Ködök Hídja

 

Ködök Hídja

A bársonyléptű, leples alkony megközelítette
London elcsituló, füstöt fúvó városát,
és az árnyas sikátoroktól a lusta Temzén át
vörös pizsamát húzott rá, mint anya a gyermekre.

Ballagott egy ember csendben, jobbján ballagott a víz.
Szeme a betonon, két keze zsebében, ökölben,
elfelejtette, már hány órája kóborol étlen,
mert gyomra kavarog, szájában ül túlvilági íz.

Egy hídra vitték léptei. Meglepődött, mert sose
látta eddig. Más volt, mint a Tower vagy London híd,
gallynak tűnt, mit a reménytelenség habjába merít
egy hívogató hatalom test nélküli ködkeze.

A részleteket elrejtette előle a hízó
alkony. Azt látta csak tisztán, hogy szürke ködbe borul
a túlsó fele. A közepén lóg határvonalul
egy széllel küszködő, hamuszürke, tépázott zászló.

Odabotorkált, megsimította, kezébe vette.
Írás volt rajta, titokzatos, kétsoros üzenet:
„Ki e hídra lépsz, fontold meg következő léptedet
Ködök Hídján, mi múlás-maradás határhelyzete!”

Dobbant a szív, gondolt az elme, elszorult a torok…
Gyógyír vagyok, a feledés – úgy vélte, susog a köd,
majd láthatta is, hogy nyel el bármi bút és örömöt,
ahogy szeme előtt felsejlettek régi s új korok.

Egy asszony a sötéttől félt – majd elfelejtett félni;
egy férfi nejét gyászolta – elfeledte örökre;
gátlásait hagyva egy fiú éj dalát dörögte;
múlt tudósra unalmát tudott tény többé nem méri;

és ki létezni nem akart, de meghalni se kívánt,
feledte őt minden ember, s újrakezdte életét;
mindezekhez nem kellett több, csak kinyújtani kezét,
s lépni egyet-kettőt, míg köd fon köré paravánt.

Tűndődött a komor lélek: e ritka lehetőség
pont az, mire vágyott. A szívét nyomó terhen tudna
könnyíteni mielőtt megfagy, mint télen a tundra.
Csak az a nehéz kérdés: feledjen, vagy elfeledjék?

Ha másokból törli ki magát, szíve könnyebb nem lesz,
ha csak ő felejt, a régi sebek visszatérhetnek…
Mikor alant feketébe öltöznek az örvények,
döntést hoz, s egy kívánsággal ködök felé lépést tesz…

Lámpáját, a teliholdat meggyújtotta az éjjel,
és fázós testén összébb húzta csillagos köntösét.
Szétnézett, és ő se tudta, kit simogat a sötét,
és miért mered az maga elé összezavart szemmel.

Sebeket s terheket, de önmagunk is sokszor
elfelejtenénk, vagy másból kitörölnénk emlékét,
de az ilyen kívánságnál nagy a kockázat, a tét,
és a botlásból nem tanulhat soha az utókor.

2024. 09. 26.