(M)ilyenek vagyunk?

(M)ilyenek vagyunk?

Három hete, egy szombati napon kifogtam a mesebeli aranyhalat. Könyörgött, hogy engedjem vissza, s szabadságáért cserébe három kívánságot ígért nekem.

Mekkora hatalom birtokosa lettem! – gondoltam magamban. Bármit kívánhatok. Megszüntethetem a szegénységet, a háborúkat, a gyűlölködést… Utána pedig a maradék kettővel örök boldogságot és tetemes vagyont adhatok magamnak, a családomnak, barátaimnak. Hát nem csodálatos?
Nem vagyok önző. Először az egész világnak akartam jót tenni, csak aztán magamnak. De mit szüntessek meg? Mi az emberiség legnagyobb fertője? Mi az a burjánzó vadhús, amit kivágva társadalmunk megkönnyebbülten lélegezhet föl?
Rövid tépelődés után a hazugságot választottam. Ez teszi tönkre a kapcsolatokat, ez mérgezi meg a közéletet, ez kelt bizalmatlanságot, félelmet, ez rombolja, pusztítja a civilizációt évezredek óta.
- Azt kívánom, hogy az emberek többé ne tudjanak hazudni – mondtam határozott hangon.
Alig vártam, hogy lássam, miként borul virágba a világ fojtó láncaitól megszabadulva. Büszke voltam magamra; úgy éreztem, hős vagyok.
Ám rövidesen keserűen szembesültem a ténnyel, többet ártottam, mint használtam. Azáltal, hogy a hazugságot száműzettem a civilizációból, soha nem látott őszinteséget tapasztaltunk meg. Az országok vezetői nem csűrték-csavarták többé mondandójukat, egyenes beszédükből sokszor államtitoknak minősülő információk is napvilágra kerültek. A diplomaták tapintata és tartózkodó udvariassága a múlté lett, véleményüket hezitálás nélkül vágták tárgyalópartnerük szemébe. A mindennapok kedves bókjai, „kegyes hazugságai” semmivé lettek, az emberek sokkal becsmérlőbben, gonoszabbul beszéltek egymással, majd tűzvörös arccal esdekeltek bocsánatért. A titkok megszűntek, régiek, újak egyaránt, s ez órák alatt családok széteséséhez, munkahelyek elvesztéséhez, barátságok pusztulásához vezetett.
Egy hétig bírtam ezt az állapotot. Rengeteget szenvedtem, bántottak s bántottam én is másokat. Magányosan, zaklatottan, önvád szította lázban égve suttogtam a párnámba:
- Azt kívánom, hogy újra tudjanak hazudni az emberek!
Reméltem, ezzel megoldottam a problémát. Bárki letagadhatja, amit szóban vagy írásban közölt s bocsánatot kérhet megnyilvánulásaiért. Visszatérünk a hazugság óvó falai közé, elfelejtve azt a lidércnyomás-szerű hetet. És még maradt egy utolsó kívánságom – magamnak.
Hogy milyen bolond voltam! Hiába kaptuk vissza a hamis szólás képességét, mindenki emlékezett az őszinteség egy hetére – és nem mindenki tudott megbocsátani.
A főnök, aki menesztette a fizetésemelést kevesellő alkalmazottját, mikor az elrejthetetlen elégedetlenségében vén smucignak nevezte, most meg se fontolta, hogy visszavegye. A feleség, akinek lelke összetört, mikor hajnali háromkor hazatántorgó férje földöntúli nyugalommal felelte kérdésére, hogy szeretőjénél járt, nem bízott többé kedvesében, bárhogy ígérgette, megváltozik. A fiú, aki tehetetlen volt a rákényszerített őszinteséggel szemben, hát bárki kérdezte, annak elmondta súlyos titkait, gúny céltáblájává vált, s hiába tagadhatja ismét, a rásütött billog bőrébe égett.
Ezt jól elrontottam – gondoltam letörten. Nem láttam át, hogy az emberek igénylik a hazugságot s függenek tőle, mint alkoholista a bortól. Rosszul diagnosztizáltam a beteget. Tökéletesíteni akartam a társadalmat, ehelyett fenekestől felforgattam. A világ most forrong, bel-és külügyi csőd fenyeget majdnem minden országot. Én mégse emiatt bánkódom. A kisembereket sajnálom, elhamarkodott döntésem legfőbb kárvallottjait.

Egy dolgot még tehetek. Megmaradt az utolsó kívánságom. Két hete vacillálok, hogy tudnám a legbölcsebben felhasználni, hogy javíthatnám ki tévedésem, s úgy érzem, megleltem a választ. Azt fogom kívánni, hogy mindenki felejtse el az elmúlt heteket, s térjen vissza a világ az eredeti kerékvágásba. Csak ez a levél marad meg tanúnak, hogy mindez megtörtént. Aki olvassa, elmosolyodva arra gondol majd: „Elgondolkodtató mese.”
Pedig ez nem mese. Ez a valóság. Mert ilyenek vagyunk: hazugok.