Három nap a paradicsomban 1.

Három nap a paradicsomban
– Első nap: az ébredés –

Paul F. Barbeny egyik reggel arra ébredt, hogy egy paradicsomban fekszik. A hideg, nedves termés leve egészen átáztatta pizsamáját, az egyik mag pedig olyannyira megnyomta oldalát, hogy csupa kék-zöld folt lett.

Lókergette-ebugatta – gondolta. Hogy kerültem én ide?
Kiváló kérdés volt, merre nem látszott érkezni felelet. Paul azonban nem akarta annyiban hagyni. Racionális ember volt, akit nem lehet csak úgy hipsz-hopsz begyömöszölni egy paradicsomba. Hát hova fajulna így a világ?
Gondolatban végigjárta előző napját. Aznap reggel normálisan kelt (az ágyában, nem holmi túlméretezett bogyóban!), szokása szerint fél nyolcra munkahelyére ért, dolgozott délutánig, majd este váltott pár szót feleségével és gyermekeivel, aztán sportot nézett és sört ivott, utána…
Megakadt egy pillanatra. Eszébe jutott, hol tért el a hőn szeretett egyformaságtól a tegnap rutinja. A feleségével folytatott beszélgetés nem egészen hétköznapira sikeredett.
– Szervusz – köszöntötte, mikor hazaért.
– Szervusz – felelte a nő.
– Milyen napod volt?
– Igazán rendkívüli. Elraboltak a marslakók, de félúton rájöttek, hogy én nem az amerikai elnök vagyok, úgyhogy visszahoztak, de tévedésből a Buckingham Palotában tettek le, így a királyi családdal teáztam és pegazusháton repültem haza.
– Áh, a szokásos – dörmögte ő újságba mélyedve. Felesége ekkor felcsattant:
– Mondtam én, hogy nem figyelsz rám! Sohase figyelsz rám, vagy a gyerekekre! Úgy teszel, mintha hallanád, amit mások mondanak, mintha látnád, értenéd őket, de oda se figyelsz. Van füled, de süket vagy! Van szemed, de vak vagy! Van szíved, de csak verdes! Nekem pedig elegem van ebből!
– Nem kéne rögvest felkapni a vizet. Az idegeskedés árt az egészségnek…
– És az nem, hogy létezel körülöttünk, de nem élsz? Még ha valami fantáziavilágodban merülnél el, s onnan szállnál néha alá… Azt megérteném. Mindenkinek kell egy hely, mely csak az övé. De neked fantáziád sincs. Annyira… annyira XIX. századi vagy! Üres, szürke emberhüvely. Nem figyelsz a világra, az emberekre, a hétköznapi csodákra. Csak érteném, miért.
– Tudod, nem pazarolhatjuk az időket csacskaságokra. Az álmodozás a léhűtők alkoholja.
– Aki viszont nem tud álmodozni, az elevenen hal meg! Annyira… elegem van abból, hogy nem érted ezt meg! Bárcsak egymagadban lennél pár napra, elzárva a világtól, hogy ráébredj végre, milyen hibás a nézőpontod!
– No de kedves! Igazán nem kívánhatsz ilyet. Az maga lenne a pokol. Három nap a pokolban.
– Vagy épp a paradicsomban…
Nem – gondolta hevesen Paul, mikor gondolatai visszakanyarodtak jelenlegi helyzetéhez. Nem lehet. Nem kerühettem egy… paradicsomba! Képtelenség, lehetetlen! Egy ember nem fér el benne. S különben is, biztosan csak álmodom. Felzaklatott az a sok butaság, aztán lidércnyomást okoztak. Nem lehet más magyarázat.
Határozottan karjába csípett, de nem történt semmi. Hát ez is csak városi legenda – bosszankodott. Azt a lehetőséget továbbra se volt hajlandó elfogadni, hogy valóban egy paradicsomban ébredt. Szervezete azonban másképp gondolta: gyomra éhesen megkordult, cserepes szája innivalóért sóhajtozott.
Végülis, miért ne ehetnék, ihatnék? – gondolta. Ha már úgyis ilyen badarságot álmodok… Legalább csinálok végre valami észszerűt. Az talán visszaráz a valóságba.
Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, s két tenyerét egymás mellé téve merített a körülötte tocsogó paradicsomléből. Hűs volt, jóízű, tiszta víz. Miután szomját enyhítette, két kezével tört a körülötte lévő húsból, s mohón szájába tömte. Ez is igen ízlett neki.
