A magányos majom balladája

 

A magányos majom balladája

Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz:
trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz,
egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként
majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként.

Arcára a búskomorság örök vonást vésett:
nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet,
nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát,
mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát.

Minden színes szirom szürke pislogássá fakul,
minden illat a kelyhekben marad örök rabul,
minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes,
míg szíve a mellkasában egymagában verdes.

Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában,
gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan.
Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból,
kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól.

De a szegény majom szívét nem tudják etetni,
s bánata a lassú halál ígéretét rejti:
alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék,
úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék…

Az emberek feladják, és mérgesen otthagyják.
Mondják: Ha ily hálátlan, hát falják fel a hangyák.
Elfelejtik, rá se néznek – szenvedjen, ha akar –,
és minden nap szívére új könnyes rögöt kapar.

Hétre hét jön, míg egy napon megsimítja egy kéz,
s felpillantva kedves gyermek szelíd szemébe néz.
Az ártatlan, szűzi lélek tudja, mi a búja,
s fejecskéjét új barátja bundájába fúrja.

A kis állat szakadt szíve egy boldogat dobban,
de késő már: nem követi újabb ritmus sorban…
Bárcsak előbb tudtad volna bánatom és bajom
– gondolja, majd végsőt sóhajt a magányos majom.

Kevés ember érti meg az állatoknak szavát,
s kiszúrt szemű tévelygőként gondot és bajt nem lát,
de szomorúbb, egymáson se vesszük észre néha,
ha egy rokon vagy egy barát a bánattól béna…

2024. 05. 23.