Karácsony angyalok nélkül 3.

 

Karácsony angyalok nélkül
– Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva –

Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára.

- Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent.
Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát?
- Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide…
- Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban.
Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni?
- Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sokszor történnek velünk fájó, súlyos dolgok. Csalódások. Veszteségek. Néha mi magunk okozunk valami megbocsáthatatlant. De valahogy az ember nem képes helyesen felmérni az eseményeket. Egyesekből mintha hiányozna a lelkiismeret: minden rossz érzés nélkül megtesznek bármit, nem ismernek olyat, hogy erkölcs. Valamennyi tettüket úgy értékelik, hogy ha nekik nem fáj, másnak se fog – annyira. Na, ők az igazi angyalgyilkosok. Kíméletlenek, kérlelhetetlenek, hidegszívűek és önzők. Csak magukat látják, mást soha. Bárkin áttaposnak, s észre se veszik, hogy életeket törnek derékba. Az ő szöges ellentétük azok, akiknek pedig túlérzékeny az empatikus készségük. Ők minden problémát, minden ballépést, minden nehézséget helyrehozhatatlan, világpusztulást hozó tragédiának látnak: az apró kavics nekik hegy, lábuk botlása halálos bűn, csöpp változás végleges veszteség. Hogy miért? Mert bennük az érzelmek kályhája lobogóbb lánggal ég, mint másokban. Ők százszor erősebben szeretnek, de emiatt százszorta jobban érzik a fájdalmat is. Ugyanaz az esemény, ami másnak a maga valóságában mutatkozik meg, számukra gigászi. Mert képzeletük teleszkópja felnagyítja. Nagyobbnak, többnek látják úgy a jót, mind a rosszat. Saját érzéseik másokra vetítik emiatt, s pofonként éri őket a döbbenet, hogy félreértettek valamit. Olyankor pedig magukban keresik a hibát, s megtalálják. S a teleszkóp akkor ezeket az eseményeket, tetteket, érzéseket nagyítja behemóttá; így lesz szenvedésük maró, savas óceánná. A képzeletük által… a képzeletükben. Ott szenvednek, ott égnek a kíntól. Pedig a valóság nem annyira tragikus, nem lehangoló. A kiút is látszana, ha észre tudnák venni nagy bánatukban.
Ábel sokatmondón nézett rá. Trisztán tenyere izzadni kezdett. Ez most rám céloz? – töprengett. Azt akarja mondani, hogy én is ilyen vagyok…? De hát…
- Ha ilyen nagyra vagy a bölcsességeddel, mutasd meg nekem azt a kiutat! – szólt hozzá.
- Ó, nem. Azt nem tehetem. A kiutat mindenki magának kell megtalálja. Mielőtt még túl késő…
- Nem azt mondtad, hogy sose túl késő?
- Hm… Pontosítanom kell: sosem késő, amíg érted nem jön az ezerarcú utazó…
Szavai nyomán hideg fuvallat söpört végig a szobán. A villany egy pillanatra elaludt, a függönyök meglibbentek, a szekrény hangosan nyikordult. S Ábel arca is megváltozott: baljós mosolyra húzta száját, szeme sötéten és mohón csillogott, ruhája koromfeketévé, árnyzerűvé vált, körvonalai elmosódtak. Trisztánt kiverte a víz; háta lúdbőrzött. Olyan érzése támadt, mintha valami túlvilági erővel nézne farkasszemet, mintha az elmúlás szele legyintette volna meg. S talán nem is tévedett nagyot…
Egy pillanat műve volt csupán. A szoba, s vendége visszanyerték korábbi formájukat. A fiú maradt csak frusztrált.
- Ki vagy… Ki vagy te? – szegezte Ábelnek a kérdést. Ő elmosolyodott, s Trisztán nem tudta nem látni benne az előző, rémisztő grimaszt.
- Én? Csak egy éjjeli vándor, éjféli vendég, aki suhan a széllel, beköszön, s már távozik is. Mindenki és senki, kezdet és vég. Leginkább pedig figyelmeztetés, intő jel, hogy ne ragadj a képzeleted szülte rémképek fogságába. Nézz tiszta szemmel, objektíven a világra egy pillanatig, s lásd meg a dolgokat igazi valójukban!
Összezárt markát szájához emelte, kinyitotta tenyerét, s valami fekete port fújt Trisztán felé. A por kavargott a levegőben, s fényes lappá állt össze. Azon képek jelentek meg: arcok, emberek, események. A fiú fájdalmas emlékei, vélt angyalgyilkosságai, ártatlan bűnei. De másképp, mint ahogy eddig ő látta.
Akiről azt hitte, nem talál többé boldogságra, valóban búskomor volt, de közel se vesztette el emberekbe vetett bizalmát, s őt is visszavárta, nem mondott le róla – mintha érezné az okot, a félelmet. A második eset áldozatai szereztek sebeket, de azok már hegedtek, mert az igazság hosszú távon mindig inkább gyógyít, mint pusztít – belátták, jobb így, hogy kiderült, aminek ki kellett. Végül akit úgy érzett, önzésével tett tönkre, nem szenvedett annyira, mint hitte, lelke erősebb volt, mint mutatta, sőt, érzéseit is viszonozni tudja talán egy napon – mert lassabban lépked ezen az ösvényen, mint mások.
Trisztán nem jutott szóhoz a döbbenettől. Eddig hogy nem láttam mindezt? – kérdezte magától. Hogy válhatott a valóság apokaliptikus tragédiává a fejemben?
- Annyira vak voltam… – motyogta. Ábel megrázta a fejét.
- Nem. Csak érzelmi nagyítón át nézted a világot. Ami nem baj, mert így tudsz igazán érezni. Csak sose ess többé az elméd csapdájába! Mert mindenkiben ott egy komisz hangocska, mely valamiképp a mocsár felé rángatja: vagy erkölcsi romlásba, vagy szaggató önmarcangolásba. Ezt a hangot hallgattasd el! És akkor megleled a visszautat, amit ma megmutattam neked.
Ábel az órára nézett, majd felállt.
- Lassan indulok – mondta. – Így is elég sokáig maradtam.
- Biztos vagy benne, hogy menni fog egyedül is?
- Egyedül? Úgy biztos nem. De nem leszel egyedül: elkísérnek az angyalok.
Az ablakhoz lépett, kinézett az utcára. Mintha csak sűrű éjszakának mondaná, halkan mormogott maga elé:
- Azt hiszem, ez a szép a karácsonyban. Ilyenkor mindenki elcsitul kicsit, békés, szeretetteli hangulat száll a világra, s szebbnek látszik a csúf is. Megnyugszanak a viták, s közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. Igen: ez valóban a béke és a szeretet ünnepe. Ilyenkor még a halott angyalok is új életre kelnek.

Se szó, se beszéd elviharzott. Könnyű léptekkel suhant, mint egy kísértet. Trisztán utána akart menni, hogy elköszönjön, de végül meggondolta magát, s a telefonjáért nyúlt. Kutakodott kicsit, majd hívott valakit. Miután az illető felvette, mosolyogva kérdezte:
- Nincs kedved átjönni holnap? Maradt bőven a mai vacsorából.
Karácsonykor valóban történhetnek csodák – s történnek is. Csak észre kell venni őket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy virág kérése

Tündérerdő

Nürnbergi útinapló 1.