Annyira nem is rossz itt – gondolta. Jobb lenne persze az ágyamban, de…
Baljós érzés fogta el. Nem emlékezett rá, hogy tegnap este mikor feküdt le. Végignézte a futball-meccset, aztán elindult a fürdőszobába és ott… és ott…
Felesége várta, kezében egy cserépbe ültetett paradicsomnövény, azon egy piros termés. A nő szeme ragyogott, s halkan mormogott valamit. Paulra különös álmosság tört, érezte, hogy mindjárt elvágódik, ám közben valami erő húzta, cibálta a paradicsom felé…
Ilyen nincs – idegeskedett. Boszorkányság nem létezik. Biztos akad racionális magyarázat…
Ám hirtelenjében sokkal égetőbb probléma kezdte gyötörni. Ha és amennyiben valóban nem álmodik, s egy paradicsomba került, akkor… el fog késni a munkából! Beleborzongott a szégyenbe. Hogy néznek majd rá a munkatársai, mit gondolnak róla! Biztos azt, hogy iszik… Talán ki is rúgják. Nevetség tárgya lesz, róla suttognak majd a kávészünetekben…
Ki kell jutnom innen! – határozta el, s két kezével nekiesett a paradicsom szivacsos húsának. Ám nem haladt valami sokat, s úgy érezte, borzasztóan elfáradt. Egyszerűen nem bírt tovább ásni. Pedig alig pár perce kezdte.
Nincs erőm. Egész elgyengültem – gondolta. Pedig tudom, hogy tovább kell mennem, de nem bírom. Ha lenne egy fúróm, vagy legalább egy késem, sokkal könnyebb volna. De eszköz nélkül mit ér az ember? Még az életét se tudja megmenteni.
A keserű gondolat erősen befészkelte magát a fejébe. Tényleg ilyen tehetetlen volna az ember? Egymagában képtelen nagy tetteket végrehajtani? Igaz lehet, hisz mi az informatikus számítógép nélkül, az építész daru nélkül, a pilóta repülőgép nélkül, a borász hordó nélkül? Lehet, hogy a világ uralkodójává vált, de élettelen, egyszerű eszközök a mankói, melyeket ha kiütnek béna kezéből, csontjait törve csuklik össze, s fel se bír kelni többé.
Na de adódik a kérdés, hogy akkor mi volt az egyes eszközök előtt. Nem volt mindig számítógép, daru, repülő, hordó. Azokat meg kellett alkotni. S kinek köszönhetők? Hát az embernek. Tárgyakhoz kötötte az életét, de ő maga fabrikálta azokat. Tehát mégse egészen tehetetlen, hisz képes létrehozni dolgokat…
Ó, balga reménykedők! De hát hogyan alkotta a számítógépet, a darut, a repülőt, a hordót? Hegesztővel, csavarkulccsal, vaskohóval, vésővel, kalapáccsal… Eszközökkel! Egyiket se hozhatta volna létre, ha nincsenek eszközei. Lám, mégis béna szolga az ember, eszközök szolgája. Akármit alkot, akármit hoz létre, eszközök szülik azt, nem az ő keze…
S mégis téved, aki elcsügged. Kell a sok szerszám ahhoz, hogy az ember alkosson. De az csak a fizikai síkon törtnő alkotást segíti. Annál sokkal fontosabb a feltalálás, az elképzelés. Az emberi szellem munkája. Ezt pedig eszköz el nem veheti tőle. Az ősembertől, aki először ébredt rá a tűz hasznaira Leonardo da Vinciig, aki művészeti és technológiai remekeket rajzolt, festett a mai napok tudósaiig, akik új meg új eljárásokat, mechanikákat, találmányokat mutatnak be. Ha nincs képzelet, ha nincs a tervező elme, az eszközök haszontalan ócskaságok maradnak cél és rendeltetés nélkül. Az ember kell ahhoz, hogy azzá váljanak, ami.
Ó de jó! – könnyebbült meg Paul. – Tehát nincs más dolgom, mint elképzelni, megtervezni valamit, és…

Megakadt a gondolata. Ugyan milyen egyedi ötlet lakozhat az ő hétköznapi fejében? Ahogy a felesége mondta, túl hétköznapi, túl XIX. századi. Az emberekből kiveszett a képzelőerő – gondolta bánatosan. Belőlem is. Ezért fogok itt pusztulni.
A nap további részében kesergett, s várta a halált.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy virág kérése

Tündérerdő

Nürnbergi útinapló 1.