Egy virág kérése

 

Egy virág kérése

Azt hittem, a pompázás a legjobb út:
színes és illatos legyen a virág, így nem rút,
fodros szirmok, csipkés szélű levelek
– évek óta hamis hajnalra kelek.

Voltam kert és üvegház minden virága.
Hol fekete földből, hol homokból szöktem szárba,
fákra kúsztam, tóra ültem,
buja dzsungelbe merültem,
s mindig nagyon
lenni akartam valami több, mint a talajon
vagy a víztükrön virító
egynyári, mi megfagy, ha az első hó
lehull. Köntöst öltöttem hát,
sokszínűt, súlyosat, hogy aki lát,
gyönyörködve közelítsen meg,
orra pedig megremeg
kelyhem bódító parfümjétől,
mi a szirmok közül zubogva dől,
de diszkréten eloszlik hamar,
s csak az érzi, az érti, aki igazán akar
az átlagnál többet, s ő mindent észrevesz a szirmokon,
ezer fodrom szemének rokon,
hát fejet hajt: Ez aztán a meseszép virág!
Valamit elronthattam, mert alig-alig ért a világ.

Véletlenül láttalak meg, s először
sziromleveleid észre se vettem, csak hogy előtör
mellettem a földből egy bájos, finom
kis növény, s fölébreszti kíváncsiságom.
Figyeltelek, hogy növekszel észrevétlen
szikrázó napfényben és zúgó szélben,
jelenléted megszoktam, majd megkedveltelek.
Üresebb lenne nélküled ez a gizgazos telek,
ezt biztosan tudom, mióta
észrevettem, hogy mint óvatos mimóza,
szirmot bontottál, virágot hoztál te is,
mely visszafogott, apró, egyszerű, de nem hamis.
Láttam benned
a lehetőséget, hogy nagy virág lehet belőled,
buzdítottalak, tanácsot adtam,
megosztottam veled titkaim és nyaram,
s hamar megértettem, te
nem olyan virág vagy, mint én. Nap nevelte
a kelyhed, enyémet alkonyat,
te nyugvást akartál, én babérokat,
csak azért nem értenek téged, mert nem mutatod
másnak, én meg? magam köré vontam csicsás palástot.

Tanítani akartalak? Mindent tudsz, mit én,
sőt, többet is. Erdő és mező peremén
öntudatlanul megtetted,
mi a legnehezebb: bátran, őszintén nyitottad kelyhed
giccsek, illatár s magasztos színek
nélkül. Nyomodba én sohase érhetek,
úgy megszoktam kényelmes kosztümöm;
magam naponta más virággá szülöm,
a csupasz, egyszerű őszinteség,
valódi virágom elhervadt tán rég,
hisz nézz rám, a bolondra:
most is vásári csokorként viszem magam porondra,
s még most se, mikor emiatt kesergek,
nem nyílnak a bimbókból őszinte örömök, keservek.

Azért remélem, még nem késő,
ezért száll hozzád első, egyetlen és végső
kérésem,
s tagadd meg, ha szerinted nem érdemlem,
de ha mégis, átvennéd-e az eddigi szerepem?
Tanítványod leszek, s te a mesterem,
te taníts (én nem tudlak) arra,
hogyan boruljak bátran, őszintén virágba,
taníts meg az elfelejtett
egyszerűségre, hogy minden elvetett
magból olyan növény legyen,
ami belőlem is válhat, ha lepleim alatt meglelem.

Nem tudom, melyik a jobb út:
cseppnyi csermely itasson, vagy mély kút,
milyenek a jó szirmok és levelek?
Ha megfejtem, többé nem tépáznak szelek.

2024. 09. 20-21.