagybajuszú segédje az egyik reggel.
Olvasta egyre riadtabb tekintettel;
kedélyét betemette a bánat, mint porhó.

„Drága barátom!
Bocsássa meg, hogy nem szám tépem-tátom,
hanem tollat ragadva
ömlik belőlem szívem panasza.
Annyi nyomozás után, oly sok rácsok mögé
dugott bandita után az igazság öné,
tévedtem, elismerem
nagyképű mibenlétem.
Ironikus: mindig én mondtam magának,
az események szeme előtt szállnak,
mégsem érti, mert csak néz, nem lát
se erdőt, se fát.
S mit felelt rendre?
Eljön az ügy, min nem fog a nagy agy-penge.
Igaza lett:
a nap, a sziszifuszi munkám elérkezett.
Elbuktunk. Kudarcot vallottunk. Vagyis… én.
Makulátlanságom maszatolja szén.
Emlékszik a Loner-ügyre?
Fiatalember, szeme szürke,
egy esős napon beállított hozzám,
mert… Áh, hisz emlékszik. Még megharagszik rám,
amiért ismétlem magam.
Hogy ne feledjem szavam,
három hónapja töprengünk az ügyön,
sokszor ketten, néha csak én külön,
mert bevallom, nem hagyott
nyugodni. Itt nincs vádlott,
se holttest, egy ellopott ékszer, de
áldozat se
– legalábbis hagyományos értelemben.
Bűntelen bűntett szellemi téren:
szív zúzott szívet cseppnyi
darabokra, mert úgy vélte, ideje továbbmenni,
s csak hamiskás félszavak
indokoltak.
Mennyit próbáltuk… Emlékszik? Kerestük
az okot. Ha lelkük-testük
ennyire összeillő,
ha becéző szavaik lágy tavaszi szellő,
ha terveik voltak, s azt sugallták a tettek,
összefonódnak az életek,
ha a búcsú is szép volt, miért romlott el minden,
miért tűnt el egyikük csendben,
miután suta magyarázattal ellentmondott
mindannak, amit addig közölt és ontott?
Kutattuk, kerestük… de ez nem bűnüldözés,
Sein und Sollen falán Kant óta nincs rés,
s ez a titok a szellem szférájában
nyugszik, s nem fogja fel tényalapú agyam.
Kutathatnánk, kereshetnénk, nem lesz válasz;
tény ez is, de keserű, nem csak száraz:
kézre kerítettem tolvajt és gyilkost,
megfejtettem titkokat régen és most,
előástam rejtett kincset, sokat,
de a szív titka előttem rejtve marad.
Logikám elbukott, lelkem meghajolt,
s becsületemen esett súlyos folt.
Ezt az ügyet nem oldhatom meg,
s ebbe eszem beleremeg…
Egyet tehetek csak, s azt muszáj,
hogy ne vigyen öncsúfoló vizekre uszály:
beismertem hibám, s most visszavonulok,
nyomozásba többé nem fogok.
Ne féljen, holttestet nem kell keressen,
a gyávák ösvénye nem kenyerem,
de nyomaimat se fürkéssze, csak éljen boldogan,
ha már egyikünk mától örök boldogtalan…
Megért, vagy nem… mindegy, azt hiszem.
Örvendek, barátom, hogy ismerhettem!”

Talán mindannyian nyomozók vagyunk kicsit,
minden okot tudni vágyunk, mi szembejön.
S nem igazodunk ki bánaton, örömön;
mert nem fejthetjük meg soha a szív titkait.

2024. 10. 17-18.