Karácsony angyalok nélkül 1.

 Karácsony angyalok nélkül

– Első rész: Az éjféli vendég –

Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, a szél meg-megrezgette az ágakat, a Holdat sötét felhők takarták el. Cudar, hideg éjszaka volt. Lucskos, sáros és csontig hatoló; nem éppen ünnepi hangulatot árasztó. Ha nem szikrázik annyi házban a frissen díszített karácsonyfa égősora, könnyen azt hihetné az ember, egy szürke novemberi vagy februári éj ölelte magához a világot.

Az egyik ablakon át azonban nem meghitt fény szűrődött ki. Épp csak pislákolt egy csillár haldokló égője, s hideg glóriát vont az alatta ücsörgő, mufurc fiatalember köré. Húsz-huszonkét évesnek tűnt, sápadtfehér arcát jó ideje nem érhette már a nap, göndör fürtjei kócosan meredtek a szélrózsa minden irányába. Majdnem fekete szeme sötétebbnek tetszett egy feneketlen szénbányánál, oly sok keserűség, közöny és harag ült benne. Messze állt tőle a vidámság. Egyedül volt házában, s bárki sejthette, nem kívánja mások társaságát.
Az élet azonban ritkán törődik az emberek óhajaival, csak folyik a maga medrében. A fiú legalábbis biztos volt ebben, mikor magánya csendjét a csengő rekedt berregése verte fel. Összerezzent. Nem várt látogatót, főleg nem ilyen későn. Az órára nézett. Bosszúsan konstatálta, éjfélre jár. Már csak ez hiányzott – dohogott. Föltápászkodott, s az ajtóhoz csoszogott, hogy megnézze, ki zargatja.
A kinti lámpa se adott elég fényt, hogy jobban szemügyre vehesse a csuklyás, vízálló poncsót öltött alakot. Az látva, hogy a ház gazdája ajtót nyitott, hevesen integetni kezdett.
- Ne haragudjon! – kiabálta. – Lekéstem az utolsó buszt, ami hazavitt volna, nincs hol éjszakáznom… Kérem, hadd menjek be megszárítkozni, átmelegedni! Bőrig áztam, fázok, kimerültem. Fizetek is érte, ha kell…
Már a nyelve hegyén volt, hogy elküldi, de valami visszafogta. Mit ártott neki ez a szerencsétlen? S különben is, a szeretet ünnepe van ma. Lehetne egy kicsit…
Annyit segítesz másoknak, de ők mit adnak viszonzásul? Ha egy köszönömöt odavakkantanak, már boldog lehetsz. S örülsz is neki, mint eb a csontnak, mit kegyes gazdája elé vet, és…
- Azonnal beengedem! – kiáltott vissza, s megnyomta a kapu nyitógombját, mielőtt meggondolná magát. Az alak nem habozott; beviharzott. Az előszoba közepén torpant csak meg. Sáros lábnyomokat hagyott maga után, kabátjáról patakokban csurgott a víz. A fiú agyát újfent elöntötte a harag. Hát kellett nekem ez? – mérgelődött. Én ostoba…
- Oppardon! – szabadkozott az idegen, mikor észrevette házigazdája sötétülő arcát. – Kisebb rumlit csináltam. De ne aggódjon, feltakarítom!
- Hagyja csak – dörmögte az orra alá a fiú, s elment a felmosóért. Az alak közben megállás nélkül beszélt:
- Nagyon kedves, hogy befogadott. Borzalom ez az idő. Hideg van, de nem annyira, hogy havazzon. Az ember csuromvizes lesz, majd egészen átfagy… És nincs egy bolt, pláza, akármi, ahol meghúzhatná magát a kint rekedt vándor. Apropó, be se mutatkoztam. Őszi Ábel vagyok. Tegeződhetünk?
- Felőlem – rántott vállat a fiú, miközben nekilátott feltörölni a lábnyomokat, s a tócsát. – Én Trisztán vagyok.
- Örvendek! – nyújtott kezet Ábel. Trisztán most vette csak jobban szemügyre. Nem sokkal lehetett nála idősebb; ő is a húszas éveit taposta. Középen kettéválasztott fekete haja félig-meddig eltakarta fülét, egy-egy kósza tincs a homlokát is. Élénkkék szeme érdeklődve fürkészte vendéglátóját s a házat. Energiát sugárzott. Trisztán egyszerre kezdte utálni és kedvelni.
Egyesek milyen marha boldogok… Átkozott kis lélekhuszár. Fagyna az a nyomorult mosoly az arcára…
Ábel hasa éhesen megkordult. A fiatalember elpirult.
- Nem igazán jutottam vacsorához – szabadkozott. – Nagyon fargatlan vagyok, ha…?
- Ugyan – vágott közbe Trisztán. – Bőven maradt abból, amit főztem.
Elvégre senkivel se kellett megosztanod, igaz? Pedig akartad, ó, de mennyire akartad! Adtál volna sokaknak, de nem jöttek. Magadra maradtál. De vajon az ő hibájuk-e?
A konyhába vezette vendégét, ahol eddig egymaga kuporgott a semmibe révedve. A tűzhelyen hagyta a napközben készített töltött káposztát, mellette érintetlen mákos guba. Valahogy nem volt étvágya.
A székekre mutatott, s míg Ábel helyet foglalt, ő tányért, evőeszközt keresett, s szedett egy adagot a káposztából. Betette a mikróba.
- Inni valamit? – kérdezte. Bosszúsan nyugtázta, hogy minden lében kanál vendége az általa megkezdett palackot tanulmányozza elmélyülten. Na ha ez itt berúg nekem, s elkezd ökörségekről elmélkedni, menten kipenderítem – gondolta.
- Egyedül borozgattál? – kérdezte Ábel. – Nem unalmas az kicsit?
- Inkább békés – felelte vállrántás kíséretében.
- Elég szófukar vagy. Csak nem nyomja valami a lelked?
- És ha igen? Van hozzá közöd.
- Talán több is, mint gondolnád – somolygott Ábel. A mikró csilingelve jelezte, az étel megmelegedett. Válaszra se méltatva vendégét, letette elé a káposztát. Az megköszönte, s falni kezdett. Trisztán közben újratöltötte poharát, s rövid hezitálást követően Ábelnek is kerített egyet, s azt se hagyta üresen.
Az eső kopogott, a kanál csörgött, az égő zúgott. De egy szót se váltottak. Trisztán cseppet kínosnak érezte a némaságot, de nem akaródzott megtörnie. Abban sose volt jó.
Vagy egyszerűen gyáva vagy, nemdebár, barátocskám?
- Ez igen ízlett! – törölte meg a száját Ábel. – Te főzted?
- Igen.
- Elsőrangú szakács vagy!
- Kösz – mormogta Trisztán, s nagyot kortyolt a borból. Érezte magán vendége átható tekintetét. Az a kék szempár vésőként fúródott belé, egyenest a lelkéig. Megborzongott.
- Árulj már el nekem valamit – pörgette meg ujjai közt a poharat Ábel. – Egy ilyen jóvágású, vendégszerető srác hogy a csudába lehet egyedül karácsony éjjelén? Nincs neked senkid?
Trisztán megdermedt.
Na, fiú? Nincs neked senkid? Jól sejti ez a jöttment idegen?

Keze ökölbe zárult a borospoháron. Pisologott néhány nagyot, mielőtt fejét felszegve, Ábelre nézve felelt, kimondva azt, amit hangosan eddig magának se mert:
- Azért vagyok magányos, mert angyalokat öltem.