A reményvesztett férfi balladája

 

A reményvesztett férfi balladája

Föld mélyén, hova a nap se süt be,
zúgó fémsín-testek ölén
semmibe mered egy férfi szeme.
Életéről gondolkodik.

Fejében borongó felhők úsznak,
életkedve lelohadt rég,
nem áll ellen a vehemens cúgnak,
mert a reményt elvesztette.

Kicsi gond vagy nagy? Nem tudja senki…
Erről csak álmában beszél,
napközben, akár egy vidám verkli,
azt dalolja, minden rendben.

Bírta, amíg csak lehetett ésszel,
s ma reggelre holtpontra ért.
Visító kerekek között vész el,
amint a metró érkezik.

Gyűlik a tömeg, mert kora reggel
mind igyekszik valahova,
de nem számolnak a kínzó perccel,
mikor a napsütés kihuny.

Mert zúg már a metró, fényszeme ég,
a férfi teste megfeszül;
kerekek tánca a keserű vég,
utána káosz, döbbenet.

Véres a sín és véres a metró,
iszonyat ül az arcokra.
Csámcsog az étkén az acélhernyó,
orruk halálszag tölti meg.

Eltűnik a tragédia nyoma
az állomásról másnapra,
de emlékében annak, ki látta,
egy életen át megmarad.

Egyiket örök rémálmok gyötrik:
minden éjjel újraéli,
hogy zakójára rőt eső ömlik.
Nem ül többé metrón soha.

A másik e borzalmat felfogni
nem bírja, mert nincs ereje,
ép esze elvész, agyára masni,
csomó kerül, s kihuny a fény.

Meglökött egyet, s az karját törte
a kemény padlóköveken,
s a rémület keltette pánik-csörte
mért rá ezer újabb rúgást.

És volt, ki elkésett munkájából,
vagy haldokló apja mellől,
egy gyerek elszakadt családjától
a pánikoló tömegben,

volt, kinek alkohol nyújtott vigaszt,
vagy helyszínelt, míg el nem vált,
s nem feledte a bánatos grimaszt
a sofőr, így utánahalt.

Csak néhány kiragadtott történet
abból a többtucatnyiból…
Akik ott látták: elszáll egy élet,
hunyt a fény kicsit nekik is.

Valahány tettünk, valahány szavunk
hat másokra, mindenkire.
Mielőtt másba, magunkba marunk,
gondoljuk végig: mi az ár?

2024. 07. 24-25.