A megkerült korona

 

A megkerült korona
– Egy történet második része a Farkas Királyságból –

Éktelen, dühöngő csaholásra és vonításra ébred. Riadtan nyitja ki a szemét. Csak nem ellenség tört be a barlangjukba, a királyság legmélyére? S akkor meglátja: apja, a fenséges Vadkanveszejtő király fején nem a becses korona, hanem egy lópatkó. Megcsúfoltan, kigúnyolva, a szégyentől félőrülten toporzékol…

– Hát eljöttél – zökkentette vissza Bikaölőt a jelenbe egy kimért férfihang. A farkas megfordult. Kecskeszakállas, ősz hajú, szikár ember állt nem messze tőle, kezében lándzsa és egy batyu.

– Természetesen – felelte hidegen Bikaölő. – Elvégre azt állítod, nálad van valami, ami az enyém.

– Nem minden farkasé volna?

– Apám fejéről lopták el. Bizton rám szállt volna a halála után, úgy illő hát, hogy én legyek a következő Farkas Király.

A férfi hidegen elmosolyodott.

– Kár, hogy az illem nem elég manapság semmihez se – felelte. – Csak a hatalom garantálja a célok elérését.

– S mit gondolsz, nem áll hatalmamban a torkodnak ugrani és erővel visszavenni a koronát, ha csakugyan nálad van? – villant meg Bikaölő szeme.

– Feltehetően képes lennél rá, de akkor a lesben álló Lopakodó Testvérek nyomban kilyuggatják a bundád, én pedig egy kevésbé forróvérű farkassal folytatom az üzletelést.

Bikaölő egyre nehezebben türtőztette magát. Feltehetően ez a férfi, de legalábbis a családja felelős a Farkas Királyság bukásáért – mi másért lenne náluk a Korona? Nem volt elég neki, hogy annak idején megalázta az ordasok népét, most is fölényeskedik, felsőbbrendűségét érzékelteti. Az ilyen embereket gyűlölte legmélyebben.

– Alkudozni kívánsz hát? – morogta a nagydarab csikasz.

– Nagyanyám, Manca Marothan nevében, igen – biccentett a férfi. – Visszaadjuk a Farkas Koronát neked, a jogos uralkodónak, és támogatjuk a királlyá válásod, a Királyság újjászületését akár a Tanács ellenében is. Cserébe két apróságot kérünk. Egyrészt, a Meredély-hegység és az evilági Zemplén állatai, tehát valamennyi vad, akinek parancsolsz, ezentúl a mi szemünk és fülünk legyen. Jelentsék az ellenséges mozgolódásokat, gyanús tevékenységeket, mindent. Azt akarom, hogy egy fűszál se lenghessen széllel szembe úgy, hogy ne tudjunk róla.

– Merész. Mi volna a másik?

– Ha visszatér közétek a farkasfattyú, azaz Roland Doransky, megölitek, és a hulláját elhozzátok nekünk.

Bikaölő ezen nem lepődött meg. Sejtette, hogy a félembert fogják kérni a Koronáért. No de hogy behódolva kémekké alacsonyodjanak… Ehhez nem fűlött a foga.

S mi mást tehetnél? – vonták kérdőre az ösztönei. Ha visszautasítod, megöl s mással próbálkozik újra meg újra, míg valaki el nem fogadja, vagy kihal az egész falka. Azt kívánja a farkasok érdeke, hogy a korona újra méltó mancsba kerüljön, s ki lehetne méltóbb az utolsó király fiánál, a Keleti Falka volt vezérénél, a Falka Öregjénél? És az, hogy most behódolsz, nem jelenti, hogy később nem marhatod fel mindük torkát. Elvégre a vér vért kíván, a megaláztatás bosszútra jogosít.

Az izmos farkas nehezen állta meg, hogy ne mosolyodjon el. Ez tökéletes kompromisszumnak tűnt. Amint pedig nála a Korona, a fogyhatatlan kitartás és állóképesség révén nem fog akadályt ismerni többé.

