Űzött hölgy

 

Űzött hölgy

Vad vihar döngeti az égnek ajtaját,
árnyak közt lapuló csak villámfénynél lát…
A festő ablakát szél zörgeti vajon,
vagy mentsvárat kérnek fénytelen hajnalon?

„Irgalmazzon nekem, tisztes, jó művész úr!
Nyomomban az ördög, ha utolér, leszúr…
Eresszen, bocsásson be a műtermébe,
életem óvja meg! Bármit adok érte…”

„Ki kerget? Mér’ kerget, árva, űzött leány?”
„Kettőnk között titok, és méhemben talány…”
„Kerülj be, itt bújj el! Megóvlak, ha tudlak.”
„Erős lesz-e hozzá? Vele kutyák futnak.”

Töpreng a vén festő: ugyan, mit tehetne?
Műterme túl kicsi, hogy elrejtse benne…
Szeme ekkor ritka ecsetjére téved,
s eszébe jut egy rég feledett történet:

Erdő ölén egyszer vérző ifjút látott,
hát széthasogatott egy drága kabátot,
legdrágább kincsét, s bekötözte azzal,
megetette édesgyökerű haraszttal.

„Kegyes lelkű festő, lásd, kivel van dolgod.
Erőt adok neked: úgy lesz, ahogy mondod,
ha kezedbe veszed e bűvös ecsetet,
s kiáltod a csengő tündéri nevemet.”

„Ülj a székre, leány! Tudom, hogy mentlek meg…”
„Bújtass, bújtass gyorsan! Sok kopó itt liheg…”
„Segíts nekem, Villi! Rejtsd el, meg ne lássák!”
„Végem van, jaj, érzem! Haláltáncom járják…”

Villámfénynél vásznán táncot jár az ecset,
mázol rá egy hölgyet, fákat, lámpát, teret,
s ahogy színesednek ott a vonásai,
a lány elhalványul, valami elfedi…

„Eresszen, eresszen, habókos, vén festő!
Ha bűnöst rejt, az ön erkölcse is feslő.
Nyissa ki, nyissa ki az ajtót azonnal,
hadd tegyem, amit kell a ledér asszonnyal!”

„Ha ennyire akar, kerüljön hát beljebb…”
„Keresd, hol rejtőzik! Keresd a lányt, véreb!”
„Nincs itt hölgy, csak az, kit a képre festettem.”
„Trükköztél valamit! Nem versz te át engem!”

Másnap éjjel máglya áll a városszélen:
„Gaz boszorkánymester (a vén festő) égjen!”
De az űzött hölgynek se akkor, se soha,
se házban, se utcán nem lett többé nyoma…

***

Évszázadok múltán az a pletyka járja,
a képtárban olykor lebiggyed a szája
éjfélkor az egyik régi hölgyportrénak,
és azt sírja: „Óvtak, s zárnak festett falak…”

2025. 11. 04-05.