Városjáró

 

Városjáró

Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak.
Onnan indultam, hol harangok nem szólnak,
koros apartman-egérlukak komfortos
dzsungeléből, ami irodaházakkal határos.
Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek
illata szállt, nyakamban a vérerek
magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket,
mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület.
Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba,
miközben utam hol erre vitt, hol arra:
földtestbe fúrt metróalagutak felett;
öreg házakban kergettem a szelet;
büszke emléktáblát tucatnyit láttam,
tengernyi életet kövült betűkké váltan;
s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház,
omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz,
kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek,
embertömeg alatt mind szögletesen kerek,
piac, üzlet, étterem, drága márkabolt,
súlyos fontokért magának hírnevet rabolt;
s megérkeztem végül a Temze partjára,
hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta;
poroszkáltam tovább kő és víz között,
míg a táj lassan fényköntösbe öltözött;
sokszínű jelkép építészsisakból,
furcsán díszeleg, lóg a falról,
a túlparton a Szem, köztünk hidak,
felettünk vijjogó sirályhadak;
s lám, itt magaslik Kleopátra Tűje,
itt kell a hideget eltűrje,
áll (mint minden) tanúként némán,
s csendben, időtlen arccal tekint énrám.
Elnehezült fejjel és fáradó lábakkal haladtam,
a város lustán hömpölygött alattam.
Micsoda összefércelt, bizarr hely!
Mint mikor eltörik egy boroskehely
és a szilánkok nem illenek többé össze,
mert túl sok szállt szanaszét, messze…
Roskadozó viskó szomszédja a pláza,
irodaház árnyékában pórok bérháza,
öreg templomok, neves épületek
mellé üvegkalitkák épültek.
S van, amit loptak csak:
nézd, a Tűt is belepi a tolvajkéz-csatak,
de mégis része a fenséges citynek,
nem mosták el százados, viharos vizek.
Hasgató fejjel és lomha lábakkal megtorpantam,
mert megrázott a felismerés, akár az áram.
Az utcák, a piac, a parti sétány – tükör;
én a város, s a város én – bezárul a kör…
Magamban utaztam, magamat láttam,
pedig már azt hittem, messze-messze szálltam
a fejemből, s a súlyos kérdésektől,
mikre, ha felelek, sok fal összedől,
ha pedig nem teszem, ha így maradok,
egy nap kínomban saját húsomba marok.
Lüktető fejjel s nehéz lábakkal a hídkorlátra
támaszkodom elgondolkozva.
Nyelvem akadozik, válaszolna, de
a megfejtést elfedi gomolygó köd leple,
mely lassan mindent belep,
hogy egyszínű, szürke legyen, mint egy lakótelep.
A Tű látszik még. Vetek rá egy pillantást,
azt súgja: Menj tovább, hogy magadat meglásd!
Egy levelet ejtek a folyóba
indulás előtt. Ha arra jársz hébe-hóba,
s ráakadsz, halászd ki, majd fejtsd meg, mielőtt elázik végleg,
és feledésbe merül, hogy én még a földön élek.

2024. 07. 20.