– Bár megvan a véleményem az emberekről, bizonyos érdekek fontosabbak az ellenszenvnél – mondta Paol Marothan szemébe nézve. – Elfogadom az ajánlatot, s esküszöm az Ősökre, hogy a két támasztott feltételnek maradéktalanul eleget teszek.

– Hasonlóképp esküszöm én is az Ősökre – biccentett a férfi, majd kicsomagolta a batyut, és tartalmát a földre helyezte. – Jól döntöttél, Farkas Király.

Bikaölő megbabonázva nézte az évek óta nem látott, hideg, tompa fényt vető tizenkét ágú vaskoronát. Nem volt oly díszes, ékköves mint más állatkoronák; ez vad, zord és egyszerű, akár a farkasok. Számára mégis végtelenül gyönyörű.

Mancsa és orra segítségével a fejére ügyeskedte. Hatását azonnal érezte. Friss, pihent erő járta át, s azzal együtt olyan mámoros boldogság, hogy kedve lett volna körbe-körbe rohanni Mistaria határai mentén.

Féket szabott azonban e vágyaknak. Fontosabb dolga van most. Meg kell győznie a népét, hogy elfogadják királyuknak. És úgy sejtette, nem lesz könnyű dolga mindegyikükkel.

***

– Hogy mit tettél?! – kérdezte döbbent iszonnyal az arcán Toportyán.

Bikaölő türelme kezdett fogyni. Amióta visszatért fején a koronával, elismerést alig, inkább csak kérdéseket és számonkérést kapott. Mintha valamiféle gazságot valósított volna meg, nem a farkasok legbecsesebb kincsét szerezte vissza. Legalább egy kicsit hálásak lehetnének.

– Nem értem a haragodat – felelte hidegen Bikaölő. – Nem arra esküdtem, hogy örökké a szolgáik leszünk. Egy feladatot kell mindössze elvégeznünk, s utána nyugodtan vérüket vehetjük azért, hogy elbitorolták a koronánkat. Szerintem egy félember élete, aki ráadásul itt hagyott bennünket, nem nagy ár a királyságunk helyreállításáért cserébe.

– Egy ilyen fontos döntést nem hozhatsz meg egyedül. Az ilyesmit tanácskozásra kell bocsátani, és…

– Elfelejtetted, hogy volt régen? – mordult türelmét vesztve Bikaölő. – Az erősebb lett a falkavezér, s az ő szava döntött. Amint sejtem, itt most én vagyok a legerősebb. Visszaszereztem a Farkas Koronát, s mint az utolsó királyunk, Vadkanveszejtő fia, méltán követelhetem magaménak.

– A hatalomvágy elvette az eszed – szólt halkan Vakonlátó. – Ne engedd, hogy elvakítson, térj észhez!

– Ne tetézd tovább a bajt, Bikaölő – toldotta meg Toportyán. – Ha most engedsz, talán elnézően ítéljük meg az ügyedet.

Bikaölő agyára vörös köd borult. Miket hordanak itt össze? Lator féregként kezelik, büntetéssel fenyegetik? Őt, egy koronás főt? Éljenezniük és dicsérniük kéne, nem lázongani.

De voltaképp nem egy király feladata a lázongás megfékezése? – gondolta, s jeges elhatározás kristályosodott ki benne.

– Tévedésben élsz, Toportyán – morogta halkan. – Itt semmiféle ügyet nem ítélhetsz meg. A Falka Öregjeinek kora lejárt. Visszaáll a királyság dicsfénye, ahol csak a Farkas Király szava dönt. Nem én kapok ma leckét, hanem te. Megtanulod, mit jelent az engedelmesség, ha elfeledted volna. Állj ki velem párbajra, mérjük össze erőnket, hogy saját bőrödön érezd, méltó vagyok az uralkodói címre!

– Bikaölő…

– Talán félsz? – kérdezte gúnyosan. Tudta, Toportyán nem utasíthatja vissza ajánlatát. Az egész odúi falka őket nézi. Ha meghátrál, beismeri a vereségét.

– A haláltól sem – felelte színtelenül az öreg farkas. Bikaölő elmosolyodott.

– Az jó. Mert rövidesen úgy hiszem, eljön érted az ezerarcú.

