Az ellopott korona

 

Az elveszett korona
– Egy történet első része a Farkas Királyságból –

A Meredély-hegység bükköseit jóformán átláthatatlan sötétségbe burkolta a gyorsan leszállt éjszaka. A sűrű lombkorona útját állta a halovány holdsugárnak, így igen éles szem kellett ahhoz, hogy valaki ne essen-keljen, ha áthalad a fák között. Vagy esetleg varázslatra.

A köpönyegbe burkolódzó alak amiatt nem aggódott, hogy ő lát-e. Akadt bőven trükk a tarsolyában. Az sokkal inkább óvatosságra késztette, hogy vajon eléggé az árnyak közé olvad-e, észreveheti-e őt egy éjjel is kiválóan látó állat, mondjuk egy farkas. Ha ugyanis nyomát érik, kellemetlen kérdésekre számíthat, talán szét is marcangolják.

Esze ágában se lett volna idejönni, de túl sok választása nem volt. Utasítást kapott olyasvalakitől, aki úr élete felett – pontosabban úrnő. Kérlelhetetlen, hidegszívű és kegyetlen úrnő.

Számos dolgot lovasított meg évszázados élete során, s az Avilág legügyesebb tolvajaként tartották számon. Mikor azonban arra kapott megbízást (parancsot), hogy a Farkas Koronát szerezze meg, átkozta a napot, mikor kezdett szert tenni erre az ismertségre.

Az állatkirályokkal packázni nem bölcs dolog. Birodalmaik nem részei Mistariának, ott semmit se tehet a Tanács. A vadak törvényei élnek a határokon belül, s azok sokszor igen zordak, nem sok jóval kecsegtetnek a rosszszándékúaknak. A koronákat célba venni pedig felér a halállal váltott csókkal. Nem hallott olyanról még, aki sikerre vitt volna ilyen tervet. Neki pedig mégis meg kell próbálnia, különben a halálnál is szörnyűbb sors várhat rá.

Fényt látott maga előtt. A fák ritkulni kezdtek, ő pedig lassított léptein. Álca ide vagy oda, a Vadon Varázslója is ezekben az erdőkben él. Őt pedig nem olyan egyszerű bűbájokkal megvezetni, mint az ordasokat. Talán ebben a pillanatban is őt figyeli, várja, hogy valami gyanúsat tegyen…

Megrázkódott. A rettegés csak bénít és dermeszt – emlékeztette magát. Higgadt fejre lesz szüksége.

A fák takarásában maradva kémlelt előre. Egy tisztást látott, ahol számos toportyán aludta álmát. Vagy legalábbis úgy tettek. Éjjeli állatok természetük szerint, talán csak megtévesztésből hunyták le a szemüket.

– Hát akkor gondoskodom róla, hogy a színjáték valósággá váljon – mormogta orra alá, és köpenyzsebéből kis könyvet vett elő. Ebbe jegyezte le mindazon varázsigéket és mágikus eljárásokat, amiket tizenhárom iskolájában tanult.

Egy altató ráolvasást választott. Eredendően gyermekeknek találták ki, hogy nyugodt, békés álmuk legyen, de jelen helyzethez is tökéletes. Aki nyugodtan alszik, az mélyen alszik, és nem vesz észre besurranó tolvajokat.

– Tente, farkas, tente! Mindkét szemed hunyd le! Álom, édes álom bájoljon el, három! – kántálta halkan. Szavai nyomán az ordasok tartása elernyedt, fészkelődtek kicsit, majd összegömbölyödve, mozdulatlanul feküdtek tovább. S amíg három álmot nem álmodnak végig, fel nem ébreszti őket az Ősök mennydörgő csatakiáltása se.

Gyors, surranó léptekkel lopakodott át köztük. Szemével pásztázta őket, hogy valamelyikük-e a király, itt van-e a korona. Nem látta ennek nyomát, azt viszont észrevette, hogy a tisztás túloldalán meredek domboldal magaslik, s abban barlang tátja nagyra sötét száját. Amennyire emlékezett, a farkasok sose emeltek várat, kastélyt maguknak. Az ő királyságuk központja egy üreg mélyén található.

Még óvatosabbra vette lépteit, miközben megközelítette a barlangot. A belmagasság alacsonynak tűnt, belépéskor össze kellett görnyednie. Négykézláb haladt előre.

