Két szonett Bacchushoz

 

Két szonett Bacchushoz

I. A bor szonettje

Itala a bánatnak a bor, Bacchus?
Szőlőszemekből könny csorog hordókba,
s jajgat a tő, a megcsonkított korpusz,
a tiprástól őt senki meg nem óvja?

Vagy örömkönnyeket sírnak a szemek?
S boldogságuk bére, hogy kifacsarjuk,
kisajtoljuk belőlük? Nem értelek,
Bacchus: hogy adják vérük, könnyük, húsuk?

Ha a bor lényegét se érthetem meg
(áldozat-e, mi gyilkosától remeg,
vagy ujjongó hérosz nagy küldetéssel),

az ember mikéntjét hogy foghatnám fel?
S Olümposzról látszik, sír, örül agyunk?
…Onnan mi is csak szőlőszemek vagyunk.

II. Az őrület szonettje

Alattvalód lettem, látod? Miattad…
Ilyen az emberi elme: törékeny;
tagadd meg tőle a tudást, s meghasad,
mert zseni s őrült közt a határ keskeny.

Hát költözz belém, és falj fel egészen,
legyek a világ címeres bolondja!
Mert csak a bolond szólhat be merészen
úgy, hogy haragját magára ne vonja

égen-földön lakó nagy hatalmaknak.
Vállalom, hogy leköpnek, kigúnyolnak,
készséggel játszok tébolyult őrültet,

tudva, ebbe bárki beleőrülhet.
Prófétád leszek, Bacchus, mai naptól!
Bolond úgyis, ki kérdez, s igazat szól…

2025. 08. 08.