Elfeledettek dala

 

Elfeledettek dala

Egy poros kristálypohár állt egy pókhálós sarokban,
csillogása mattá fakult az évek alatt lassan,
üres üvegszíve régtől egymagában kalapált,
készlet nélkül félszegen állt, ez a búskomor kasztrált.
De kapaszkodott görcsös, makacs kézzel az életbe,
mert azt hitte, egy ünnepen még koccintanak vele.
Ám hiába remélt bármit: elfeledte mindenki,
bánatába belerepedt, és szíve azon folyt ki.

Egy rongyos könyv árválkodott egy üres könyvespolcon,
nem kérlelte az életet, hogy jó lapokat osszon,
csak hozzá méltó, egyszerű és boldog létre vágyott:
elolvassák egyszer-kétszer, és helye legyen, áldott.
Ezért állt ott egyre rogyva, ezer folttal borítva,
mert száz szívvel akarta, hogy valaki elolvassa.
Ám hiába vágyott erre: elfeledte mindenki,
szíve szakadt, s ő is vele – széllel szállt a sok fecni.

Egy megtépázott füzet feküdt egy szekrény legmélyén,
a belevésett betűráncoktól lett kortalan vén,
végigkísért négy éven át sok történelemórát,
mígnem az idő adott neki ólomsúlyú próbát.
Bár nem használták, elhitte, még tanulnak belőle,
hát kitartott ráhajigált, új könyvek alá gyűrve.
Ám hiába hitt erősen: elfeledte mindenki,
papírsalátaként magát kellett szemétbe vetni.

Egy rozsdás autó ázott-fázott egy csendes út mellett,
arra gondolt, amikor körbeutazta a földet
és annyi csodát, annyi várost, annyi tájat látott,
hogy a fele is kitenne egy valóra vált álmot.
Így nem adta fel a reményt, hogy még egyszer utazhat,
hogy megtetszik valakinek, ki rója az utakat.
Ám hiába akart élni: elfeledte mindenki,
esőn, könnyön a rozsda hízott, s hulltak darabjai.

Egy száraz szendvics tikkadt csendben egy kamra padlóján,
oda dobta az, aki kapta – nem szerette talán –,
a téliszalámi s a sajt lassan megpimpósodott,
egerek és bogarak se követték a rút szagot.
Azonban ő makacs volt, és kapaszkodott keményen
frissessége morzsáiba, hogy végre étel legyen.
Ám hiába erőlködött: elfeledte mindenki,
penészlepte bűzgombóc lett az egykor büszke vekni.

Egy haldokló virág kókadt egy gondozatlan kertben,
ő bírta a legtovább a gazok közé vetetten
száradó levelekkel és száradó szirmokkal
– nem óvta az enyészettől permet, kapa, bura, fal.
Viszont álma messze szárnyalt, bízott benne, egy napon
leszakítják, s boldog mosolyt lát végre egy ajakon.
Ám hiába képzelte el: elfeledte mindenki,
a muhartenger megfojtotta, s nyoma se lett, semmi.

Egy magányos öregember búsult egy csendes házban,
nem hitt, nem várt, nem remélt, csak ült halálra váltan,
jól tudta, hogy ő már nem kell senkinek e világon
– ismeretlenek szavára nem felel válasz-kánon.
Ennyit mondott: „Ne juss soha az én komor sorsomra,
a magány az elfeledést, az élő halált hívja!”
Ne hiába intsen minket: emlékezzünk egymásra,
hogy ne hulljunk a görcsös lét szúrós töviskarjába.

2023. 08. 27-09. 04.