Nürnbergi útinapló 9.

 

Nürnbergi útinapló
Kilencedik rész: Bizarr szobrok lépten-nyomon

Ugyanazon a macskakővel borított, folyóparti úton térünk vissza az Óvárosba, amelyen át a Hóhér Hídját közelítettük meg. Azt tervezzük, hogy kerülünk még egyet az ódon városrészben, megnézünk pár teret, utcát, majd kis kitérőt teszünk a bíróság épülete felé, hogy legalább kívülről lássuk a hírneves per helyszínét. Vannak természetesen vezetett túrák, a hely látogatható, ám nem tudtam eligazodni a weboldalukon, így ez most kimarad – talán legközelebb.

Ahogy arra utaltam korábban, láttunk jónéhány bizarr szobrot. A stílusuk hasonló, mind megfeketedett fémből készültek, s természetfeletti, mitikus alakok a leggyakoribb témák, valamint állatok, emberek, halál. Azonban most tűnik fel csak igazán, mennyi is van belőlük, ugyanis szó szerint folyamatosan beléjük botlunk.

Újra látjuk a csontvázas bárkát, közelebbről megszemléljük az egyik híd pillérjén pihenő ökröt, majd egy különös dans macabre-ot táncoló bronzpár tűnik fel előttünk. Kifacsart mozdulatban formázták meg őket az örökkévalóságnak, egymásnak háttal, vad ritmust ropva állnak a téren.

Ezt követően egy minden eddiginél monumentálisabb szoborcsoportot veszünk észre. Egy szökőkút díszítőelemei, a stílus a „megszokott” (bár nem hiszem, hogy rövid idő alatt meg lehet szokni ezeket a különös műalkotásokat), azonban jóval több van belőlük, s lényegesen nagyobbak, mint az eddigiek. Elsőre azt hiszem, a hét főbűnt ábrázolja, szemben velünk ugyanis egy mohón habzsoló, testes asszonyság ül halat falatozó medve hátán, mellettük bujálkodó szerelmespár, s föléjük magasodva, egy oszlopon állva kevély ficsúr. De ahogy körbehaladok, nem tudok főbűnt kötni minden alakhoz, így arra a következtetésre jutok, hogy minden bizonnyal általában a vétkes életet igyekezte a művész minél visszataszítóbb színben ábrázolni.

Akármennyire ocsmány némelyik alak, valószerű, részletgazdag kidolgozottságuk lebilincselő. Körbejárom többször, minden szobrot jól megfigyelek, lefotózok. A kedvencem egy óriási gyík, melynek hátán maga a halál fojtogat egy szárnyas, emberarcú démont. A csonttá aszott kostetem, s a jajgató embereket rabláncra fűző pokolfajzat a maguk borzongató szépségükkel szintén megkapóak. Nem lepne meg, ha horrorfilmeket ihletett volna e szökőkút.

Annyira elmerülök a pokolbeli szobrokban, hogy akkor veszem csak észre, az óratorony magaslik mögötte, mikor továbbindulván feltekintek rá. Ez is a város egyik neves látnivalója, barna téglás, magas épület. Az óra rajta meglepően kicsi. Vele szemben pedig (amerre haladunk tovább) kupolás épület sejlik fel távolabb – talán egy nagytemplom vagy bazilika.

Lassan elhagyjuk az Óvárost, s a bíróság felé vesszük az irányt. A bájos utcák eltűnnek, helyüket egy modern közeg veszi át. Ahogy a nemzetközijog-tanárom megfogalmazta: „Mivel Nürnberg jelentős részét – így a bíróság épületének környékét is – lebombázták, újjá kellett építeni, de az eredmény nagyjából olyan hatást kelt, mint a Havanna lakótelep.” Hát igen. Ez a környék nem kifejezetten szép, de azért akadnak rejtett csodák. Egy díszesebb, régi épület az egyik kereszteződésnél, egy helyreállított dombormű egy másik házon. Sőt, itt is belebotlunk az Óvárosból ismert szobrok konszolidáltabb unokatestvérébe. Egy magasztos, égbe törő oszlopszerűségen ücsörög két emberalak (nemesek vagy uralkodók), az oszlop tetején pedig angyalka. Valósághűek, épp mint az armageddont idéző társaik, de ezek inkább fenségesek, mint rémisztőek.

Nagyjából fél órányi talpalás után érkezünk meg a bíróság épületéhez. Nagyon közel nem tudunk menni, rácsos kerítés tartja távol az illetékteleneket. Az azonban innen is látszik, milyen monumentális. Van akkora, mint a mi Szépművészeti Múzeumunk, talán nagyobb is. És milyen igényesen díszített! Rengeteg szobor, dombormű, faragvány borítja – ezek már kőből készültek, hogy árnyalataik ne üssenek el az épület fennséges világosbarnájától.

A díszítések között antik stílusú alakokat, címereket és jogtudósokat fedezek fel. Utóbbiak a tető és a fal találkozása alatt sorakoznak. Amit furcsállok, hogy hiába közelítek rájuk, nem látok névtáblát alattuk, így fogalmam sincs, kik lehetnek. Arcról csak Kantot és Szókratészt vélem felismerni, a többiek legfeljebb derengenek. Talán a németek úgy vélik, ezek közismert személyek, minek odaírni a neveket, mindenki tudja úgyis. Jelezem, nincs így (bár lehet, az én saram, mert nem figyeltem eléggé jogelméleten).

Miután az utolsó szobrokban is kigyönyörködtük magunkat, visszafordulunk. Hazafelé menet még kíváncsiságból benézünk egy könyvesboltba (itt az angol nyelvű részlegen döbbenten fedezem fel az egyik sorozatnak, amit nézek, az alapját adó könyvet, melyről kiderül, több részes, így ha esetleg elkaszálja a Netflix, tudom már, hol keressem a befejezést; rögtön le is fotózom a kötetet a húgomnak, ugyanis ő szintén nagy rajongója ennek a műsornak, az Egyikünk hazudiknak), illetve egy LEGO-üzlet kirakatát is szemrevételezzük. Itt egy majdnem embermagas Szauron Szeme néz velünk farkasszemet, hátrébb pedig a Dűnéből ismert topter van kiállítva, mellette Atreidesek és Harkonnenenek – az öreg báróval az élen. Ez meg is alapozza a hangulatot az esti filmhez, ami természetesen nem más, mint az egy gyűrű útjának utolsó állomása s a király visszatérése.