Cserni András szerzői felülete

  Ne félj! 1. A keréken Félelem fojtogat majd, azt hittem, ha a kapszula üvegtestébe zár és csatakossá ázik el ingem, míg a lomha kerék komótos kört jár. Nem riasztott szédítő magasság, csak csodáltam a térképpé vált várost. Innen láttam: a világ milyen tág, s benne az ember, mint gyümölcsben a rost. A házak, a folyó, a múzeum, az a félezer éves orfeum, a horizonton csókolózó föld s ég… Ezernyi látvány, ezernyi csoda, fenséges élménnyel telt gondola, kiköt ott, hol a merészségé a stég. 2. Az életben Az elv-bőrbe öltözött gátlások óvnak, védenek, békés létet adnak, de ha merész öröm felé ások, csikorgó fékként hívnak romlott vadnak. Hát vad leszek akkor! Vad és romlott, felfedezek új, titkos izgalmakat, mik iránt belém vágyakat oltott a testem s lelkem összekötő lakat. Nem kínzott a kerék – hát ez se fog. Szívem éhes: élményekért korog, elkezdek élni, ameddig míg tudok: a napon izzadni, s éjben járni, futó kalandnál többet nem várni… Majd viss...

  A tolvaj lord A tenger lágyan hullámzott, az olajbogyók feketélltek, föveny fedte a szép partot az athéni ég alatt. Száz szép szobrot rejteget az impozáns Akropolisz, de lelsz-e neki rejteket a hajódon, Lord Elgin? Partot ér az angol flotta és a markos matrózok, mivel a lord parancsolta, már fenn, a hegyen vannak. „Ó, e frízek olyan szépek, vétek lenne bántani…” „Örökké itt úgyse épek! Mi csak megóvjuk őket…” „Ki engedte, ki kérte ezt?” „Nekem nem kell engedély! S nem is áldás: terhes kereszt barbároktól megmenteni…” „Kemény görcs szorítja mellem, mert ez háromszoros bűn: művészet, ég, ember ellen…” „Elhallgass, és véss!” A tenger harag hullámát dübörögve veti, viharfelhők köntösén át a napfény alig látszik. Zúgolódó whigek, toryk ülnek össze Londonban, ősz fejüket azon törik, mit érdemel Elgin? „Parthenoni domborművek sorakoznak odakint; igaz választ követelek: ki adott engedélyt?” „Jó társaim, nemes lordok, nincs miért aggódni: a...

  Gépangyal Húrok és indák szorítják törzsem, széktámlába süppeszt egy elemi akarat, tétlenül figyelem rész-egészbe törten, ahogy felkap, meglendít, s az égboltig hajít. Nincs embernek e ponton túl hatalma, úgy szállok messze, mint a könnyű szalma… Ágyúgolyó vagyok s kilőttek az égbe – így múlik el a világ dicsősége. Tenni vagy nem tenni – néha talán mindegy, mert mindkét lehetőség ugyanúgy nehéz. Tétlenül várni mégse mézboros kegy, mert elsatnyul a sokat nyugtatott kéz… De ha egy gépangyal fémtestébe zár, ember s döntés között szögesdrótos határ, s parittyakőként lőnek ki az égbe – messze száll, s lehull meteorként égve… Szállok én mégis, repülök messzire, bármily távol került tőlem a kormányrúd, mert néha nem lehet, csak sodródni az árral, mint a déli széllel a víg vetési lúd. Hatalmunkat féltjük – ezért ijesztő a géphangon zúgó tétlenség-temető. De hogy repülj, ki kell lőjenek az égbe – a kételyeknek akkor legyen vége. 2024. 01. 06.

  Elfeledettek dala Egy poros kristálypohár állt egy pókhálós sarokban, csillogása mattá fakult az évek alatt lassan, üres üvegszíve régtől egymagában kalapált, készlet nélkül félszegen állt, ez a búskomor kasztrált. De kapaszkodott görcsös, makacs kézzel az életbe, mert azt hitte, egy ünnepen még koccintanak vele. Ám hiába remélt bármit: elfeledte mindenki, bánatába belerepedt, és szíve azon folyt ki. Egy rongyos könyv árválkodott egy üres könyvespolcon, nem kérlelte az életet, hogy jó lapokat osszon, csak hozzá méltó, egyszerű és boldog létre vágyott: elolvassák egyszer-kétszer, és helye legyen, áldott. Ezért állt ott egyre rogyva, ezer folttal borítva, mert száz szívvel akarta, hogy valaki elolvassa. Ám hiába vágyott erre: elfeledte mindenki, szíve szakadt, s ő is vele – széllel szállt a sok fecni. Egy megtépázott füzet feküdt egy szekrény legmélyén, a belevésett betűráncoktól lett kortalan vén, végigkísért négy éven át sok történelemórát, mígnem az idő ad...

  Karácsony angyalok nélkül – Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva – Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára. - Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent. Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát? - Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide… - Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban. Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni? - Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sok...

  Karácsony angyalok nélkül – Második rész: Ártatlan bűnök – A két fiatalember néma csendben nézte egymást pár pillanat erejéig. A levegő érezhetően hűvösebb lett. Trisztán feszengett. Kiadta magából a titkot, melyet lassan két hónapja cipelt. Mégse érezte könnyebbnek a lelkét. Sokkal inkább azon aggódott, mi következik most. Ábel nagy sokára elmosolyodott. Továbbra se szólalt meg, csak nézte, s mosolygott. S ebben volt valami nyugtalanító. Gratulálok! Most legjobb esetben is őrültnek néz, de ha valami csoda folytán rájön az igazságra, hát téged egyenesen a… - Szóval angyalokat, hm? – törte meg végül a némaságot. Trisztán összerezzent. – Sokan a létezésükben se hisznek, te pedig megöltél… nem is egyet? Áruld már el, hogyan lehetséges ez? Nincs visszaút… Ezt most benézted… - Nem olyan szárnyas-glóriás angyalokról van szó – kezdte rekedten a fiú. – Hanem azokról, akik itt élnek, a Földön. Teljesen hétköznapinak tűnnek, pedig ők visznek fényt a mindennapokba. Szebbé teszik más...

  Karácsony angyalok nélkül – Első rész: Az éjféli vendég – Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, a szél meg-megrezgette az ágakat, a Holdat sötét felhők takarták el. Cudar, hideg éjszaka volt. Lucskos, sáros és csontig hatoló; nem éppen ünnepi hangulatot árasztó. Ha nem szikrázik annyi házban a frissen díszített karácsonyfa égősora, könnyen azt hihetné az ember, egy szürke novemberi vagy februári éj ölelte magához a világot. Az egyik ablakon át azonban nem meghitt fény szűrődött ki. Épp csak pislákolt egy csillár haldokló égője, s hideg glóriát vont az alatta ücsörgő, mufurc fiatalember köré. Húsz-huszonkét évesnek tűnt, sápadtfehér arcát jó ideje nem érhette már a nap, göndör fürtjei kócosan meredtek a szélrózsa minden irányába. Majdnem fekete szeme sötétebbnek tetszett egy feneketlen szénbányánál, oly sok keserűség, közöny és harag ült benne. Messze állt tőle a vidámság. Egyedül volt házában, s bárki sejthette, nem kívánja mások társaságát. Az élet azonban ritkán törődi...