Minden figyelmeztetés nélkül vetette magát egykori vezetőtársára. Toportyánnak meglepődni se volt ideje, Bikaölő masszív állkapcsa satuba fogta a torkát. Légcsöve tompán roppant, az idős ordas hörgött, vért prüszkölt. Az önjelölt király pedig marta, tépte, marcangolta, ahol érte. Minden dühét és sérelmét rajta vezette le. Mire befejezte tombolását, Toportyánból nem maradt semmi, ami büszke farkasra emlékeztetne akár csak nyomokban.

Bikaölő véres pofával, villogó szemmel fordult a falkához:

– Van még, aki megkérdőjelezi az uralmam?

Sokan meghajtották magukat a behódolás jeleként. Ez már tetszett neki. Úgy döntött, ideje próbára tenni, mennyire hűségesek hozzá valójáan. Csak szimbolikus gesztusok erejéig, vagy tettekben is?

– Mint uralkodótok, halljátok első parancsomat! – mennydörögte. – Királyságunk újjászületésekor nem mételyezhetnek minket áruló, emberkedvelő férgek. Nyár elején többen közülünk a határozott tiltakozásom ellenére csatlakoztak a félember Roland ostoba kalandjához. Az ilyen farkasban nem bízhatunk. Ők veszélyt jelentenek, írmagjuk se maradhat hát. Alattvalóim, öljétek meg ezeket az árulókat!

Egy pillanatig senki se szólt, nem is mozdult. Mintha megfagyott volna a levegő. Majd a hűséget fogadott farkasok lassan, morogva kezdtek közeledni áruló társaik felé. Azok védekező testtartást vettek fel, felhúzott ínnyel, feszülten vártak. Majd gyorsabban, mint ahogy a tavaszi zápor kerekedik, egymásnak rontottak.

Bikaölő élvezettel nézte a látványt. Ez már tetszett neki. Ezt már lehet hűségnek nevezni.

***

A Meredély-hegység szokatlan csendbe burkolódzott. Hallgattak a madarak, nem zúgtak a bogarak, némán figyeltek a nagyvadak. Akár ünnepélyesnek is tarthatta volna a felületes megfigyelő, a valóság azonban távol állt ettől. Ez a félelem baljós csendje volt.

Rég nem látott, különösnek ható menet haladt végig a fák között, s amerre értek, meglapultak az állatok, vagy kérdés nélkül hajtottak fejet, hódoltak be. Egy csapatnyi villogó szemű, acsargó farkas vonult fel, gyűrűjükben pedig peckesen lépdelt egy izomtól dagadó, koronás ordas.

– Elveszett koronánk megkerült! – zengte szószóló módjára Ádáz. – A Farkas Királyság újjászületett a mai napon! Hódolatot a felségnek! Boruljon térdre minden állat Sűrűizmú Bikaölő, a Farkas Király előtt!

Nem akadt állat, aki ellenkezni mert. A legtöbb, amit néhányuk nemtetszése jeleként tenni merészelt, a menekülés vagy elrejtőzés volt. Érezték, hogy ma valami megváltozott a meredélyi bükkösökben. A prédaállat mindig sejti, hogy a ragadozójának mik a szándékai.

Bikaölő mámoros boldogságban úszott. Élvezte a hatalmat. Persze jóformán egész életében farkasokat vezetett, de az semminek tűnt ehhez a tiszta teljhatalomhoz képest. A Keleti Falka alfájaként alig hat-nyolc farkas állt alatta. A nagy falkánál meg kellett osztoznia a hatalmon. De most… Élet és halál ura ő, és egyedül ő az egész Meredély hegységben. Minden farkas királya, valamennyi itt honos erdei vad ura. Ha azt parancsolja nekik, önként kell húsukat kínálniuk neki, miután átmasszírozták fáradt tagjait. Igen, ez az igazi hatalom. És eldöntötte, hogy soha többé nem akar lemondani róla. Azt pedig, aki veszélyt jelent rá, íziben megöli.

Eljött az új aranykor, apám – gondolta, s pofáján még szélesebb lett a vicsorszerű mosoly.