Nem tett meg sokat, mikor erős vadállatszag csapta meg az orrát, s valami szuszogó-morgó hangot hallott egyre erősebben. Legalább egy farkas aludt itt. Feltehetően igen termetes példány.

Rövidesen meglátta. Hárman voltak, egy nőstény a kölykével, és egy termetes hím, fején a tizenkét ágú vaskoronával. Ő volt Vadkanveszejtő, a Farkas Király.

Kritikus részhez ért. Úgy kell levennie a koronát az uralkodói kobakról, hogy az ne ébredjen fel rá. Megpróbálhatná elaltatni őt is, de mi van, ha védve van a ráolvasás ellen? Nem kockáztathat. Másféle trükkre lesz szüksége.

Újra átlapozta könyvét. A helyettesítő és analógiás bűbájokat böngészte. Úgy emlékezett, akad köztük olyasmi, ami arra szolgál, hogy egy tárgyat más valamivel cseréljük fel úgy, hogy a hatás megmaradjon.

Rátalált a megoldásra. A helyettesítő és helyettesítendő dolognak egy tulajdonságban kell osztozniuk, akkor létrehozható a kapcsolat, és kicserélhetők. Mivel a Farkas Korona vasból készült, bármilyen vastárgy megteszi.

Egy patkót vett elő zsebéből. Sajnálta itt hagyni, kiválóan sikerült amulett volt, de más vas nem akadt nála. És azt is el kellett ismernie, hogy lévén mágikus tárgy, a kapcsolat még közelebbi a koronával. A siker biztosabb.

– Permutolion! – súgta a varázsigét. A két tárgy egy pillanatra felszikrázott (erősen fohászkodott az Ősökhöz, hogy egyik farkas se ébredjen fel rá), majd olyannak tűntek, mint korábban. Legalábbis látszólag.

Óvatosan megközelítette Vadkanveszejtő királyt, s egy gyors mozdulattal kicserélte a koronát a patkóra. A farkas meg se moccant. A köpönyeges alak pedig óvatosan, de amilyen gyorsan csak tudott, kihátrált a barlangból, odakint pedig nem habozott, rögtön új varázsigét mormolt:

– Fugeturgo, vemet!

Szél támadt és felkapta, messzire röpítette a Farkas Királyságtól. Így, biztos távolban elfogta a diadalmámor. Hát meg tudta csinálni. Valóban ő a legjobb tolvaj az Álca ezen oldalán; rajta kívül senki se tudott még ellopni egy állatkoronát. Főleg nem ilyen ravaszul. Kuncogni támadt kedve, ahogy felsejlett szeme előtt a böszme nagy farkas, fején a patkóval.

De nevethetnékje gyorsan elmúlt, mikor nyakában felizzott egy lándzsára tekeredő sárkányt mintázó ezüstmedál. A végzet asszonya szólította. Tudni akarja, sikerrel járt-e. Lehunyta hát szemét, és szólította:

– Itt vagyok, úrnőm.

– Sikerrel jártál, hű szolgám?

– Igen. Megszereztem a Farkas Koronát, és senki se vett észre.

– Nagyszerű. Nem is vártam mást. Jöjj hát Rejtetthelyre, s hozd el nekem a becses ékszert. Fertályórán belül itt légy!

– Igenis, úrnőm – felelte, majd rövid hezitálás után megkérdezte. – Ha megbocsátja, úrnőm, mi célból van szüksége a koronára? S miért pont a farkasokéra?

– A koronájuk nélkül meggyengülnek, szétszélednek. Ha ők eltűnnek a színről, legfeljebb az a hóbortos Wlottenill állhat utamba, ha arrafelé kívánom terjeszteni a befolyásomat, ő viszont egyedül kevés ellenem. Vén már, és bizton állítom, akad némi vaj a füle mögött. Ha kekeckedik, könnyen félreállítjuk. Másrészről pedig… Amit elvesz az ember, vissza is adhatja. Úgy vélem, egy nap még igencsak a hasznomra válhat, ha a farkasok lekötelezettjeimmé válnak azért, hogy visszaszereztem eltűnt koronájukat. Nemdebár?

– Teljesen igaza van, Marothan úrnő.

A vén boszorkány nem is válaszolt, csak kilépett a révkomból, a Hollós Ember pedig repült tovább Rejtetthely felé, miközben mögötte az igazak álmát aludta életében utoljára a kifosztott, megszégyenített Vadkanveszejtő király.