Rozmárok és ramazuri 2.

 

Rozmárok és ramazuri
– Második rész: Incidens az indiánokkal –

Rozmárokat ígértem, mi? Az első részben pedig egy grammot nem találni a hájas-agyaras úszólábúakból. Ennek oka egyszerű: csavarokat is ígértem. Ez volt az első csavar, hogy a rozmárok csak retardációt követően érkeznek (ez most nem szellemi teljesítőképességükre utal; a retardáltak kedvéért, ez egy költői eszköz). Ám mivel csavarokat ígértem így, többes számban, íme a következő:

Szépek, ugye? Még anya is van rajtuk. Rengeteg csavar ez egy részre, azt hiszem, ezzel ki is merítettem az elvárásokat.
Na jó. Azért mesélem tovább.
Miután Áramlat2 letett engem a Jeles-tenger legnívósabb (és egyetlen) hotelja, a Hotel Hűdehideg előtt, azonnal egy BÉLKÁVÉ (Biztonságos és Lelkes Közlekedés Át Valamennyi Édes/sósvízen) automatát kerestem, hogy megvegyek egy vonaljegyet. A nevezett masina azonban (nem meglepő módon) elromlott. Mérgelődve csörtettem be a hotel recepciójára.
- Jó napot! – köszöntöttem az irhakabátban és bundabugyiban ücsörgő alkalmazottat, aki szívélyes mosollyal felelt:
- Üdvözlöm a Hotel Hűdehidegben! Parancsol egy légkondicionált szobát? Esetleg egy hidegtálat? Vagy egy frissítő Titanic-koktélt?
- Nem, köszönöm. BÉLKÁVÉ-jegyet kérnék.
- Attól tartok, az nem áll rendelkezésre. Ellenben hadd ajánljam hotelünk programkínálatából a Farkasordító hideg-túrát.
Nagyjából annyira hiányzott a farkasordítás (meg úgy un blokk bármilyen ordítás), mint edényes tótnak a hanyatt esés. Már-már tudtára adtam a recepciós kollégának oly hangnemben, hogy a hideg futkosson a hátán, mikor valaki megszólított:
- Azt hiszem, segíthetünk egymásnak.
Megfordulva (és leguggolva) egy sirállyal találtam magam szemközt. Kérdőn vontam fel a szemöldököm.
- Talán van vonaljegyed?
- Van hát. Én vettem meg az utolsót, mielőtt valaki hidegre tette az automatát.
- És odaadnád?
- Ennél sokkal többet is adunk, ha megoldod ezt a felettébb kellemetlen ügyet.
- Adunk? Mi ez a fejedelmi többes? Talán többen laktok idebenn? – kocogtattam meg a madárka fejét.
- Nem – nézett rám hidegen. – Én és a többi rozmár adunk.
E ponton azt hittem, meghűltem, s emiatt megbolondultam, ugyanis komoly értelmezési nehézségekbe és logikai bukfencekbe ütköztem a madár mondndójában.
- De te nem vagy rozmár – nyögtem végül.
- Dehogynem. A nevem Rozsoha. Rozmár, aki nem rozmár, mert valójában sirály. Tehát Rozsoha.
- Ó, kegyelmes pilisi bükkfaligetek – nyögtem. – Ez nekem magas.
- Pedig negyvenöt centi se vagyok – felelte Rozsoha.
- Hagyjuk is. Nem számít. Jelenleg bármit megtennék azért a BÉLKÁVÉ-jegyért – kivéve a rúdtáncolást narancsvörös kezeslábasban. Rossz emlékeket idéz bennem.
- Miért? Nagyon fess lehetsz narancsvörös kezeslábasban, egy rúdon rángatózva. Olyan csábos lehetsz, mint egy szikkadt földön vonagló giliszta.
- Meglehet, de mikor legutóbb efféle mutatványt csináltam, komolyan kihúztam a gyufát pár szubtrópusi tüskésmókusnál.
- Azok szúrós egy népség.
- Nekem mondod?
Közben elindultunk Rozsoha barátai felé. Ezek már valóban rozmárok voltak, név szerint: Rozmár (akinek már van agyara), Rozmég (akinek még nincs), Rozmajd (akinek majd lesz), Rozmost (akinek pont most nőtt ki), Roztalán (akinek talán kinő, talán nem), Rossmann (aki a Rossmannban vásárol) és Rozália (mert csak). Általában békés arcuk közepén csipás szemmel néztek a vakvilágba, de most igen idegesnek tűntek. Volt egy sejtésem, hogy frusztrációjuknak köze lehet a velük szemben sorakozó, szintén zabosnak tűnő indiánokhoz.
- No kérem, áldott szép napokat – köszöntöttem mindenkit. – Úgy hallottam, akadt egy kis galiba.
- Naná – morogta Rozmajd. – Indiános incidens.
- Na még mit nem! – fújt nagyot az egyik festett arcú. – Inkább rozmáros ramazuri!
- Elég, no! – szóltam közbe. – Nem valami rosszul értelmezett veszekedős reality-showban vagyunk. Mindenki előadhatja a problémáját, csak szépen sorban. Kezdjük azzal, hogy mindenki bemutatkozik!
Mivel a rozmárok ezen már túlestek, az indiánok sorolták nevüket:
- Én Sólyomszem vagyok, mert mindent látok.
- Én Bölényszem vagyok, mert bő lényeket látok.
- Én Igyekszem vagyok, mert mindig sietek.
- Én Eszem vagyok, mert sok az eszem és sokat eszem.
- Én Nem Emlékszem vagyok, de nem emlékszem, miért.
- Én Sastoll vagyok, mert tollas fejdíszem van.
- Én Puhatoll vagyok, mert bármit kipuhatolok.
- Én Behatoll vagyok, mert bárhová behatolok.
- Én Atoll vagyok, mert egy atollon születtem.
Miután ezt tisztáztuk, Sólyomszem és Rozmár, akik a két csapat vezetői voltak, nagyban-egészben közös nevezőre hozták magukat (meg néhány törtet) és előadták a történteket (meg a Hamletet):
- Tegnap délután az indiánok toteme, egy szépen faragott, állatokkal díszített szobor nyomtalanul eltűnt. Mivel jelenleg más vendég nincs a hotelben, mint e két csapat, minket vádoltak meg. Persze ártatlanok vagyunk – kezdte Rozmár.
- Ma reggelre pedig a rozmárok ősanya-agyarának kélt lába, ők pedig a mi nyakunkba kívánják varrni az esetet, mondván, hidegen tálalt bosszú ez a részükről. Ez persze kicsinyes hazugság – vette át Sólyomszem.
- A kérdés tehát: hol van a két tárgy?
- És ki a bűnös?

Hümmögtem és hammogtam. Ugyan magánnyomozó nem vagyok, de arra az átkozott jegyre nagy szükségem volt, különben megvesz az Isten hidege (azután meg valami kici kínai turiszta, ész hazavisz Pekingbe). Rábólintottam hát:
- Egyet se féljetek. Megoldom ezt a rejtélyt, mielőtt annyit mondanátok: az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai fapipa papi fapipa.
Szerencsére őstehetségnek bizonyultak a nyelvtörők elrontásában, így reméltem, lesz időm kipuhatollni…pardon, kipuhatolni az eseményeket.