A kripta kísértete

 

A kripta kísértete

Árnyas kripta komor mélyén
a Pál-katedrális alatt,
ott, ahova sosem süt fény,
hangok simítják a falat.

Halk énekszó, kellemes, lágy,
vízcsobogásszerű dallam,
puha, mint a friss, vetett ágy,
borús szívre édes balzsam.

Sápadfehér leány dalol
hószínű sírkőre dőlve,
dúdol s dereng ott lenn, ahol
minden hideg, néma, pőre.

Énekéből régmúlt idő
emlékei kelnek szárnyra,
s bánatos sorsát e bús nő
halkan a falnak feltárja:

Élt egy fiú és egy leány
kinn, a réten, hegyek között.
Tanyájuk volt, ott sok bárány,
s malom, mit a folyó lökött.

Nevetése Hold sugara,
hő szerelme napfény heve,
szép szeme a csillagokra,
s gyémántra hasonlít neve.

De egy gonosz égi erő
irigyelte tőlem nagyon,
hogy forró szívvel szeret ő,
s vízbe lökte egy bús napon.

Megcsúszott egy kicsiny tócsán,
s malomkerék szegte nyakát…
Lelkem akkor, mint egy vulkán,
könnyet ontott, omlott a gát.

Ide hozták kripta-mélybe,
hol nincs patak, madár, mező,
itt szánták őt örök éjre,
itt nyelte el a temető.

Nélküle már nem számít, hogy
merre járok… Minden sivár…
Vele leszek, s míg el nem fogy,
elé hangom sok szépet tár.

És így maradt azóta is
a fehérruhás élőholt.
Fogadalma nem lett hamis:
évtizedeken át dalolt.

Nem tudna már meghalni se,
egybeforrt a hideg sírral…
Hűségéről szól e mese,
e szépséges-bús kriptadal…

Nagy úr a gyász, lelket ölő,
embereknek megtörője:
sírhoz láncolja, ki élő.
És az erős nem hull földre?

2024. 07. 06.